Boldogság Karácsonyra – Felbukkan egy ismeretlen

A Thompson család birtoka, Anglia – 1910. december 25.

Latyakos, egészen enyhe téli idő volt azon a karácsony estén, amikor a Thompson család és a személyzete összegyűlt a tágas szalonban, hogy együtt ünnepeljenek. Lord Thompson köszöntötte a jelenlévőket, majd a kezében tartott pezsgős poharat az egészségükre megemelte. A többiek is követték a példáját, és boldogan köszöntötték egymást. Mindenki igyekezett megfeledkezni a saját bajáról és egy kicsit lecsillapodni, megnyugodni.

Nem sokkal később sor került az ajándékozásra, amelyből a személyzet tagjai sem maradtak ki. A fiatalabbakat egészen meghatotta, hogy ők is részesültek egy kis meglepetésben. Mrs. Tanner, a szigorú házvezetőnő és Mr. Jones, a hasonlóan erélyes főkomornyik, már kevésbé voltak meglepődve, habár ők maguk is nagy megtiszteltetésnek érezték a személyre szóló ajándékokat. A határ még így is megvolt a család tagjai és a személyzet között, mégis sokat jelentett az együtt töltött néhány óra.

Talán a leginkább Lord Thompson lánya, Lady Caroline volt az, aki éreztette a szolgálókkal alacsonyabb társadalmi helyzetüket. Mosolygott ugyan, de kissé leereszkedően, és amikor megszólalt, nem mellőzte a gúnyos megjegyzéseket. A család örököse, Robert szintén megtartotta a távolságot, de mégis barátságosabban viselkedett, mint a nővére. A családfő és neje, Lady Elizabeth azonban szívesen elbeszélgettek ilyen alkalmakkor a személyzet tagjaival. Mindenkivel szóba elegyedtek egy kicsit. Elizabeth édesanyja, Lady Johanson látszólag hűvös távolságtartással szemlélte az eseményeket.

– Mi a neved? – lépett oda Caroline egy fiatal, feltűnően vörös hajú szobalányhoz, aki még mindig azért pironkodott, mert néhány perccel korábban váltott néhány szót a ház urával.

– Lucynek hívnak, kisasszony. Lucy Smith-nek.

– Hozz fel, kérlek egy tálca cukros süteményt, Lucy. Az a kedvencem, de már alig van belőle.

– Azonnal, kisasszony – bólintott Lucy, és máris elsietett.

Habár Lucy nem a konyhában dolgozott, mégis azonnal teljesítette a kérést. Úgy sejtette, Caroline talán nem is tudta, hogy neki mi a feladata. Hiszen még csak pár hónapja szolgált a Thompson családnál, és egyébként is azon igyekezett, hogy kizárólag a munkáját vegyék észre, őt magát ne.

Lucy megkönnyebbülten látta, hogy a cukros sütemény még halmokban áll a konyhában. Rögtön magához vett egy nagy tálcát, és sietett vissza az emeletre. Csakhogy még alig tett meg néhány lépést, amikor valaki kopogtatott a hátsó, személyzet számára fenntartott ajtón. Lucy egy pillanatra megállt és körbenézett. Arra számított, hogy esetleg valahonnan előkerül valamelyik inas és ajtót nyit. De senki sem jött, és a kopogás megismétlődött, ezúttal már jóval határozottabban. Lucy letette a tálcát, és kinyitotta az ajtót. Egy férfi állt a küszöb túloldalán.

– Jó estét, uram! Mit óhajt? – kérdezte Lucy, miután az idegen kissé tétován köszöntötte őt.

– Beszélni szeretnék valakivel, aki munkát adhatna nekem.

– Oh, hát akkor fáradjon beljebb – nyitotta Lucy szélesebbre az ajtót, mire az idegen besétált mellette.

– Köszönöm – mondta.

Miközben leemelte a fejébe húzott kalapját és levette hosszú kabátját, Lucy láthatta, hogy a férfi még meglehetősen fiatal, talán alig töltötte be a nagykorúságát. Sötét haja, amely egy kicsit hosszabb volt a kelleténél, félig finom vonású arcába hullott. Lucy így alig láthatta az őt fürkésző barna szempárt. Ám az enyhén beesett arc és a sírástól, kialvatlanságról árulkodó sötét karikák nem kerülték el a figyelmét.

– Azt hiszem az időpont nem a legalkalmasabb, de azért… – kezdte zavartan.

– Tudom, már egészen későre jár, de képtelen voltam reggelig várni – jegyezte meg az idegen.

– Karácsony van.

– Akkor talán mégsem jöttem olyan rosszkor. Talán most, hogy ünnep van, szívesebben felvesznek egy új alkalmazottat, ha tudják, hogy ezzel valakinek sokat segíthetnek. Tudom, nem szép dolog ezt kihasználni, de kérem, szólna valakinek az érkezésemről?

– Igen, hát hogyne – biccentett Lucy, majd eszébe jutottak a cukros sütemények és szinte futva indult el a szalon felé.

– Ó, Lucy! Ennyi idő alatt akár még újakat is süthettél volna! – fogadta Caroline a kissé zilált szobalányt.

– Bocsásson meg, kisasszony! De érkezett egy fiatalember.

– Miféle fiatalemberekkel diskurálsz? – kérdezte megrovóan Caroline.

– Munkát szeretne.

– Nincsen üres állásunk, küldd el! És különben is. Komolyan beengedtél ide egy idegent? Ne legyél ostoba! Mindenki itt van fent, és az az ember, kitudja mire képes és mit csúsztat a zsebébe!

Lucy elszégyellte magát Caroline szavai hallatán. Már maga is meggondolatlanságnak vélte a saját cselekedetét. Egyszerűen csak otthagyta az ismeretlen fiút a konyhában.

– Nem szeretek hallgatózni – lépett oda Lucyhoz a Lord. – De mégis hallottam, miről van szó. Mr. Jones nemrég bejelentette, hogy James szeretne elmenni, csupán az ünnepek alatt még nem akart minket elhagyni. Ha valóban így van, akkor azt jelenti, hogy épp megüresedik egy inasi állás.

– De Apa! Nincs szükségünk újabb inasra – kapcsolódott be immáron Robert is a beszélgetésbe.

– Ha ügyes a fiatalember, akkor nincs kifogásom ellene, hogy maradjon – jelentette ki Lord Thompson jelentőségteljes pillantást vetve a fiára. – Kérem, Miss Smith legyen szíves, kísérje fel az illetőt.

– Máris, uram – bólintott Lucy és ismét sietve elhagyta a szalont.

– Fogadja önt – lihegte aztán leérve a konyhába.

A fiatalember az asztal mellett ült és épp egy sütemény maradékát igyekezett eltüntetni.

– Bocsánat… – szabadkozott. – Nagyon éhes voltam.

– De ugye az ételen kívül nem tett el semmi mást? – kérdezte kissé gyanakvóan Lucy.

– Meg akar motozni? – kérdezte kihívóan a fiatalember, miközben a szája kis mosolyba húzódott.

– Nem! Nem, akarom. Kérem, kövessen Lord Thompsonhoz.

Lucy látta, hogy a fiú már megkönnyebbült a hír hallatára, hogy fogadják őt.

– Viselkedjen nagyon udvariasan! – figyelmeztette a biztonság kedvéért.

– Ne kezeljen úgy, mint egy kisgyereket!

Lucy érezte, hogy ismét elpirult. A szalonhoz vezető út ezúttal egészen hosszúnak bizonyult. Örült, amikor végre benyitott a helyiségbe és immár nem kellett kettesben lennie az ismeretlen fiatalemberrel.

A szalonba belépve aztán minden úgy zajlott, ahogyan azt az illem megkívánta. A fiatalember udvariasan bemutatkozott:

– A nevem Justin Brooke, szolgálatára uram.

Lucy a háttérbe húzódva figyelte a reakciókat. A leglátványosabban Caroline viselkedett, aki érdeklődve vonta fel a szemöldökét miközben alaposan végigmérte leendő inasukat.

Lord Thompson több tucat kíváncsi szempár előtt beszélgetett el Justin Brookkal, aki mindenről igencsak szűkszavúan beszélt, de megnyerő modorban tette mindezt. Éppen ezért hiába derült ki, hogy egyelőre alig van munkatapasztalata, inasként pedig egyáltalán nem szolgált még, mégis felvették őt.

A kisregény Wattpadon olvasható