Egy boldog falu

Csodás palotájában, mélyen Titokföld rengetegében élt egyszer egy Szivárványkirály. Uradalmát nap sütötte, nagy melegben szél legyezte, virágillat körítette. Ám egyszer szokatlan dolog történt. Eltűnt a zümmögés, szélfúvás, patakcsobogás, az ízes étkek készítőinek csörömpölése a konyha felől és megszűnt kedves altató zenéje, a tücsökciripelés. Ebéd utáni szundikálásból ez riasztotta fel a királyt. Mielőtt népéhez igyekezett, gyorsan a tükörbe nézett és nem hitt a szemének. Alig látta magát benne! Futott, szaladt, ahogy a lába bírta, le a királyi főtanácsoshoz: Okostojáshoz, hogy ugyan, mondja már meg, mi történt szép birodalmában.
– Csak nézzen ki az ablakon, uram királyom! – javasolta Okostojás, némi félelemmel a hangjában. Szivárványkirály pedig kitekintett gazdagsága felé, de bár ne tette volna! Amerre nézett, nappala szürke volt, éjjele fekete, szürke színt öltött paripás serege, mert birodalmából az összes színt ellopták a rettegett árnyékkatonák. A király kedvenc pihenőhelye, Boldogfalva is egészen elszürkült már.
Az egyik nap még kedves, szép szavak úszkáltak a patakokban, ahol a királyság apraja-nagyja örömmel múlatta perceit, amikor hirtelen besötétedett és óriási zsákokkal a hátukon megjelentek a távoli Félelemkirály árnyékkatonái. A levelek zöldjét, a bogyók bíborát, az ég kékjét, sőt, a virágok illatát is a zsákokba gyömöszölték, majd ahogyan jöttek, épp oly sebesen magukkal vitték zsákmányukat.

– Mi történt itt? – kérdezte magában Bendegúz, aki a messzi erdőből jövet gyógyfüveket szedett a kosarába, de mire hazaért, egy nagy marék szürke pókot talált csak a növények helyén. A házak elsötétedtek, a hegyek színtelenek lettek, s a madarak nem találták meg fészkeiket a szinte láthatatlanná vált fákon.
Hosszú vándorévek után, jó hírrel a tarsolyában a palota felé igyekezett Marci, a fürge apród. Titokföld peremén megtalálta a szivárvány bejáratát. El is tett belőle egy szép darabot, amit bicskájával lefaragott. Amint a palota közelébe ért, a színek szürke árnyékká változtak át a tarisznyájában. Sehogyan sem értette ezt a kis legény és ijedten kérdezte az arra járó udvari festőt, Pukkedlit, a változásról.
– Mi történt, nagyjóuram? Alig találok haza. Eltűnt még a nap is az égről. Mondja már kend, mert bizony én már semmit sem értek!
– Jaj, ne is kérdezd! – sopánkodott Pukkedli. Képzeld csak, épp királyunk képmását festettem, amikor az összes ecsetem, harsány lilám, kedvenc cinóberem, no meg a királykék festékeim mind elszürkültek egy pillanat alatt. Valaki ellophatta a színeket! – mondta, és a hír szájról szájra szállt, mígnem az egész királyság felbolydult. Az emberek először megijedtek, majd tanácskozni kezdtek, végül egy kis csapat kivált a tömegből, és Okostojás felé vette az irányt.
– Főtanácsnok uram! – szólt az egyik legény. Melák vagyok, és . . .
– Azt látom, fiam! – jelezte Okostojás.
– Mondom, Melák vagyok! Melák András, a hentes. Úgy tudjuk, itt van Pukkedli mester, aki tanítványaival mindent visszafesthetne színesre. Arra gondoltunk a többiekkel, hogy amíg jó királyunk rendbe szedi katonáit és kitalálja, mi a teendő, addig Pukkedli mester elmenne a szomszédos Pávakirályhoz egy nagy szekérrel, sok hordóval, hogy friss festéket hozzon. Egy másik szekér pedig Okostojás uramat szállítaná, hogy a tartomány bölcseit tanácsokért felkeresse. A harmadik pedig a szivárvány felé menne Marcival meg Bendegúzzal új színekért és hazafelé varázsfüvet hoznának az erdőből. Állítólag ott él még az ősz öreg Örzse. Őt kellene fellelni ebben a nagy zavarban. Bűbájosnak mondják, aki varázserővel bír! Ki tudja? Azért csak keressék meg, azt javasoljuk!

Így is történt. Pukkedli mester elszekerezett a szomszédos Pávakirályhoz, aki igen borsos áron telemérette festékekkel a hordókat. Hétszáz színt tettek hétszáz hordóba, sőt, még egy pávatollat is adott hajából a szomszédos király, a nagy vásár örömére.
(Azt nem vette észre, hogy Félelemkirály gonosz varázslója bűbájt bocsájtott egész szekerére!)
Amint Pukkedli elindult hazafelé, elébe toppant egy Sárgamanó!
– Minek jöttél ide, Pukkedli? Gondban van a királyod? Segítek, ha meg sem hálálod. Itt van egy réz-síp. Ha bajba kerülsz, fújd meg, és én ott termek azon nyomban!
– Dehogy fújom! Nekem az ecset a hangszerem, nem holmi síp! – duzzogta az udvari festő és intett a kocsisnak. Hamarjában, vágtában siessenek vissza a várba, ahol már türelmetlenül várták a tanítványai!

A másik szekér az erdő belseje felé tartott Okostojással, hogy fellelje a tartomány bölcseit. Neki már jóval nehezebb feladata volt. Ahogy a sűrűbe ért, elakadt a négy kerék, hiába is húzták, hiába is vonták a nagy, szürke lovak. Kénytelen-kelletlen leszállt a bakról és kísérőjével együtt gyalog indultak tovább. A kocsis rettegett a szürkületben. Úgy remegett félelmében, hogy még a fogai is csattogtak.
– Figyelj már Nyámnyila! – kiáltott Okostojás a legényre. Tömjél be a szádba egy marék szénát és azon kelepelj! Így csak elijeszted a bölcseket, ha egyáltalán megleljük őket.
Perc sem telt bele és egy ligetbe értek. A fákon hintaágyak lengtek, mindegyikben egy-egy furcsa alak feküdt. Nagy kalapban, bocskorral a lábán egy gomba-forma lény hintázott a közelben.
– Hát te meg ki vagy? – kérdezte Okostojás.
– Galóca a nevem. Gombaszakértő vagyok, és értek az állatok nyelvén! – szólt a bölcsnek hitt furcsa alak.
– Hát abban a másik ágyban ki horkol annyira? – érdeklődött a főtanácsnok. Galóca odapillantott és már mondta is:
– Ő Violina, a nevezetes zeneszerzőnő, és az irodalom nagy ismerője.
– Ébredj fel, pattanj már! – ripakodott rá Okostojás a lány-lényre. Violina valóban érdekes figura volt. Pöttyös a kalapja, pöttyös az arca, minden ruha pöttyös volt rajta. Olybá tűnt, mint egy óriási túrórudi. Mikor felkelt, akkor látszott csak a két keze. Egyik, mint egy hegedűvonó, úgy nézett ki, a másik keze pedig nagybőgőt formázott. Szoknyája a földig ért, és amerre lépett, kis piros pöttyök hullottak le róla, mint valami különleges, színes hóesés.
– Itt vagyok, ébren vagyok! – nyekeregte Violina.
– Hát a harmadik kicsoda ott a hársfa derekánál? – kérdezte tőle Okostojás.
– Ő Fruttifej! Gyümölcsszakértő és híres börtönőr. – szólt Galóca.
– Ez igen érdekes összeállítás nemde? – nyikorogta Violina, s ahogy megrázta copfos fejét, csak úgy szálltak róla a kis piros pöttyök.
– Te meg biztosan rubeolás vagy piroska! – gúnyolta Fruttifej, akinek börtönkulcs volt a lába, rács a szakálla, a feje pedig egy jó nagy cukrozott málna.
– Hagyjátok abba! Sietnünk kell Szivárványkirály udvarába! – kiáltott rájuk Okostojás, és már fordult is a szekér felé. Amint odaértek, Nyámnyila segítségével megfordították a szekeret.
(Azt nem vette észre, hogy Félelemkirály varázslója gonosz bűbájt bocsájtott egész szekerére!)

A bölcs Galóca súgott valamit a lovak fülébe, mire a négy szürke mén repítette volna őket a királyi vár felé, amikor elébük toppant egy Zöldmanó!
– Minek jöttél ide, Okostojás? Gondban van a királyod? Segítek, ha meg sem hálálod. Itt van egy ezüstsíp. Ha bajba kerülsz, fújd meg, és én ott termek azon nyomban!
– Akkor teremj innen messzire, míg jó dolgod van, vagy változz gyümölcsfává! – mondta dühösen Okostojás.

A harmadik szekér is útnak indult már. A bakon, a négy szürke ló mögött üldögélt Szivárványos Marci, és Gyógyfüves Bendegúz. Marci tudta az utat, és hamarosan Titokföld peremére kormányozta a lovakat, hogy telerakja a szekeret színektől ékes szivárványdarabkákkal. Bendegúz segítségével először lilákat, majd narancs-színeket szedtek, a végére erdei zöldeket tettek. Egy citromszín szelet lecsúszott a nagy halom tetejéről és átbukott a királyság peremén. A két ifjú ámulva nézte, mint festi át az ég alját a színdarab, majd felugrottak a bakra és elindultak az ősz öreg Örzsét megkeresni. Addig-addig keresték, míg körülöttük este lett és csak a színes szekér világított pompásan, ragyogva.
Tanácstalanul megálltak az erdő sűrűjében, amikor váratlanul elébük toppant a Bíbormanó!
– Minek jöttetek ide, Marci és Bendegúz? Gondban van a királyotok? Segítek, ha meg sem háláljátok. Itt van egy aranysíp. Ha bajba kerültök, fújjátok meg, és én ott termek azon nyomban!
– Köszönjük Bíbormanó! – mondták a legények, mire a manó mosolygott, majd egy szempillantás alatt köddé vált.
– Na, most merre menjünk? – kérdezte Marci. Hogyan találjuk meg azt az ősz, öreg Örzsét, ha él egyáltalán?
– Várjunk, míg eljön az éjfél! – javasolta Bendegúz. A vajákos asszonyok mindig akkor szoktak
körbejárni a területükön.
Így is tettek. Várták az éjfélt. Igen ijedtek voltak, hát a kezükbe fogtak egy-egy szivárvány darabot és azzal világítottak a rettenetes sötétben, amikor hirtelen szélzúgás támadt. Recsegtek az ágak, és a fák összekulcsolták kezeiket körülöttük. Egy félelmetes hang ripakodott rájuk:
– Mit kerestek itt, ahol a madár se jár?
– Csak ősz öreg Örzse nénét keressük, mert nagy bajban van az országunk! – kiáltotta ijedten a sötétbe Marci.
– Már a gyógynövények sem segítenek! – nyekeregte hangosan Bendegúz.
– Ekkor – lássatok csodát, – az ágak szétnyíltak és egy vénséges vén fatörzs lépett eléjük.
– Én vagyok Örzse törzse! – mondta a beszélő fa, és igen rút anyókává változott. Bibircsókos volt az orra, falevélből volt a kontya, ágas-bogas görbe ujja, levélhaját vad szél fútta. Csak a szeme volt barátságos. Jól megnézte őket, majd így szólt a legényeknek:
– Na jól van, gyertek utánam! – ezzel nagy nehezen elindult egy hatalmas szikla felé. Alig egy lépésre állt meg a fal előtt, majd görbe ujjaival jeleket rajzolt a levegőbe és varázsigét mormolt.
– Ürgebőrbe kötött álmok, varázserőm hasson rátok!
Ekkor megnyílt a szikla és az ősz öreg Örzse zegzugos járatokon át a hegy gyomrába vezette az ifjakat. A terem mélyén óriási üstben varázsfőzet rotyogott.
– Adjatok egy darab szivárványt! – kérte ősz öreg Örzse a két legényt, majd egy mozdulattal a színes darabot beledobta az üstbe. Hatalmas robaj hallatszott! Füst szállt fel, majd eloszlott.
– Elkészült a főzet! – mondta a varázslóanyó apró mosollyal ráncai alatt. Merített belőle és egy régi butykosba töltötte a folyadékot.
– Induljunk hát vissza a királyságotokba! – javasolta és amikor a sziklafal bezárult mögöttük, ő is felült a bakra.
Alig haladtak egy fertály órát, amikor nagy zajjal rájuk törtek Félelemkirály árnyékkatonái.
– Ürgebőrbe kötött álmok, varázserőm hasson rátok! – kiáltotta ősz öreg Örzse, és a katonákra dobott egy marék szivárványt.
Félelemkirály első csapata azonnal szétfoszlott, de utána megjelent a hatalmas sereg újabb és újabb árnya, rajtuk pedig lassan úrrá lett a félelem. Addig-addig hajigálták a szivárványt, míg csak egyetlen darabka maradt. A katonák egyre szorosabb gyűrűt vontak köréjük, amikor Bendegúz előkapta az aranysípot és belefújt. Abban a szempillantásban előtermett Bíbormanó és varázsport szórt rájuk.

Gyógyfüves Bendegúznak hirtelen szárnyai nőttek. Felrepült a magasba és Bíbormanó bolondító füvét az árnyékokra ontotta. Minden árnyék sikoltozott és a fejét vakarta. Ősz öreg Örzsének előtermett négy nagy, patás lába. Öreg Örzse törzse patkós lett egy kis időre, és körbe-körbe vágtatott. A katonák lábára taposott. Patája szikrákat szórt, hogy lássanak a feneketlen sötétségben. Szivárványos Marci pedig óriási agyaras fenevaddá változott és a sereg maradékát szétkergette a szélrózsa minden irányába.
– Hát erre nem gondoltam! – mondta ősz öreg Örzse, Bíbormanónak. Hogy négy patám nőtt, csak-csak megértem, de a farkammal nem igazán tudtam mit kezdeni!
– És a szárnyam!
– És az agyaram!… – kiáltották a legények, de a manó már köddé vált. Eltűnt a félelem is. Nem volt már mit tenni, elindultak a királyi vár felé a megmaradt darabka szivárvánnyal és a csodafőzettel.

Időközben az első szekér Pukkedlivel és a hétszáz festékes hordóval megérkezett Szivárványkirály kastélya elé, Boldogfalva házaihoz.
– Nosza gyertek legények, inasok, vitézek! – kiáltotta Pukkedli.
– Mindenki fessen, mindenki alkosson, minden szín jó helyre jusson! – mondta és maga is nekilátott ecseteivel a nagy munkának. De bizony, megbolondultak a festékek. Pukkedli a haját tépte mérgében, mert a faágak kékek lettek, a levelek fehérek, és mindnek piros volt a törzse. Hogy nevetne ezen Örzse, ha látná. Bekenték még a bárányokat is, ők rózsaszínűek lettek. A malacok zöldek, narancssárgák az utak, feketék a földek. Végezetül citromsavas eső esett és mind lemosta a festékeket.
(Nem vették észre, hogy gonosz varázslat szállt mindőjük fejére.)

Megérkezett a második szekér is Okostojással, a nagykalapos, bocskoros Galócával, aki értett a gombákhoz és beszélt az állatok nyelvén. Ott volt a hegedűkezű Violina zeneszerzőnő és irodalmár, valamint megjött Fruttifej, a kulcslábú, rácsszakállú, málnafejű gyümölcs szakértő és börtönőr.
Okostojás rendeletére a tudósok elkezdték munkájukat.
(Ők sem vették észre, hogy gonosz varázslat szállt mindhármuk fejére.)

Galóca elindult a királyi iskolába, hogy gombákról, étkekről, állatokról tanítsa a gyerekeket.
– Hallgassatok csak ide! – mondta nekik. Figyeljétek meg, milyen csodás a természet!
A paradicsom belseje olyan, mint a 4 szívkamra. Jótékony a szívnek! A szőlő formája olyan, mint a szívé. Jótékony a vérnek! A dió rajzolata, mint az agyvelőé. Olaja, levele, héja és árnyéka is gyógyító. A tarka bab alakja pedig vese formájú. Segíti a működésüket.

Így ment ez rendben a kezdetben, majd lassan hatni kezdett a gonosz bűbáj. Galóca egyre furcsább ételekről mesélt hallgatóságának. Violinával keringőfőzeléket főztek szonátakompóttal. Épp a vesékről tanított, amikor egy gonosz varázs alatt álló kisfiú mesélt a többieknek.
-Tegnap szürke étterembe mentünk apukámmal és megkérdeztem:

– Apu, veszel nekem csokit?
– Most nem kisfiam!
– Apu veszel nekem fagyit?
– Most nem kisfiam! – válaszolta az apukám.
– Jó, ha nem, akkor elmesélem mindenkinek, hogy otthon a csapba pisiltél!
Erre rögtön kaptam fagyit is, csokit is.

– Nagyon ügyes voltál kisfiam! – szólt Galóca.
– Hogy is hívnak?
– Lucifer a becsületes nevem! – válaszolta öntudatosan a gyermek.
– Van még valakinek ilyen szép története? – kérdezte Galóca.
– Igen, nekem! – mondta egy kislány.
– Én anyukámmal voltam a szürke étteremben, amikor anyu szólt a pincérnek, hogy a megmaradt húst csomagolja be a kutyánknak.
– De hát nincs is kutyánk! – és ezt jó hangosan mondtam, mire anyu elpirult.

– Te is ügyes voltál! – dicsérte Galóca. Jutalmul piros pöttyöket kapsz Violinától, aki hegedül neked egy szépet. Jól elhegedüli a nótádat, tán az lesz a legjobb! Ekkor Violina förtelmes hangokat csalt elő a hangszeréből, mire a kislány sikítva befogta a füleit.
– Van itt köztetek jónéhány tanítványom! – kiáltotta Violína.
– Ki tud otthon gyakorolni?
– Én, én! – lelkesedett az öt év körüli csemete, Ovi-diusz.
– És ki tanít téged?
– A szomszéd Laci bácsi.
– Ő kicsoda?
– Bőgő tanár.
– Akkor vigasztald meg gyorsan! – vigyorodott el Violina, majd megunta a zeneelméletet és irodalomról beszélt a gyerekeknek. Bizony, sehogy sem értették a szavait, amikor bölcsességeit ontotta.

– Három kérdést teszek fel! Aki tudja a választ, ötöst kap. Aki nem, az kijön velem, Galócával és Fruttifej tanár úrral a lóversenypályára. Ott majd mutatok nektek valami érdekeset. Most tehát megfejtésre vár egy közmondás.
„A szó elszáll”, – … hát nem tudjátok? Az írás a pénzérme túloldala.
– Mi a hexameter? – … ezt sem tudjátok? Görög hosszmérték.
– Mi a spondeusz? – … még ezt sem tudjátok? A varánusz rokona. Na, egy kisegítő kérdés:
– Hol laknak a lovak?
– Istállóban! – lelkendezett az egyik kisgyerek.
– Nem! Há-lószobában! Tudatlan egy osztály vagytok! Tessék azonnal kimenni, kettes oszlopban elindulni a pályára!
Mire a gyerekek megérkeztek a versenypálya szürke füvére, Galóca már beszélt a ménes állataival, Fruttifej pedig gondosan kulcsra zárta az összes kijáratot. Ekkor kezdődött az emberverseny.
A gyerekek lovakkal a hátukon futottak körbe-körbe. A nézelődő paripák a páholyokban ültek, sört ittak és nagyokat nyerítve fogadtak a befutóra. A gyerekek majd össze estek a súly alatt. Néhányan menekülni akartak, de őket Fruttifej bezárta egy lakatpántos karámba. Hatott a gonosz varázslat, megfordult a világ az emberek és az állatok között!

Úgy tűnt, Szivárványkirály birodalma teljesen szertefoszlik, amikor az erdő felől megérkezett az utolsó esély, az utolsó szekér Szivárványos Marcival, Gyógyfüves Bendegúzzal és az ősz öreg Örzse nénével.
Örzse ekkor többszázéves korát meghazudtolva lepattant a szekérről, és hangosan elkiáltotta magát:
– Ürgebőrbe kötött álmok, varázserőm hasson rátok!
Ekkor Szivárványkirály, Melák, és az összes lakó elősereglett Boldogfalva szürke házfalai közül. Ősz öreg Örzse elővette a régi butykost és a titkos varázsfőzetet körbelocsolta emberen, állaton, növényen, házakon. Minden megszínesedett, visszaváltozott, amint kiömlött a szeretetszállítmány.
Virágba öltöztek a fák, mosolyogtak a tükrök, eltűntek a paták, ormányok, drótok és rácsok, csak az örömkönnyek folytak, folytak egyre. A gyerekek kiszabadultak, a lovak megnyugodtak, a három bölcs segítővé változott. Mind körbeálltak, egymást kézen fogva nézték, mint tér vissza az élet, a színek, a kék ég és a szél. A sok bánat örömbe váltott és a sok lecsorgó könny tóvá dagadt.
Titokföldön megszületett a Boldogi-tó.

Marci kivette az utolsó szivárvány darabkát a szekér aljáról, és feldobta az égre. Bendegúz gyógynövényt tett a betegek testére. Violina zenét tanított, Galóca állatokat nevelt, Pukkedli a Boldogi-tóba mártotta ecsetét és hihetetlen szépeket alkotott. Nagy meglepetésre Okostojás megtanult olvasni. Fruttifejben bújkált még egy csepp a gonoszkodó bűbájból csupán. Megkérdezte az ősz öreg Örzsét:
– Mit szeretnél kapni az Ünnepekre?
– Hát, én egy szép fülbevalónak igencsak megörülnék! – mondta.
Fruttifej térült, fordult, majd előállt egy igen szép kis dobozzal és az asztalra tette.
– Tessék! A tied! Igazi fülbevaló! – mondta örvendezve.
– Ősz öreg Örzse pedig kinyitotta, és ott állt előtte egy doboz vatta!
– Ez neked fülbevaló? – nevetett végre ősz öreg Örzse néne.
– Ez viszont egy igazi gyűrű! – mondta Fruttifej, és az ősz öreg Örzse ágas-bogas ujjára húzta, s azon nyomban megkérte a kezét.
Azóta Örzse és Fruttifej kéz a kézben járnak. Így született meg egy boldog faluja a világnak!

Bujdosó Miklós Gábor
Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

19 + = 26

Cserebogár a falban

Szegény pajor mire gondolhatott, amikor a csodálatos átalakulása során bogárrá változva azzal szembesült, hogy téglák közé, a falba született újjá? Mert van ilyen, én se

Teljes bejegyzés »

Ha a boldogság…

Ha a boldogság kismadár volna,bizonyára kalitkába zárnák.Mivel illékony érzés csupán,helyette megzabolázzák.Jaj, szegény boldogság,vajon mit vétettél mond?Rossz híredet keltik ott,ahol nincs egyetlen mosoly?Ne hagyd, hogy azt

Teljes bejegyzés »

Te vagy…

Te vagy az életem, te vagy a levegőm.Te vagy ki éltet, te vagy a megmentőm.Szívem doktora, hogyan is nevezzelek?Szerelmem farkasa, el kell, hogy engedjelek. Author:

Teljes bejegyzés »

Hazámról írok

Edit Szabó : Hazámról írok Édes Földem, hol az életre születtem, kérlek maradj meg ilyennek mindig nekem, „Te oltasz a szívbe örömöt, bánatot,” hűséges lányod

Teljes bejegyzés »

Tükröződik…

Szeretettel új versem!     Author: Faragó Maia Faragó Maia vagyok: kreatív író, költő, blogger, diplomás kommunikátor, online tartalomszerkesztő. Pályafutásomat újságíróként, főszerkesztő-helyettesként, korrektorként, kommunikációs asszisztensként

Teljes bejegyzés »