Különös karácsony

Az öreg almárium tetején, a házi lekvárok és az illatozó jonatán almák között bújt meg a sokat forgatott, gyűrött, szamárfüles kalendárium, amely éppen a naptárnál volt nyitva.
Ezerkilencszázötvenhárom decembere volt.

Hetek óta farkasordító hideg uralkodott a tájon. Az utakon a parasztszekerek által vájt sárbordákat kemény jégpáncél borította. A házak ereszein vastagra hizlalt öles jégcsapok lógtak. A hó olyan magasan állt, hogy néhol a házak ablakait is elérte. A gyér füstöt eregető kémények káváján varjak melegedtek tömegesen. Nem zavarta őket az emberek közelsége, hiszen a szántóföldek fagyos talaján már hetek óta nem tudtak élelemhez jutni. De a legfurcsább mégis az volt, amire a falu sokat megélt, legöregebb lakói sem emlékeztek, hogy az artézi kút vastag sugárban ömlő vize is megfagyott.

A vályogház egyetlen szobájában a vaskályhája vörösen izzott és kellemes meleget árasztott. Anyám már délután bekészítette a kis horganyzott dézsában a vizet a kályha tetejére, így mire az esti fürdetésre került a sor, a víz jól átmelegedett.
A fürdetési rituálé – most hosszú idő óta először – önfeledt játékkal, fröcsköléssel ért véget. Nem emlékeztem már rá anyám mikor volt ilyen jókedvű.
Amikor az ágyban betakargatott, a szokásos esti puszi után azt mondta:
– Kicsim, holnap nagy nap lesz! Messzire utazunk, te is jössz velem. Meglátogatjuk az édesapádat!

Örömmel töltött el, hogy az anyámat mosolyogni láttam. Talán attól a naptól kezdve hervadt el a mosolya, amikor egyenruhás emberek bilincsbe verve elvitték apámat. Ketten maradtunk a házban, s anyám végzett minden férfimunkát.
Félálomban még hallottam a dudorászását

Arra ébredtem, hogy gyengéden rázogatja a vállam:
– Ébredj angyalom, mert lekéssük a buszt!
A plafonról magányosan lógó, s gyéren világító, csupasz izzó fényében kábultan tűrtem, hogy anyám felállítson a hokedlire rám huzigálja a ruháimat és bebugyoláljon a jó meleg berliner kendőbe, melyből csak a két szemem, és az orrom látszott ki.

Elindultunk. A hajnali sűrű ködben pár ember körvonala rajzolódott ki a park sarkán lévő buszfordulóban. Beálltunk a várakozók közé. Csizmám majdnem elmerült a nagy hóban, s a lábam is már teljesen elgémberedett, amikor a távolból a már régóta várt morajlás felhangzott, majd két fénysugár hasította át a tejfehér ködöt, s lassan kirajzolódott a busz körvonala.
A jármű kerekei csikorogva fékeztek az éjszaka lehullott, még szűz, érintetlen hóban.

Felkapaszkodtunk a járműre. Amint elfoglaltuk az ülést, bevackolódtam anyám ölébe, s az arcomat belefúrtam a kabátja nyílásába.
Úgy éreztem éppen csak elszenderedhettem, amikor előbb a zökkenést érzékeltem, majd az ajtó hangját, amint nyikorogva nyílott, és a kinti hideg hívatlan” vendégként” beáramlott a busz belsejébe.

Anyám kicsit türelmetlenül ébresztgetett:
– Igyekezzünk kicsim, mert lekéssük a vonatot.
Még annyi időnk volt, hogy megvegyük a vonatjegyet, és kisétáljunk a peronra, már jött is a hatalmas fekete vasszörnyeteg, sűrű fekete füstöt eregetve.
Több vagonon is keresztülmentünk, mire a szerelvény vége felé az egyikben találtunk helyet az ablak mellett. Bekucorodtam a sarokba, majd a kerekek monoton kattogása álomba ringatott.

Arra ébredtem, hogy a kalauz a vagon résnyire nyitott ajtaján bekiabál:
-Állampuszta következik!
Míg anyám öltöztetett – s próbálta életre kelteni elerőtlenedett tagjaimat – a szemem a vonat ablakán keresztül a kinti világra tévedt. A hó sűrű pelyhekben hullt, s a hópelyhek játékos táncot lejtve kavarogtak a levegőben, s időnként a szél hatására sietősen nekilódultak.
A borús égbolt egyöntetű szürkeségbe vonta az egész tájat, a hatalmas, végeláthatatlan síkságot, melyen csak imitt-amott árválkodott magányosan egy-egy fa, s a távolban, szinte alig kivehetően feketéllett néhány épület. Leszálltunk a vonatról, és elindultunk a távoli épületek irányába.

Szinte örökkévalóságnak tűnt az idő, amióta gyalogoltunk a nagy hóban, nekifeszítve mellünket a szélnek, megküzdve minden egyes lépésért. Már úgy éreztem, hogy csak a testem súlya lendít előre tehetetlenül, mert minden végtagom elgémberedett a hidegtől.
Amikor már nem is reméltem, egyszer csak ott álltunk egy magas drótkerítés előtt. Anyám beszédbe elegyedett egy egyenruhás emberrel a kerítés túloldalán, akinek puska lógott a vállán.
Hosszas beszélgetés után átvette az anyám által a kerítés résein becsúsztatott csomagokat, majd bement az épületbe.

Pár perc múlva apám kijöhetett hozzánk.
Csak álltunk egymással szemben a kerítés két oldalán…
Bedugtam a kerítésen vékony ujjaimat, s apám kérges tenyerébe csúsztattam.
A szüleim szó nélkül szinte megkövülten álltak. Szemeik egymásba mélyedtek, s lassan csordogálni kezdtek a könnyeik.

Eltelt két hét az utazásuk óta.
Karácsony este volt. Az ágy végében már állt a karácsonyfa. Anyám az ágyam mellett ült és mesélt Máriáról, Józsefről, a kis Jézusról, aki jászolba született és mégis napkeleti királyok hódoltak neki.

A mese végén beállott áhítatos csendben valaki kopogott a szoba ajtaján. Anyám odalépett, és elfordította a kulcsot a zárban.
Kinyílt az ajtó, s a küszöbön ott állt apám, lefogyva, borostásan.
Ránk mosolygott, és csak annyit mondott:
– Boldog karácsonyt!
Sok-sok év távlatából is úgy emlékszem, hogy ez volt életem legszebb karácsonya!

Már felnőtt voltam, amikor a szüleim elmesélték annak a különös karácsonynak az igazi történetét.
Apámat ezerkilencszázötvenhárom tavaszán azért tartóztatták le, és vitték börtönbe, mert a riválisa megvádolta, hogy lisztet lopott tőle. Annak az évnek a karácsonyán, jó magaviselete miatt feltételesen szabadlábra helyezték.

Évekkel később rehabilitálták.

Bollók Irén
Author: Bollók Irén

„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.” (Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről) Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi. Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet. Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást. A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll. Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe. Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

− 5 = 1

ars politica

Végre vége a kampánynak. Leszavazott mindenki meggyőződése szerint, vagy farhát csomag mennyiségének megfelelően. Volt, aki kézpénzt is elfogadott. (Nem, nem írtam el. A kezébe kapta

Teljes bejegyzés »

Mezei haiucsokor

Keresd a képet Berki hadakban tisztul Érik a dallam   Hersen a pázsit Réti világnak hódol Lakója halkan   Éteri légben Kanyarog jámbor felleg Levegőárban

Teljes bejegyzés »

Mozsasarcos galambharcos

[Duplázott haiku]   Galambkavalkád Remél falatkát Őrült morzsareménnyel Harcol a placcon hévvel Gyilkos eréllyel Galambepével Author: M. Tóth Sándor 1955-ben születtem Tatabányán, azóta is itt

Teljes bejegyzés »

Az univerzum döccenése

Simogató zene, bódító színek, illatok fürdették azokat, akik már átlibegtek Péter rafinált ajtaján. A kaput csupán résnyire nyitotta, mert az érkezők akár a kulcslyukon is

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Hársfák

Hársak árnyas alagútján haza indultam. Néztem, ahogy az ágak között a napfény megcsillan.   Hársak édes illata a valóságból kirántott. Új köntösbe öltöztette az aszfalt

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

pesszimizmus

Andreának (alias Hárpi, „a Párja”) boldog voltam, vagyok, leszek gondoltam, míg veled voltam,   de mióta elhagytál és elhagytalak, kezemen nem érzem illatodat,   azóta

Teljes bejegyzés »