2.
Candale-i Anna
Február volt még, de mivel a vége felé járt, a Nap hétágra sütött, s mindenütt a tavasz ígérete érződött a levegőben. Ezen februári reggelen, abban az évben, amely két évszázad határát képezte, az úrfi meglehetős későn ébredt. Tehette, semmi különös dolga nem volt. Szabad volt, nem kötötte semmi, sem elvégezni való munka, sem az udvar felé esetlegesen létező kötelességek, de még egy kisebb vadászat sem volt kitűzve arra a napra.
Így hát, mivel általában korán felébredt, volt ideje arra, hogy az ablak felé nézegessen, s megpróbálja kitalálni, hogy milyen idő várható arra a napra.
Az előbb említett úrfi abban az évben tizenhárom éves volt. Korához képest elég nagyra nőtt, bár nem kirívóan magasra, nem volt se kövér, se sovány, ez a többféle testedzésnek köszönhető volt, amelyeket ha nem is kötelező, de ajánlott volt végeznie, ha a későbbi életében egyáltalán vinni akarta valamire.
Talán nem sértek senkit sem büszkeségében, sem érzékenységében – a kettő nem azonos, csak hasonló – ha már most előrebocsájtom, hogy Étienne úrfi törvénytelen származású volt.
Ez, akkoriban nem jelentett különösen hátrányos erkölcsi megkülönböztetést a francia udvarban, voltak így elegen a származásukkal, s végül mégis valamiképpen révbe jutott mindegyik. Ilyen, vagy amolyan módon. A megkülönböztetés csak jóval később jött elő, a nagykorúság elérése után, amikor is általában kiviláglott, hogy az ilyen fiatalurak s kisasszonyok mögött általában semmiféle vagyoni támogatás vagy nem létezik, vagy pedig olyan kevés, hogy abból az azelőtti életmódot továbbvinni nem lehet, s valamiféle kereset után kell nézni. Vagy pedig, mert ilyen is akadt bőven, össze kell húzni a képzeletbeli nadrágszíjat.
A mi fiatalurunk valamilyen okból nem követte az akkori fiatal léhűtők között megszokott életmódot, rábízva a jövőre, hogy majd… egyszer… hogy rendeződik majd a sorsa. Vagy az esze volt több mint legtöbb sorstársának, vagy az akarata. Esetleg mindkettő. Tény az, hogy már fiatal gyermekkorában valamiféle stabil életvitelt állított be magának, s azt a lehetőségei szerint követte is. Tehette egyébként, mert a Valois ház, amelyhez tartozott is meg nem is, említettem, hogy miért, gazdag, királyi rokonság volt. Az éppen akkor regnáló király is a Valois házhoz tartozott. Amellett pedig tele volt bastardokkal. Neki, bastard lévén ugyan, meg volt engedve még a Valois név viselése is, mindössze annyi különbségtétellel, hogy a címerében ott éktelenkedett az a bizonyos „bal haránt pólya”, amely a származását jelezte. Öt magát viszont apródi sorba emelte a sors, a kisebb hercegnők, grófnők lever-jére, vagyis ébredésére, öltöztetésére bejáratos volt. Nem mindig ment el, sőt néha akár életveszélyesen válogatott is. Hisz akármely pillanatban kegyvesztetté válhatott az udvari intrikák egyike vagy másika miatt.
Mindezzel épp csak annyira törődött, hogy azért ha zökkenőkkel is, de az addigi életmódját folytathassa.
Abban is önálló volt, hogy egyszer, még gyermekkorában – ez idő szerint fiatalúr volt – megkérte a természet szerinti apját, ne haragudjon meg rá, ha nem fogja viselni a Valois nevet. Az apa meghökkent, de mivel ő is világosfejű volt, mindjárt nevetett is egy nagyot.
– Nahát! Ilyen önálló lennél? – tetszett neki a fiú viselkedése. Lehet, hogy valamiképpen fiatalkori saját magára emlékeztette – És milyen nevet kívánnál viselni?
– Ha meg nem sértelek uram, inkább az Étienne de Prés l’ épéiste. Ez szerintem megfelelő lenne egy ilyen ifjúnak.
– Hmmm… Kardos? És lám! Vívni tudsz?
– Tudok uram. Rendszeres leckéket veszek.
– Egész jó! És milyen eredménnyel?
– Uram, a tanítóm szerint lehetnék katona. Akár főtiszt is!
– Jó! Na lám! Tudd meg fiú, hogy örülök neki! A de Prés, gondolom arra a régi birtokra utal amely már voltaképpen nincs is.
– Igen! De úgy tudom, egy része még most is per alatt van!
– Igen. Nem sokkal több, mint három vagy négy jobbágytelek. Meg egy düledező udvarház. Nos tudod mit? Ha tetszik neked, hát írd onnan a neved! Sőt többet mondok: ha a pert megnyerjük, akkor rád is iratom!
– Ó uram! Túl nagy a kegy! Erre nem számítottam! – könnyesedett el a szeme a gyermeknek – én csak a név viselésének a jogát akartam kérni!
– Nahát megkaptad. Azt a kicsi uradalmat pedig Prés megyében… meglátjuk! Először meg kell azt a pert nyerni!
De a Valois apa attól a pillanattól fogva jobban odafigyelt arra a pici uradalomra.
És ez idő szerint, bár az a bizonyos per még billegett hol egyik, hol másik irányba, az ifjú nyugodtan viselte a de Prés l’ épéiste nevet. Annak ugyanis a világon semmi köze nem volt ahhoz, hogy a birtok amelyet nemesi nevében visel, valóban és aktuálisan a tulajdonát képezi. Ez így volt akkoriban az egész világ nemességével, nemcsak Franciaországban. És nemcsak az olyan esetekben, mint a mi hősünké, hanem fel egészen a királyokig.
Ennek mát több hónapja volt, aminthogy annak is, hogy bejáratos volt egy árva grófkisasszony leverjére. A kisasszony, a Foix család leszármazottja egyébként, valami három évvel volt hősünknél idősebb. Ez volt az az ébredés, amelyre mindig eljárt, amikor valódi okok távol nem tartották onnan. De még akkor is értesítette Anne kisasszonyt – ez volt a hölgynek a neve – valamilyen módon, hogy nem az ő saját akaratából történik a távolmaradása. Ilyen ok lehetett például az, hogyha az apja magához hívatta. Vagy, ha nagy egyházi ünnepek előtt gyónni ment. Mindkettő elég ritkán történt meg és csak komoly okkal.
Anne kisasszonynak az életkora – mint mondtam idősebb volt nála valami három évvel – a társadalmi megítélés szerint nagyobb különbséget jelentett kettőjük között, mint ami a naptárban állt. Mert a tizenhét éves leányt már férjhez lehetett adni, míg a tizennegyedik éves ifjú… szóval még igencsak fiatalnak számított.
Ugyanakkor Anne kisasszony valóban víg kedélyű volt, sok dologban gyermekes, szeretett nevetni és az nagyon jól is állt neki. Kis kerek arca mégjobban kikerekedett ilyenkor és aki látta önkéntelenül is mosolyogni kezdett.
Egy szó mint száz, hősünk szerelmes volt. De annyira ám, hogy néhány héttel azelőtt még egy szépen sikerült verset – egy szonettet – is írt hozzá. A verset természetesen nem adta oda a kisasszonynak, tartva a kinevetéstől, hanem józanul eldugta a titkos fiókjába, vagyis oda ahol az eltitkolandó kincseit tartogatta, és csak időről időre vette elő, hogy a lelkét felfrissítse az olvasásával.
Az ám, de a vers néhány nap elteltével egyszerűen eltűnt. Eleget töprengett, hogy mi is történhetett vele, de nem bírt rájönni. A szolgája idegen országból jött, nem valószínű, hogy éppen az a vers kellett volna neki. Más meg egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy oda nyúlhatott volna. És egyáltalán elképzelhetetlen volt, hogy valakinek is érdekében állt volna de Prés vicomtenak a fiókjából azt a verset eltulajdonítani. Hiszen se nem használhatott, se nem árthatott volna senkinek. Ő maga ugyan eljátszadozott magában a gondolattal, hogy mi történne akkor, ha az a vers például éppen a Valois ház fejének – ezúttal éppen XII. Lajos király volt az – a kezébe kerül és ő emiatt kegyvesztett lesz? Mindkét eshetőség kívül volt a lehetséges határain. De ha mégis? „akkor legalább elmegyek valami gyermekek mellé vívómesternek. Esetleg nyelvmesternek”! Mert ez volt az a két tárgy, amelyben valóban magasan várakozáson felül teljesített. Az ő saját elvárásán felül is. Mert tizennégy éves korára már jól beszélt valami négy nyelven úgy, mint angolul, németül, spanyolul és okcitánul. A francián kívül természetesen. És ugyanezen nyelveken írt is. (Az okcitán nyelv éppenséggel az Anne kisasszony kedvéért került fel a megtanulandók listájára. Persze ezt sem mondta el a kisasszonynak).
Mivel már valóban felébredt, nem volt szükség ébreszteni, tehát megkérdezte az arrajáró szolgától akinek éppen az ébresztése volt a kötelessége, hogy mennyi az idő. A válasz megnyugtató volt, Anne kisasszony ébredéséig még van idő. Viszont a szolgát mégis elküldte az ő saját inasáért, hogy jönne, segíthetne neki, ha már felébredt.
Mint rendszerint, most is hamar végzett, nem húzta az időt. Volt egy vívóleckéje, azt lemondta – természetesen nem személyesen, az inas éppen jól elintézheti – a maradék időt reggelizéssel töltötte, majd kisétált a parkba. Ezt is sokszor megtette. Szeretett friss lenni.
Még így is egy kicsit korán érkezett de Foix-Candale kisasszony leverjére. Igazán szólva a második érkező volt. A másik, idősebb nemes, még nem látta, talán kérni akart valamit ki tudja mit és ki számára?
Anne még aludta az igazak álmát. Vagy legalábbis Étienne úgy gondolta. De nyugtalan álom lehetett az, mert időnként valami surrogó hangot lehetett hallani ha jól odafigyelt, jeléül annak, hogy a kisasszony ébren lehet, sőt nagyonis, csak valamiért forgolódik a függöny mögött.
És valóban, nemsokára ki is dugta a fejét a függönyök közül. Csakhogy az általában megszokottal ellentétben, most egy cseppet sem volt vidám. Ellenkezőleg, nagyon is morcos volt, sőt, ha nem egy árva de mégis főnemes kisasszony lett volna, akkor azt is lehetett volna mondani, hogy kétségbeesett. Szép kerek arcocskája beesett volt, a szája egyetlen pontba csücsörítve, a homlokát pedig ráncolta, mintha olyan gondolkoznivalója lenne, amilyennel addig még nem találkozott az életben. Csak akkor simult ki az arca, de akkor is csak egy kicsit, amikor Étiennet meglátta. Oda is intette magához és nagyon halkan mondta:
– Bocsáss meg, ma mindenkit lemondtam, te vagy az egyedüli akit fogadhatok, de ezt sem tehetem sokáig!
Étienne a kisnemesnek kinéző másik férfire nézett…
Anne folytatta.
– Nincs sok időm. Sajnos! De az sincs, akinek bármit elmondhatnék!
Aztán mintha csak egy halvány tréfát eresztett volna meg, hozzátette:
– Egy óra múlva szeretnék egyet sétálni a parkban. Persze csak röviden. Szinte semmire nincs időm – majd egyetlen pillanatra az idősebb nemesre nézett és folytatta – hivatalos! És amikor kimész, kérlek küldd be az öltöztetőnőt!
Ez egyenes utasítás volt arra, hogy azonnal távozzon. Így is tett. Az öltöztetőnő szerencsére ott téblábolt az ajtó előtt. Étienne intett neki, hogy bemehet. Közben azt gondolta: „vajon mi történhetett”! Aztán meglátta az idős nemesurat is távozni. Emiatt aztán egyre nyugtalanabb lett.
Éppen a nyugtalansága miatt nem egy óra múlva ment ki a parkba, hanem azonnal. Maga a park nagyon közel volt mindkettőjük szállásához, így amikor kiment és a kastély mögé ért, mindjárt ott is volt. Jókora park volt ott, nagy fákkal, magas bokrokkal, ideális hely arra, hogy két fiatal, természetesen kellő ellenőrzés mellett, megbeszélje ott a mindkettőjüket érdeklő témákat.
Author: T. Igor Csaba
1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.