Mesetekercs

Élt egyszer egy szép királylány a nagy folyón innen, a messzi hegyeken túl. Reggelente friss harmatban fürdött, tó tükrében fésülködött, napfénnyel törölközött. Beszélt az állatok nyelvén, megértette a növényeket és az embereket.
Egyetlen egy szomorúsága volt csupán: Dialektika! Az örökmozgó boszorkány megfertőzte az erdőket, megmérgezte a vizeket és pusztító szélviharral rombolta szét, amit a természet egyszer már szépen elrendezett.
Látta ezt a jótündér és álmot bocsátott az állatokra, növényekre, hegyekre. Olyan mély álmot, amelyben Dialektika gonosz bűbájai is mozdulatlanná váltak.
A királylányhoz hajolt és a fülébe súgott egy szótöredéket. Egy titkos varázsszó első részét. Négy betű volt: S Z E R. A királylány csodálkozott. Hogy mit jelentett, nem értette, de elfogadta, megjegyezte.
Kapott egy tarisznyát is egy kulacs friss patakvízzel, hamuban sült pogácsával és két hordozható tündérlábnyomot.
-Ha ezt felcsatolod, azon nyomban láthatatlanná válsz! -mondta neki búcsúzóul a Jótündér és eltűnt a fák között.

A királylány első útja az üveghegyen vezetett át. Meg kellett találnia Purgatint, a vár urát, aki hétpecsétes lakat alatt őrizte a titkos szó második részét.
Addig ment, mendegélt, míg a patakpart szélén egy rút békához ért.
-Brekusz vagyok, a békává varázsolt királyfi! – mondta. A gonosz boszorka változtatott ilyen csúffá. Kedves királylány, el ne emészd magad miattam.
Itt van egy doboz zöld békanyál, vidd magaddal! Amint bajba kerülsz, vedd elő és öntsd ki a földre! Akkor azon nyomban ott termek.
Ezek után üveges szemekkel visszadermedt egy nagy lapulevél alá.

Tovább indult a királylány, át az üveghegy üvegajtaján.
Épp félúton járt, amikor a hegy belsejéből kiáltozást, lábdobogást hallott.
Abban a pillanatban az út bal oldala felől egy nagy csapat fegyveres közeledett. Szinte megdermedt a látványtól a királyleány, amikor a sereg vezére, a páncélos Izomagy elébe toppant.
– Itt nem mehetsz tovább. Ez már Purgatint urunk birodalma! – mondta és intett hadainak, hogy kerítsék be a királylányt. Szegény pedig ijedtében lehajtotta a fejét, becsukta a szemét és a varázsszó első felét ismételgette magában, amikor hirtelen nagy csend lett. Félve nézett fel és szeme-szája elállt a csodálkozástól.
A hadak szétszórva, jobbra-balra hevertek, s a néhány túlélő a sebesülteket igyekezett elrejteni. A legyőzöttek között észrevette Izomagy testét is, mely szanaszét hevert.
A királylány örömében a megmentőit kereste. Ebben a szent pillantásban óriási tüsszentés rázta meg a hegyet és a csúszós üvegfalon hét korcsolyázó kis ökröcske vontatta szánon, megjelent a csodahármas.
Gyöngy, Manók és a Szőrnyű. Azon nyomban köszöntötték a kedves királylányt, és persze bemutatkoztak.
– Gyöngy vagyok, szólt Gyöngy. Én vagyok a lelkiismeret, aki az üveghegyen és azon is túl élő túlélők fájdalom és örömkönnyeit összegyűjtöm. Ettől egyre erősebb, nagyobb leszek, és mindig odagurulok, ahol szükség van rám. Tegnap az erdőt jártam és egy szomorú embert láttam. Mellé gördültem és várakoztam. Bánatában könnyezni kezdett. Gyöngy-terheit összetereltem, szomorúságot ebédeltem. A jókedvét megmentettem.
– Manók meg én vagyunk – szólt Manók. Nagy csapatnyi csoda lakozik bennem. Ha kedvem úgy tartja, harcolok, ha nem, hát csak pihengetek fák odvában. Van bennem gonosz kobold, ájtatosmanó, hazug manó, harcimanó.
Az egyik részem szomorú, a másik vidám, vagy épp gonosz és zsivány. Hangulatom is gyakran változó, ezért naponta mérleghintázom, hogy kiegyensúlyozott legyek.
Ma épp harcimanó lehetek. Elűzni a fegyvereseket.
– Én Britanniából származom! – mondta büszkén a Szőrnyű.
A nevem is találó, mert rendkívül csúnya vagyok és az ellenfelet már a látványom is elűzi!
No, de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, elmondom, miként kerültünk ide. Épp jégvirágokat gyűjtöttünk a közelben az ökröcskéknek, amikor láttuk, hogy egy fegyveres sereg rohan le kivont karddal a völgybe. Őket követtük és szétcsaptunk közöttük.
Mondd végre, mit keresel itt, ahol a madár se jár, szép királyleány?

– Komoly dologban járok erre! Dialektika megmérgezte a vizeket, megfertőzte az erdőket, békává varázsolta a királyfit. Egy varázsszót keresek a messzi jeges tengeren, Purgatin sötét várában. A vár urát pedig három félelmetes szörny védi.
Oda kell eljutnom.
– Segítünk neked kedves királylány – szólt a csodahármas.
Nehéz dolgod lesz! Purgatin igen zsémbes, gonosz ember! Börtönében senyvednek azok, akik a varázsigét keresték és nem tudtak válaszolni Purgatin három találós kérdésére.
– Kedves csodahármas! Mondjátok, merre induljak el? – kérdezte a királylány.
– Menj csak a kerek üvegerdő széléig, de vigyázz, a fákhoz ne érj, mert halálra fagysz! A napfényt kerüld el, mert megfőz. Majd egy befagyott tóhoz érsz. Óvatos legyél, mert Dialektika szolgái repedéseket hasítottak a jégbe. Ha beleesel, halálnak halálával lakolsz!
A királyleány igen elbúsult ezen.
– Cseppet se félj! – szólt a csodahárom. Neked adjuk hétökrös fogatunkat, úgy biztos könnyebb lesz az utad.
Megköszönte szépen a segítséget és már indult volna tovább a királylány, amikor elébe toppant Gyöngy.
– Ha nagy veszélyben vagy, toppants egyet, és én máris ott termek! – mondta barátságosan.
– Engem ne hívj! – így Manók. Megyek, ha kedvem tartja. De ne mondd,
hogy nem segítek! – szólt kajánul. Egyet tapsolj és minden gondod tovaszáll.
– Vidd magaddal ezt a szót, és használd szíved szerint! – mondta Szörnyű és saját nevét a királylány fülébe suttogta.

Megköszönte a királylány a segítséget, felült a hét ökröcske mögé, majd meglódult a szánkó. Suhantak a jégen és már egészen megnyugodtak, amikor hatalmas robajjal megjelent a feje fölött Dialektika, kétezer köbcentis seprűjén. Természetesen érvényes zöldkártyával. Nosza, vágtázni kezdett a hét ökröcske. A királylány remélte, hogy hamar eléri az erdőt és elbújhat benne. Már csaknem a fák közé jutottak, amikor kiáltásokat hallott.
– Emberszagot érzek! – visították Dialektika gonosz koboldjai, és jéghideg üvegkarmaikkal szántani kezdték a jeget előtte. A királylány gyorsan szabadon engedte az ökröcskéket, majd elővette hátizsákjából a két tündérlábnyomot. Belebújt és abban a szent pillanatban láthatatlanná vált.
Dialektika nem hitt a szemének. Kereste-kutatta, de sehol sem találta a király leányát, sem a lábnyomait.
A királylány egy hatalmas hasadék szélére érkezett.
– Ezen nem tudok átlábalni! – gondolta és zsákjába tette a tündérlábnyomot.
A Brekusztól kapott kis dobozkát felnyitotta, a békanyálat a jégre öntötte és csodák-csodájára, hirtelen előtermett a rút varangy-királyfi.
– Bajban vagy, hát eljöttem! – szólt. Jól felfújta magát és űrű, zöld hálót terített a széles repedés fölé. A királylány, mint egy óriási függőhídon, átsétált a biztonságos oldalra és megköszönte a segítséget Brekusznak, aki ahogy jött, úgy eltűnt a távolban.
A királylány tovább menekült. Futott, ahogy a lába bírta. Kiszaladt az üvegsziklák mögül, és a jeges tenger felé iramodott, közben szíve úgy kalimpált, mint a harangnyelv és minden dobbanás, lépés, koppanás csodálatos visszhangra talált az üveghegy csengő-bongó sziklái között. A szív zenéje volt ez. Dialektika elgyengült és erejét vesztve verdesett seprűjén.
A gonosz banyát kétségbe ejtette a nem várt fordulat. Szitkozódva leszállt motoros virgácsáról és gyalog vette üldözőbe a királylányt.
Ő pedig a jeges tenger partján állva, árva üveghajót fedezett fel. Kis hajó volt, üveglapátokkal, üvegvitorlával, üveges sörrel, a tengerbe fagyva.
Gondolt egy merészet és előgondolta magában a varázs-szó töredéket. Elég volt csak gondolnia, éreznie és megnyílt a tenger. Elolvadt a jég, meleg, lágy szellő kerekedett és a kis üveghajó útjára indult.
A királylány jókedvre derült. A távoli szigetet kereste a héttornyú várral. Melegség töltötte el, és csengő hangon egy régen hallott verset kezdett énekelni:

Asztalomon ízes étkek.
Szétosztanám, mind vigyétek!
A tortából kicsit szelnék
és mindenkit megölelnék.

Néhány nap telt el a jeges tengeren, amikor a megpillantotta Purgatin várát. Minden ablakát sűrű rács fedte, tornyai éjfeketék és hatalmasok voltak. Az egész vár vastag jégtömbökkel volt körülbástyázva.
Egyetlen kikötőt talált a királyleány, épp a várkapu előtt. Odakormányozta az üveghajót és kiszállt.
Ekkor hallotta meg azt a különös hangot. Sziszegő, félelmetes surrogás támadt földön és égen. A vár felől Noszter Páter emelkedett ki a földből. Hosszúkás alakjával rögvest a szép királylány fölé tornyosult, köpönyege alól óriási jégkardot rántott elő.
A levegőből hétfejű, fagyokádó jégsárkány szállt alá, hét irdatlan karjában rettentő fegyvereket tartva. Száz keményre fagyott gránátalmát hozott a vár almamáteréből.
A várárok felől pedig mérges kígyók sereglettek feléje jégvirág mintázatú tüskés pikkelyekkel. Három irányból egyszerre támadtak a királylányra. Szegény nagyon megijedt! Gyorsan felvette a két tündérlábnyomot és láthatatlanul futott a várkapu felé. Amikor odaért, felmászott a vár falán és az egyik keskeny ablakon át bejutott a hatalmas termek közé. Hideg volt, nagy-nagy hideg és sötét. Bolyongott a folyosókon, s egyszerre hangokat hallott. Szavakat. Fázós-félőket. Ment a hang után. Addig ment, mendegélt, míg egy titkos lejárathoz ért. Összeszedte bátorságát és a folyosó fáklyáit, majd a mélybe merészkedett.
Riadt, kihűlt élő lények ültek, feküdtek jégbilincsbe verve. A királylány a hátizsákjába tette a lábnyomokat, hogy a leláncolt rabok lássák és ne féljenek tőle. Egyszerre kezdtek el beszélni és reménykedni, hogy a királylány tán kiszabadítja őket.
A szokatlan zajra hirtelen előtermett a hidegből a bundákba burkolódzott Zsémbes Purgatin, a vár ura.
– Nocsak egy királylány! – mondta csodálkozva. Hogy kerültél ide? Tudod-e, hogy bezárhatlak a többiek közé, ha akarlak? Ekkor érthetetlen melegséget érzett a rideg falak között, de folytatta:
Mégsem lakatollak ide! Kapsz egy esélyt! Most gyere velem a várba, ahol felteszek neked három találós kérdést. Ha megválaszolod, elmondhatod, miért jöttél.
– Legyen így! – hangzott a válasz és a királylány toppantott egyet! Szerencsére Zsémbes nem vette észre. Felmentek a nagyterembe. A sötétben csak a falakat borító jég csillogott. Indaszerű kórók pókhálózták be az égboltról lelógó jégcsillárokat. A terem közepén, jégtrónuson ült le Zsémbes Purgatin, jobbján egy hatalmas ládával. Nem akármilyen láda volt ez. Vaspántokkal megerősített, porral lepett, ősi rettenet volt, hét fiókkal.
Purgatin hellyel kínálta a királylányt. Kis jégszék kuporgott a kövezeten, ahová letelepedhetett. Mindenütt jégcsapok csepegtek, de a trónus-közelit Zsémbes elzárta, mert ráfolyt az előtte zölden fénylő varázsgömbre.
– Megnézhetem? – kérdezte a királyleány és közelebb húzódott a gömbhöz. Megdöbbentette a látvány.
– Mi ez a sok kóró szerteszét? – kérdezte.
– Gazóc! – szólt bosszúsan Purgatin és a korhatag növényekre pillantott. Megérintette a varázsgömböt és hol az üveghegyeket, hol éppen Priznicet látta, a sietős bábaasszonyt, aki most cserélt borogatást Dialektika fájós lábán.
A gömb megrázkódott és a látvány felbosszantotta Zsémbest.
Gyöngyöt látta meg alant, a vár börtönrendszerében.

A rabok örömkönnyeit megérezve megjelent Gyöngy, és meghallotta a hívó toppantást is! Ahogy ígérte, azonnal ott termett, de a sarokban elbújva megvárta, hogy a vár ura, és a királylány felmenjenek a nagyterembe.
– Szervusztok! – fénylett fel Gyöngy és kedvesen begurult a cellákban szomorkodó élőlényekhez.
– Hát te ki vagy? – érdeklődött barátságosan egyiküktől.
– Én virág voltam… én szellő, én medve – szóltak egymás szavába vágva.
Én a farkasos meséből vagyok Pironka, én meg Pán, én Péter – és sorban bemutatkoztak.
– Pinokkió a nevem! – szólt egy fabábú, hosszú orral a fején.
– Én Bimbala vagyok! – mondta a piros orrú bohóc.
Sorban, elkezdett beszélni. A sarokban bezárva gubbasztó kedves, öreg mesék is előjöttek, hogy kinyíljanak.
Ahogy mondták, mesélték történeteiket a lények, Gyöngy úgy növekedett, csillogott és fénylett. Mindenkihez odagurult majd egyre nagyobb és erősebb lett.
A mesélők pedig egyre jobban megkönnyebbültek, ahogy terheiket letették. Végül Gyöngy a rabokkal együtt áttörte a rácsokat és felmentek a nagyterembe.
– Azonmód világosabb és melegebb lett mindenütt. Pinokkió, Bimbala, a medve és a kiszabadított mesélők csendben körbeülték, figyelmesen hallgatták a királylányt és Zsémbest.
– Három kérdést teszek fel – mondta Purgatin bosszúsan, látva a kiszabadult lényhadat és Gyöngyöt.
– Ha nem tudsz válaszolni, mindenkit bezárok a várbörtönbe és sohasem tudod meg a varázsszót, amiért jöttél.
– Így hangzik az első kérdésem: Mi az, ami a legkönnyebb és egyben a legnehezebb?
– Gondolkodott a királylány. Sokáig gondolkodott, majd azt mondta: meglelni és megőrizni.
Erre meg Zsémbes tépelődött egy keveset. Majd fejcsóválva megkérdezte:
– Mire gondolsz tehát?
– A barátságra és a szerelemre. Könnyebb meglelni, mint, ápolni, megőrizni.
– Igaz! – Ismerte be a vár ura, közben pedig egyre világosabb, melegebb lett a teremben.
Titkos ládája hetedik bugyrából kirántva, feltette a második kérdést is.
– Súlya nem mérhető, kézzel el nem érhető, leláncolni nem lehet, bárhová elmehet.
– Ezen bizony gondolkodnia kellett a szegény királylánynak. Közben Purgatin gúnyosan somolygott és mint ki biztos a dolgában, hátradőlt trónusán, szakállát simogatva.
– Egy életem egy halálom, megoldásom eléd tárom – szólt a leányka, és kimondta: amit leláncolni nem lehet, az a gondolat és a képzelet.
Meghökkent erre Zsémbes, mert a válasz igen jó volt.
– Elfogadom, nyögte, majd kaján vigyor terült szét arcán. Egészen mélyen nyúlt hétágú, feneketlen ládájába és trükkös kérdést húzott elő:
– Hány lába van a táltosnak, mégis megbotlik?
– De a királylány meglátta a lényeget és tisztán csengő hangon így válaszolt:
– Ha megbotlik, ha nem, bizony a táltosnak négy a lába.
– Ej, a mindenit, hát megfejtetted kérdéseimet! – üvöltötte Zsémbes Purgatin és dühösen a ládájára csapott.
A többiek körbeugrálták az okos királyleánykát és vígan táncolni kezdtek. A komor nagyterem kivilágosodott, friss, tiszta levegő áradt a dohos folyosókra. Olvadni kezdett a jégbirodalom és Gazóc is nyújtózkodott már, százágú, zöldellő levélkezeivel. A várvédő szörnyek fegyverei pedig mind elolvadtak!

Gyöngy odagurult Purgatinhoz és várt. Várt, de hiába. Zsémbessel nem történt semmi különös. Zsörtölődve, hogy persze, könnyű kérdésre könnyű a válasz, meg ilyesmi, – eldörmögte magát.
– Csend legyen már no! Vagy nem kell a varázsszó?
Mindenki elnémult és fülelni kezdtek.
– Etlek! ETLEK az a szó, na! – mondta Zsémbes. Hogy mit jelent, ne kérdezzétek!
A királyleány elraktározta a várt varázsszót és indulni hívta a többieket.
– Zsémbi, Zsémbi bácsi! Gyere, örülj velünk! – szólongatták, de Zsémbes bevonult a nagyterem kis sarkába, duzzogni.

Elindultak hát. Futottak ki a várból, egészen a jeges tenger partjára. Vízre szabadították a pici üveghajót, zsákjából kicsomagolták a szelet, és az üvegpalló előtt sorba álltak. Az okos királylány észrevette, hogy sajnos nem fognak mindannyian beférni. Meglátták ezt a többiek is. -nokkió halkan odasúgta a király szép lányának, hogy ő, ha kell, itt marad.
– Inkább a meséket vidd helyettem – mondta legalább háromegésztizennégyszer, – mert engem bárhol megtalálsz. Most rájuk van nagyobb szükséged, álomba dermedt otthonukban.
– Engem is hagyj itt! – kérlelte Pán. Majd megy helyettem Péter.
– Magam is maradnék, visszajutok majd, ahogy idejöttem – nyögte Gyöngy és izgalmában jobbra-balra gurigázott.
A királylány megértette, hogy bármily nehéz, valakit itt kell hagynia.
Így is tett. Kedvesen elmondta az összegyűlteknek, hogy nem fér fel mindenki a hajóra, és köszönettel elfogadja Pán és Pinokkió javaslatát. Ők itt maradnak a szigeten. Később jönnek értük vissza. Gyöngynek pedig feltétlenül jönnie kell!
Újra előgondolta magából az összerakott szép szót és elköszönt a két önzetlentől. Közben Gyöngy már a távozók között forgolódott, hátha csurran-cseppen valami. Valóban, ahogy távolodtak a parttól, Gyöngy mintha kigömbölyödött volna.
Az üvegvitorlákba kapaszkodva integettek, kiáltoztak barátaiknak, amíg látták egymást, majd belevesztek Purgatin sötét várával együtt az éjszakába.
Haladt a kishajó a jeges tengeren és közben megéheztek megszomjaztak. Előhozatta hát a királylány az üres tányérokat, poharakat és elkiáltotta magát:
-Szörnyű!
És Szőrnyű ott termett közöttük. Végigsimította a tálakat, poharakat és csodák-csodájára, megteltek finom, ínyenc falatokkal, szomjoltó italokkal. Mosolyogva tapsolt egyet a királylány, mire megjelent Manók és kezeivel hadonászni kezdett. Egyszercsak nagy szél kerekedett és az üveghajó suhant a szívtengeren hazafelé.

Amint partot értek, a régi zöld békanyálhídon átkelve elhagyták a fagyott mezőket. A királylány örömében tapsolt egyet. Ekkor hirtelen előtermett Manyók és közéjük bújt. Az üveghegy közepén megkeresték Bujdosót, az öreg üvegvisszaváltót és átadták neki a kiürült sörösüvegeket. Meglelték a hét ökröcskét is. Felpattantak a nagy szánra és együtt suhantak az alvó erdő felé.
Hirtelen fejük felett megjelent Dialektika, frissen mázolt turbó seprűjén.
– Itt vagytok hát! – rikácsolta és csúnya, csípős darázs-szavakat dobott eléjük.
No, de Manyók sem volt rest. Koboldokká változott, összegyűrte Dialektika varázslatát, fogai közé szorította, megrágta és Szőrnyű felé tüsszentette. Ő pedig golyóvá gyúrta. Pironka vörösre festette, majd a medve elé tette. Medve pedig felvette, kicsit meghimbálta magát, azután hatalmas erővel az égre hajította.
Ekkor – lássatok csodát, – a vörös golyó az égen izzani kezdett, hatalmassá növekedett és szétterülve csodás színeivel, áradó melegével bebújt minden kis zugba. Gallér alá, ágak közé, majd végiggurult az erdőn, hegyen, a völgyeken és a tóba huppanva elolvasztotta jegét.
– Gyönyörű nap ez a mai! – mondta a királylány és Brekusz keresésére hívta a többieket. A gonosz boszorka, hogy ruhájából és a varázslatokból kifogyott, dühében elhajította motoros seprűjét és világgá ment, gyalog. Még sokáig látszott tépett, feketén lebegő ruhája és hegyes kalapja, ahogy távolodott az üveghegyen.
Ekkor a lények, váratlanul útkereszteződéshez értek.
– Merre induljunk? – kérdezték a királylányt.
Gondolt egyet a királylány és nagy merészen elindult az erdő közepe felé. A többiek utána. Amint mentek-mendegéltek, egyszer csak a patakhoz értek.
A Jótündér illatozó virágok között fogadta őket. A királylány elmesélte neki a történetüket, mire a Jótündér félrehívta és megmutatta neki, hogy hol találja meg Brekuszt, majd elrepült és hazahozta Pánt és Pinokkiót a fekete szigetről.

Ekkor meglátta a király gyönyörű leánya Brekuszt, ahogy a víz fölé nyúló faág levelei alatt, álomba dermedve feküdt a patakparton.
Előkereste magában azt a furcsa töredék-szót és kimondta: SZER!
Rögtön utána kimondta a másik varázs-szót is, de nem történt semmi. Azután még egyszer mondta. Újra és újra.
Szer! Etlek! Szer! Etlek!
Furcsa fájdalmat érzett a királylány és gyöngyharmat cseppjei elkezdtek hullani. Egészen elgyengült és maradék erejével óvatosan megsimogatta a mozdulatlan Brekuszt.
És lássatok csodát! Brekusz felébredt, megrázta magát, kettőt térült, hármat fordult és hirtelen deli királyfivá változott.
Mindenki odasereglett, a csodát csodálva. Gyöngy valahogy ismét talált értékes gyűjtögetni valót, míg a lények boldogan szétszéledtek és finom ropogást, zizegést hallatva felébredt az alvó erdő és nyújtózkodott egyet.
Állatkák surrantak, dörmögtek, növények nevettek, kitárt levélkarjaikkal ölelték a fényt. Meseország életre kelt.
Rekedt varjú skálázott egy fa tetején és jókedve szétterült. Akire hullott belőle, az mind kacagni, énekelni kezdett, vagy a varázs-szót ízlelgette kíváncsian.
Gyöngy játszott. Gyöngy élt! Szanaszét gurult és még a legtávolabbi helyen is hallotta, ahogy a kedves-szép királylány csengő hangon újra énekel:

Asztalomon ízes étkek.
Szétosztanám, mind vigyétek!
A tortából kicsit szelnék
és mindenkit megölelnék.

Bujdosó Miklós Gábor
Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Kis gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózák, versek születtek kacskaringós életutam segítségével. Gyűjtöttem régi emlékeket idős emberektől és friss történeteket kaptam apró gyermekektől. Szállodákban dolgoztam és voltam kertész, fotográfus, evezős edző, így találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált emlékekkel próbálom meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Gabriella párom és Bálint fiam folyamatosan támogatnak, segítenek az utamon. Önálló mesekönyvem és egy kis verses kötetem született már, valamint antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak!

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »

Rossz ébredés

Ma reggel úgy ébredtem, Hogy nem voltál mellettem, Pedig csak korábban keltél, Hogy anyósodnak segítsêl. Mégis eszembe jutottak A magányos éjjelek, Mikor nem voltál még

Teljes bejegyzés »