Hűség fogságában (Az acél és a vas) 3

Anna kisasszony valóban meg is jelent, nagyjából egy óra múltán. Nem a rendes komornája volt vele, hanem egy sokkal fiatalabb, nagyjából Étiennel egykorú leány.

– Wass Angelitha! – mutatta be a komornát – ugye, milyen szép?

Az ifjú mondhatta volna, hogy szép, szép, de ő másra mint Annéra nézni nemigen tud, igazából a szépséget meg se látja más nőkben. De nem mondta, sőt semmit se mondott, csak köszöntötte a két hölgyet és ment mellettük, mintha várna valamit. Valami szavakat.

Egy darabig némán sétálgattak. Az Angelithának nevezett komorna lassan lemaradt mögöttük. Csak akkor kezdett a kis úrnő a mondanivalójába. De akkor aztán mindent el akart mondani, ami a lelkén feküdt.

– Jaj Étienne! Bocsáss meg, nem tudom, hogy kinek mondhatom el! Szerelmes vagyok. Teljes szívemmel szeretek egy férfit! A fiatal Longueval herceget! Francois a neve! És most el akarnak tőle szakítani! Sőt már el is szakítottak!

És közben ömlött a könnye. Nem volt már Candale grófnője, csak egy szerencsétlen kislány. Az apród – aki egyébként jószerével már kinőtt az apródkorból – először nagyon megütközött a váratlan vallomáson. Nem is tudott megszólalni. De ahogy a leány folytatta, gyorsan felülkerekedett benne az együtt érző férfi.

– És ő? – kérdezte.

– Természetesen ő is szeret! Már úgy volt, hogy az idén eljegyezzük egymást, senkinek a két családban nem volt kifogása ellene! És most jött ez a…

Nem tudta folytatni, csak kesztyűs kezével megragadta a fiatalember kezét és úgy kezdte szorítani, hogy szinte fájt. Ekkor kérdezte meg Étienne:

– De hát mi jött közbe? Én nem tudtam semmiről! De hát én – majdnem azt mondta, hogy ő Annén kívül úgyse lát meg más nőt, egyre megy, hogy szép-e, vagy csúnya, de aztán rájött, hogy bárdolatlanság volna éppen abban a pillanatban ilyet mondani. Inkább úgy folytatta, hogy – de hát én nem is tudhattam semmit. Mi az tehát, ami történt?

– Az történt, hogy a magyar király megkérte a kezemet! És a család odaadott neki!

A kis úrnő most, hogy kimondta azt ami a lelkét nyomasztotta, hirtelen megszabadulva a ránehezedő súlytól, egyszerre elgyengült. Félő volt, hogy összeesik. Étienne tehát gyorsan odalépett mellé és felfogta, hogy ne essen össze, ha még jobban elgyengülne. Ugyanakkor a fiatal komorna is odaugrott a másik oldalról. Most már ketten fogták. A leány ajkán ettől valami halvány mosoly kezdett körvonalazódni. De nem lett belőle igazi mosoly, inkább… könnyek között azt mondta:

– Ott van egy pad! Segítsetek oda!

Így lett. Aztán már csak akkor, amikor Anne már biztonságban ült a padon, akkor tört ki a fiatalemberből a praktikus férfi:

– Nem lehet elszökni? Ketten, úgy értem.

És erre a leányka azonnal nővé változott. Nővé, aki bármilyen fiatal és tapasztalatlan legyen is, mégis kapásból többet tud mint a legokosabb férfi.

– Jaj, azt nem lehet! Te nem is sejted, hogy egy Longueval hercegnek mekkora felelősség nyugszik a vállán. Hiszen akkora a birodalma mint egy kisebb ország! És azért mind ő felelős Isten előtt! – majd visszaesve a valódi énjébe, a leánykáéba, aki most éppen élete első nagy találkozását éli át azzal a komor bunkóval amit úgy hívnak: lehetetlenség. Megint következett a könnyezés, egy-két halk zokogás is.

– Ki az a magyar király? Én úgy hallottam, hogy öreg – mondta a fiatalember, mintha az vigasz tudna lenni.

– Nem olyan nagyon öreg – szipogta Anne – inkább csak beteges. Hát ezt akartam neked elmondani! Nem tudom, hogy kiben bízhatok, ki az akinek elmondhatom. Csak te maradtál igazi barátom!

Étienne savanyún gondolt arra, hogy sokkal szívesebben lenne ő egyéb és nem megbízható barát, de hallgatott. Várta, hogy következik-e még valami? De nem következett. Legalábbis semmi olyan, amilyet ő lényegesnek gondolhatott. Csak a figyelmét hívta fel még egyszer a lány a fiatal komornára. Hogy

– Hát nem találod szépnek? Picit sem?

– De igen! Szép a kisasszony! Honnan jött? Mert a neve nem francia név.

– Spanyolországból jött ide. De az édesapja magyar volt. Innét a különös családi név.

– Már megint egy magyar! – morgott Étienne gyászosan.

– Jövő tavasszal elindulunk! – tért át Anne a gyakorlati témára – Én úgy gondolom, hogy Angelithát magammal viszem. Nem csak a kíséretben, de komornának is. Azt mondja, örülne neki, ha vinném.

A fiú megint morgott, de ezúttal csak magában. Hogy hát mi köze van neki mindehhez? Semmi, ha egyszer már ő is elvesztette… nem csak a szerelmét, mert arra úgyse volt semmi gyakorlati esély, de legalább az álmait. De a leány folytatta:

– És téged is vinnélek, ha beleegyeznél! Talán csak lehet valaki mellettem aki megvédhet, ha bajban leszek!

Nem mondta ki, hogy miféle bajra gondol és azt sem, hogy miféle védelem lenne lehetséges egy olyan nagy hatalmú király udvarában, mint amilyennek a magyar királyt hallotta lenni. Ám az Étienne lelkében egyszerre muzsikálni kezdett valami addig ismeretlen lágy zeneszó.

A következő félórai sétát valami félönkívületben bírta ki végig, ezúttal azonban a hirtelen rátört örömtől. Amiről ráadásul még szólnia sem volt szabad.

Mert, hogy ki tudja, mi történhet egy olyan hosszú úton? Mert ugyebár az a tartomány, amelyet valami ismeretlen okból kifolyólag Magyarországnak neveznek, csakis valahol a világ végén lehet, és az sem cáfol rá a különleges voltára, hogy éppen ott uralkodik az a bizonyos öreg király – talán beteg is mint a legendákban a Halászkirály – aki talán csak azért keresett magának feleséget, hogy teljesedésbe menjen az írás. Amúgy is megjósolták neki – Étienne tudott egy ilyen jóslatról, bár az inkább őrá vonatkozott, mint a sosem látott magyar királyra – hogy életében jól teszi, ha őrizkedik az olyan évektől amelyek hatosra végződnek. (Mint annak idején Iulius Caesarnak, hogy óvakodjon március iddusától.) Vagy, hogy olyan évben jobb, ha semmi fontos dologba nem kezd. Hát most már, ha Isten is úgy akarja, össze van kötve az élete a fiatal Candalei grófnővel, s rajta keresztül a legendás magyar királlyal is.

Valami ilyesmi gondolatai kergetőztek a mi hősünk fejében, meg még különbek is, hogy elvégre azt a bizonyos menyasszonyt meg is lehet ám szöktetni, de talán az nem is feltétlenül szükséges, mert lehet, hogy az öreg és beteg király éppen meghalni készül és kire is hagyná szeretett feleségét, mint annak leghűségesebb lovagjára.

Egyszóval, ábrándos felhők úszkáltak a képzeletében. De ez mégis csak az egyik oldala volt a koponyájában egymást kergető gondolatoknak, mert másfelől viszont ott volt a legszigorúbb realitás is. Az, hogy ha valóban szeretett úrnőjével akar menni – mert ő mindig úgy gondolt Anne kisasszonyra mint úrnőre, holott ténylegesen nem volt az úrnője, ellenkezőleg, teljesen független volt, és mindössze apródi mivolta volt az, no meg házasságon kívüli származása, amely egy fokkal, de valóban csak egyetlen fokkal, lejjebb rangsorolta – tehát, ha ki akarja érdemelni azt a kegyet, amelynek ígéretében már részesült, akkor mindenképpen hasznossá kell tennie magát. Valamilyen módon.

Tudta is, hogy hogyan lehetséges. Két módozat is kínálkozott erre. Mindkét irányban komoly tehetséget érzett magában. Ezek voltak egyrészt a vívás, másrészt pedig a nyelvek tudása.

Nem lehet olyan szörnyű nehéz azoknak a magyaroknak a nyelve, hogy ne tudnám gyorsan megtanulni! Hiszen olyan nyelv is volt amelyet egyszerűen szórakozásból sajátított el, csakhogy a magához hasonló ficsúrokat elképessze.

Egyetlen akadálya volt csak annak, hogy mindeme gondolatokat a megvalósítás útjára terelje. Az, hogy addigi rövid életében még egyetlen embert se ismert aki nemhogy a magyarok nyelvét tudta volna, de még olyat se, aki útmutatással szolgálhatna.

Na de várjunk csak! Hiszen azt mondta a kicsi úrnőm, hogy az az új, fiatal komornája apai részről magyar. Biztosan tudja az édesapja nyelvét! Csakhogy! Hogyan is fordulhatnék éppen hozzá? Nem leszek gyanús éppen a Drága Anne előtt, hogy esetleg csélcsap lennék? Nem! Ez az út járhatatlan.

Egy hívő katolikus ifjú – akkor még egész Franciaország katolikus volt, elvétve is csak nagy nehézségek árán lehetett egy-egy másfélére lelni, mondjuk hugenottára – kihez is fordulhatna máshoz, mint éppen a gyóntatójához. Hiszen a kicsi templom plébánosa amúgy is ismerte minden titkát, még azt is, hogy szerelmes a fiatal Foix grófnőbe. Aki lám, most éppen Magyarországra szándékozik menni. Hogy is mondta Anne? „A kötelesség arra való, hogy teljesítse az ember! Anélkül mivé lenne ez a világ?” Ő szegény teljesíteni is fogja! Hacsak… jaj! Megint elszaladtak a gondolatok!

– Tudod atyám, hogy Anne de Foix-Candale, Magyarországra készül? Az ottani király megkérte a kezét és odaadták.

Az öreg pap szomorúan ingatta a fejét.

– Szegény lány!

Mert ő azért tudott az ifjú grófnő Longueval herceg iránti érzelmeiről is. Amely érzelem kölcsönös volt.

Itt sóhajtott egyet a pap bácsi, majd megkérdezte:

– Netán szeretnél vele menni?

– Igen! De nemcsak szeretnék, de menni is fogok. Ugyanis hívott a kíséretébe.

Itt az idős egyházi ember megint sóhajtott egy keserveset, de most már nem tette hozzá, hogy „szegény lány”. Az elég volt egyszer is. Ahelyett inkább visszakérdezett:

– Segíteni akarod persze?

– Mindenben amiben tudom. Elvégre milyen jövő várhat itt rám?

A pap bácsi most már feje ingatása helyett inkább bólogatott. De azért még mondott is valamit.

– Magyarul persze nem tudsz egy szót sem.

– Nem én atyám. Hisz éppen azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem tudsz-e véletlenül valakit, aki taníthatna?

– Igazából tudok. Itt áll előtted. Elvégre én magam is magyar vagyok. A Farkas nemzetségből. Csak hát a szerzetesi nevem nem ez. De tudod is.

– És tanítanál?

– Nagyon szívesen! Legalább én is gyakorolnám egy kicsit az anyanyelvemet. De vigyázz! Nem könnyű nyelv! Egyszóval… mikor jönnél az első leckére?

– Akár holnap is!

– Jó! Légy pontos! Legyen mondjuk olyan tizenegy óra. Ne feledd, nem csak annyi a dolgom, hogy téged tanítsalak! A kolostorban is van éppen elég munkám!

És hazafelé menet a fiatal Étienne örömében dalolni szeretett volna. Sőt, szép halkan énekelgetett is. Be nem tudott telni az örömmel, hogy lám, milyen szerencsés véletlen is eshet az emberrel!

Nem tudta, honnan is tudhatta volna, hogy biz’ az igen kevéssé volt véletlen. Mert a pap régtől ismerte a Valois család grófi ágának a fejét, aki egyben a mi ifjúnknak a természetes apja is volt. És aki, akkor amikor a kedvese fiút szült neki, holott már házas volt és így nem is vehette volna feleségül, a leány számára nem lévén más lehetőség mint kolostorba vonulni, az újszülött kisfiúra irányította az addig is jól ismert pap figyelmét, hogy kísérje figyelemmel olyankor amikor ő saját maga nem tud segíteni.

Mindketten tudták azt, hogy ki is az a fiú, s ki az édesanyja is, de erről nem beszéltek senkinek. Még egymásnak sem.

Csak annyi történt, hogy a közeli apácakolostorban, Farkas Melinda nővér egy nagyon rövid üzenetet kapott. Mindössze annyi állt benne, hogy „minden úgy alakul ahogy elgondoltuk”! Sovány vigasz volt biz’ ez egy elbaltázott életért, még akkor is, ha az üzenet Célestin főtisztelendőtől jött.

Azért az a bizonyos magyarországi utazás nem ment olyan nagyon gyorsan, mint ahogy sokan szerették volna, no meg ugyanolyan sokan nem szerették volna. Anna kisasszony minden esetre nem szerette volna. (Most ezért írom, s ettől fogva mindig a neve magyar változatát, mert az utazás megkezdése előtt már magyar királynénak számított). Bizony, sírós, sőt jajgatós volt az elválása a szerelmétől, bármivel is vigasztalta magát és Étiennet az előző év tavaszán. A fiatalember természetesen tudta ezt, hiszen ő és Angelitha fiatal komorna voltak az a két ember, akikben a leendő királyné egyáltalán valamennyire meg mert bízni.

Ugyanez okból elég sokszor magához is hívatta Étiennet, ilyen-olyan részleteket megbeszélni. Ugyanígy járt el Angelitával is. Bár az apród ekkor már valóban nagyon elfoglalt volt úgy a vívóleckék mint a magyar nyelv tanulása miatt, azért valahogyan mindig szakított időt arra, hogy Annával beszélgessen. Ekkor már nem voltak határozott céljai a leendő királyné irányában, sőt igazából semmiféle célja nem volt vele kapcsolatban azon az egyen kívül, hogy elhatározása szerint szolgálja, lehetőleg amíg él.

Nyáron tehát elindultak az ismeretlen Magyarország felé.

Anna akkorra már nagyjából felvértezte magát a kötelességtudat páncéljával, amely mögé már senki nem látott be a két meghitt emberén kívül.

Maga az út viszonylag események nélkül folyt le, legalábbis a krónikások nem jegyeztek fel olyasmit, ami akárcsak egy kicsit is hátráltatta vagy pláne megakasztotta volna az utazást. Ha az egyik résztvevő által festett képet tekintjük, a kíséret királyi menyasszonyhoz méltóan népes volt. El tudok képzelni olyan kis országot, amelynek a hadserege annál a kíséretnél kevesebb embert számlálhatott.

Velencében egy hónapos szórakozás és mulatságok vártak rájuk. Ez, a reneszánsz műveltségű kis királynéjelöltet egy kicsit felvidította. Vagy már királynénak számított? Maga az egy hónapos veszteglés egyébként csak ürügy volt a kíséret és a kíséretben jelenlevő magyar küldöttség – később még egy másik küldöttség is csatlakozik majd – számára, mivel valami vita támadt a hozomány körül. De mivel mindkét félnek érdeke volt, hogy a házasság akadály nélkül végbemenjen, a vitát azalatt a hónap alatt elsimították.

Az út leírója szerint Velence után, Felizzianóban, egy krónikás verseskötetet adott át Annának. A versek közül az egyiknek a két első sora mai napig megőrződött. Az a két sor, amelyben a királyné a franciáktól búcsút vesz.

Igen ám, de az akkori kiejtés szerint a „franciák” pontosan úgy hangzott, mintha Ferenctől vett volna búcsút.

Erre nem számított. El is gyengült amikor a krónikás felolvasta neki. Azt a verset. Ha éppen nincs mellette Étienne is, meg Angelitha is, bizony talán össze is esik. De felfogták. Még előnyt is kovácsoltak számára abból, hogy „lám, milyen fájdalmas számára a búcsú, hogy szerette a franciákat”!

Anna nem szólt semmit, csak teljes erejéből megszorította az Étienne kezét. Ki tudja miért, de Angelitha ezúttal kimaradt a fájdalmas szorításból.

A horvát és szlavón küldöttség Zenggben kellett volna csatlakozzon, de mivel a velencei tartózkodás és a pénzvita miatt elidőztek Velencében, onnan pedig kénytelenségből és a gyorsaság miatt hajóval utaztak, az a küldöttség legnagyobbrészt nem érkezett meg.

De a magyar küldöttség csatlakozó része Zákánynál már szerencsére ott volt.

Díszes, cifra küldöttség voltak. Étienne már hallott azelőtt regéket a magyarokról, s első meglátásra úgy gondolta, hogy az amit hallott, igaz is. Mert a vélemény ami kialakult benne a kevés év alatt amióta a nyelvüket tanulta olyan volt, hogy biz’ a magyarok kemények a durvaságig, a pompát mindenek felett szeretik, ugyanakkor a gondolkodásukban s beszédjükben egyaránt primitívek. És amit most látott, nem cáfolta a gondolatait. Legfeljebb annyit finomított azokon, hogy talán éppenséggel nem minden magyar egyforma. Amit egyébként érzékelt már korábban, hiszen volt néhány nemesúr velük, már Bloisból elindulva is. De azokról, mint egy Telegdi például, úgy vélte, hogy ők már a francia társaság hatására változtak meg.

No persze, valósággal gyűjtötte is az olyan élményeket, amelyek az ő előítéleteit igazolták. Hiszen az imádott kicsi úrnőjét éppen a magyarok akarják elvenni. Vagyis, félig már el is vették.

Volt azonban a küldöttségben három, nagyjából vele egyidős fiatal férfi (vagy tán fiú) is. No, ők egyáltalán nem olyanok voltak, mint ahogy ő addig a magyarokat elképzelte. Szerényen, de elegánsan voltak öltözve, nem csörgött-zörgött rajtuk a sok arany és ezüst, meg rendjelek, ugyanakkor a beszédjük csendes volt és nyugodt, a szavaik koruktól elvárhatóan komolyak. Amellett még elképzelni is nehezen lehetett volna három jobban különböző embert mint az a három csendes fiú. Az egyik, akinek a neve Farkas volt – érdekes, mint az én gyóntatómnak a neve mielőtt egyházi szolgálatba lépett volna – no az a Farkas nevezetű, víg kedélyű, tréfálkozásra mindig hajlamos legényke volt. A másik, akinek Talay volt a neve, hát az viszont egyenesen komor volt. Ritkán szólt, és sokszor keserűen. A harmadik volt a legkülönösebb. Ő is komoly volt, de nem annyira komoly mint Talay, de néha tréfálkozott is, amellett minden szaván érződött, hogy sokat tud. Amely tudás egyébként talán sokszor nem is a saját tapasztalatából származó volt. Különös neve volt, úgy hívták, hogy Nemvaló.

„Nahát! Egy ember aki nincs is”! És hármuk közül ő volt a leginkább rokonszenves Étienne számára.

– Ez egy régi név, még abból a korból, amikor a magyarok, s jószerint a székelyek is pogányok voltak – világosította fel, majd így folytatta – meglehetősen sok régi babona fűződik hozzá, amikkel most talán nem untatlak.

Később aztán elmondták a hármak, hogy igazából még van egy negyedik társuk is, de ő semmiképpen nem tudott eljönni, mert ő az erdélyi vajda testőrségének a tisztje. A neve Kerecse. Ez valamilyen sólyomféle.

Étienne intett, hogy tudja, ért magyarul valamennyit. De kérdezni mást kérdezett:

– Ezek szerint a magyar és a székely nem ugyanaz?

– De igen. Csak mi, akik székelynek nevezzük magunkat, nagyon büszkék vagyunk arra, hogy régebbiek vagyunk mint a magyarok. Gondolom, más nem is igen van ezenkívül amire büszkék legyünk – tette hozzá szomorúan.

Amikor hegyes vidékre értek, akkor a magyar urak kitalálták, hogy vadászattal kellene szórakoztatni az idegenből jötteket. Gondolván itt leginkább a kis királynéra.

De már abból a vadászatból kis híján baj lett. Pedig eléggé mondták a magyari urak, hogy a nők és a nagyon fiatal gyerekek álljanak egymáshoz közel és védettebb helyen, mert meglepetések lehetségesek. Azért a nők egy része a királynéval az élen, csak nem vonultak félre. Hogy ők mindent látni akarnak!

Visszaparancsolni őket nem volt mód.

Az uraknál mindnél volt fegyver, jó mulatságnak ígérkezett. A helybéli parasztok meghajtották az erdőt. Jött is mindenféle onnét, nyúl, fácán, róka, még egy farkascsapat is. Volt hát trófea elég.

Aztán egyszer csak, nem is a hajtásból, hanem egészen másfelől, alighanem a zajtól megzavarva, előbukkant egy jókora medve. Mivel nem a hajtásból jött, senki nem volt felkészülve rá. A mackó pedig, csak ő tudta miért, természetesen a nők felé vette az irányt. Nem is volt a közelben férfi egy sem, hacsaknem a fiatal Étienne de Prés. De különösebb fegyvere neki sem volt, a kardján kívül.

A vadállat kétlábra állt, pontosan előtte és elordította magát.

Senki nem tudta elgondolni, hogy mi fordult meg hirtelen a fiatal francia fejében, talán az, hogy kitüntetheti magát? Talán, hogy a szerelme lássa az önfeláldozását? Soha nem beszélt róla sem akkor, sem azután. De egyetlen pillanat alatt kikapta a kardját és felágaskodva – az állat magasabb volt nála – beledöfte a dúvad szájába. Visszahúzni már nem volt ideje. Mert a medve mindjárt össze is csukta a száját. Mintha azt mondta volna, hogy: Hamm! De még megállni is csak egy pillanatra állt meg. Elvégre, gondolhatta magában, mégiscsak ő van otthon! Amit egyébként a többi kétlábon járó teremtmény egyáltalán nem respektált.

Hanem az az egy pillanat elég volt. Mert Farkas, a tréfamester azonnal kihasználta a lehetőséget. Honnan, honnan nem egy akkora lándzsát kapott elő, hogy másnak még megemelni is gond volt, próbálták később, és ugyanazzal a mozdulattal ráfordult és el is dobta. Iszonyatosan éles lehetett az a lándzsa! A medve még tett egy lépést előre aztán összeesett.

Mindenki a fiatal Farkast éltette. Ő azonban csak az új francia barátjára mutogatott.

– Ha ő nem állítja meg, akkor nem lett volna időm! – és megtörölte az izzadt homlokát.

Akkor meg Étienne lett a nap hőse. De ő meg Farkasra mutogatott.

Nem volt mit tenni, mindkettőt kinevezték a nap hősének. Csak a fiatal francia kardja bánta. Az bizony két darabban került elő. A medve ugyanis egyszerűen szétharapta.

– Téged most valami nagy kitüntetésben fog részesíteni László király! – biztatták a hármak – csak szólnod kell és bármit megad, amiért megmentetted a feleségét!

– No, amit én kérek majd, abba nem fog beleszegényedni!

– Miért, mit szeretnél?

– Nem én semmit, csak egy magyar nevet! Nemesi nevet. Semmi mást! Csak szabaduljak valahogy a balharánt pólyától.

A hármak, ismerve már a dolgot, bólogattak.

– Mást nem is kérnél?

– Talán még azt, hogy venne fel a testőrségbe!

– Na, ha mindenki ilyen kéréssel fordulna hozzá, akkor nem lenne örökös pénzszűkében szegény László király!

Mert második Ulászlónak addigra már elkezdődött a pénzügyi kálváriája. Amely rövid négy év kivételével később is elkísérte egészen a sírig.

De hát, ez igazából csak vadászkaland volt, méltatlan arra, hogy akár csak megemlítsék a krónikákban. Egy ifjú kitüntette magát, s ezért indigenátust kapott. Ennyi!

Hanem Candalei Anna ettől fogva más szemmel nézett a fiatal testőrre.

– Láthatnám én azt a bizonyos kardot? – kérdezte néhány hét elmúlta után a király.

– Itt van – mutatta nagy szomorúan a fiatal lovag… két darabban.

– Nahát! És elharapta?

– El a gyalázatos! Még nem is tudom, hogy honnét szerzek majd másikat!

– Acélból volt?

– Abból hát!

– Nos, akkor legyél te ettől fogva Aczél István, magyar nemes! Úgy tudom, így hangzik magyarul az Étienne! Kardot könnyű kapni nálunk, inkább embert nehéz aki forgassa!

És így végződött, hősünk számára szerencsésen, az utazáskor megélt medvekaland. Amely bejuttatta a királyné udvartartásába is. Elvégre régi ismerős volt.

T. Igor Csaba
Author: T. Igor Csaba

1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.

Megosztás
Megosztás

Egy válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Árvák

                                                                Árvák   A városnak ezen a részén mindig sokan járnak. Itt a buszmegálló, csillogó-villogó áruház, helyijárat-megálló; bank, iskola, pláza, szerkesztőség, ügyészség, illatozó látványpékség, börtön.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »