Hűség fogságában (Az acél és a vas) 4

A királyi házasság szeptember végén lett megkötve. István ekkor már a királyné testőrségében szolgált, egyelőre csak tanulva a vitézi mesterséget. Ilyenformán elég sok szabadidő állt rendelkezésére, így meglehetős sűrűn láthatta a királyi párt. Kegyelmi idő volt ez, vagy éppen ellenkezőleg, nem beszélt arról az időszakról senkinek, s a királynéról se tudjuk, hogy mit forgatott a fejében. Illetve, azért talán volna árulkodó jel, de azt se ő se pedig az udvar nem vette észre. Azt nevezetesen, hogy olyankor, amikor a fiatal testőrjelöltet maga elé idézte, a királyné rendszeresen kérette legkedvesebb kis komornáját, Wass Angelithát is. Kettőjüket a legtöbbször egyszerre.

Ebből az udvarbeliek néha arra következtettek, hogy Anna királynénak szándékában áll valamilyen formában gondoskodni a két kedves embere jövőjéről. Hogy hogyan gondolta, azt nem kötötte senkinek sem az orrára. Persze, akadtak az udvarban olyanok is, akik egyszerűen úgy gondolták, hogy régi, még Franciaországból ismert embereit pusztán a szimpátia és a közös emlékek miatt rendelte magához, hogy felidézze néha a régi, talán együtt megélt emlékeket.

Később azonban ritkulni kezdtek a hármasban eltöltött órák, Anna királynénak mind több lett a dolga, egyrészt a király időnként előforduló, egyelőre csak múló gyengélkedése miatt, amely mind többször kényszerítette arra, hogy a királyné diplomáciai, sőt kincstár-felügyeleti gondokat is vállaljon.

És azonkívül, a következő év tavaszán, májusban, már látszott is rajta, hogy a trónutódlás is gyenge vállaira van terhelve. Aminthogy ez természetes is egy királyné esetében.

Júliusban aztán megszületett a kis Anna hercegnő. Bár a király inkább fiút szeretett volna, de minden esetre nagy örömöt érzett – ki is mutatta amikor csak lehetett – arra gondolva, hogy a királyné erős, egészséges, első gyermeke terhét könnyen viselte és a kis hercegnő megszületése is alig okozott neki különösebb nehézséget.

Annyira könnyen ment minden, hogy talán már pletykálkodni is kezdtek volna az udvaroncok, ha nem tudták volna egész biztonsággal, hogy az egész könnyedség csakis azt jelentette, hogy a királyné erős és egészséges, bízvást lehet tőle majd trónörököst is várni.

A születés utáni kötelező hat hét leteltével a királynak az a gondolata támadt, hogy első gyermeke születését nagyarányú mulatságokkal ünnepelje meg.

Egyébként annak a hat hétnek az ideje alatt a királyné felelevenítette azt a szokását is, hogy elbeszélgessen időnként a két kedves, fiatal emberével.

Egészen természetes volt tehát minden ember számára, hogy a mulatságokra, s annak részeként szervezett királyi vadászatokra meghívást kapott István is és Angelitha is. Na természetesen nagyon sok más is, hiszen egy fiatal királynétól nem is lehetett volna elvitatni azt a jogot, hogy szeressen maga körül fiatalságot látni.

A mulatságok megszervezésével a király unokatestvére lett megbízva és ez is szerencsés választásnak bizonyult. György gróf ugyanis kellemes modorú, jó mulatós ember volt, aki ilyen tekintetben egy félszóból is megértette, hogy mit vár el tőle az uralkodói páros.

Legalább így értette azt a szintén meghívott Nemvaló is, akkor már komoly testőrtiszt abban a testőrségben, ahol a mi Istvánunk még csak tanulóidejét töltötte.

Nemvaló Levente úgy mondta el az esetet, hogy egy adott pillanatban, amikor éppen a királyné előszobájában volt szolgálatban, az úrnő mintha valamit kért volna a szervező, Brandenburgi György gróftól. Amely kérés a főúrnál a legnagyobb megértéssel találkozott, sőt még vissza is kérdezett valami olyasmit, hogy:

– És hogyan érted felséges asszonyom? Meg is segítsem valamilyen formában a kérésed teljesítését? Mert tudok utakat és módokat!

Mire a királyné valami olyasmit válaszolt, hogy:

– Semmi esetre sem! Hagyni kell a természetet, hogy tegye a dolgát!

Ennyi volt. Mivel nem vonatkozott éppen rá, sőt egyetlen ismerősét sem említették, elengedte az egészet a füle mellett.

Szó mi szó, György gróf alighanem jól végezte a dolgát, legalábbis egyetlen embernek sem volt szemernyi kifogása. De hát, mint mondtam, értette az ilyesmit, ő maga is szerette a szórakozásnak akkor szokásos formáját.

A táncmulatságoknál még véletlenül is úgy alakult, hogy Angelitha általában az István átellenese volt. Nem mindig, csak általában. És tetszett is nekik, mert a kis komorna szinte repdesett a boldogságtól, mint kalitkából szabadult kismadár. István is örült, örömmel társalgott a kedves leánykával. Sőt, olyankor, amikor a véletlen folytán egymástól messzebb kerültek, még mintha kissé szomorkodott is volna.

A táncmulatságokat vadászat követte. Ez sem volt nagyon kötött dolog, nem kerültek külön csoportba a nők, elvégre a vadászterület jól ismert volt, tudták, hogy mire számíthatnak. Annyi volt csak a megkötés, hogy minden hölgy mellett egy lovagnak kellett lenni, hogy ha esetleg mégis gond lenne, legyen aki segítsen.

Ahogyan abban a véletlen esetben, amikor valahogyan, utólag sem derült ki hogyan, az egész társaság egy adott helyen nyugat felé tért el, csak a két fiatal tartott tovább északnak. Késő lett mire észrevették. Sötétedett.

Egymásra néztek.

– Na most mit tegyünk?

– Alighanem itthagytak minket! Elfelejtettek tán szólni, hogy kövessük a többieket? – utólag aztán kiderült, hogy valóban az történt. Kérte is György tekintetes az elnézést a hibájáért! De akkor már mindegy volt.

– Én tudok itt valahol valami kis vadászházat – szólalt meg végül Angelitha.

Biz’ az inkább csak valami őrbódé lehetett boldogabb időkben, de örültek neki. Bár szeptember volt, de csak jó a fedél az ember feje felett!

– Amennyiben nincs kifogásod ellene kisasszonyom, talán itt éjszakázhatnánk! Holnap aztán majd visszamegyünk és jól leteremtjük a feledékenyeket!

Ezt Angelitha is helyeselte.

Bent azonban csak egy szoba volt igaz, hogy rendeben tartva.

– Akkor talán helyezzük magunkat kényelembe!

– Nem baj, ha ezúttal megkérlek, te legyél a vetkőztetőm?

– Nem baj! Szerencsére nekem ilyesmire nincs gondom. Fiatalkoromban megtanultam egyedül elrendezni magamat. Mint tudod, Valois voltam ugyan, de bastard, hamar a saját lábamra kellett álljak. A többit egyedül értem el.

– Akkor te most hercegi sarj vagy? – kérdezősködött tovább a fiatal komorna, vetkőzés közben – Akkor gróf kell legyél.

– Csak vicomte!

– Mi annak a magyar neve?

– Őrgróf.

– De jó! Akkor legalább őrködhetsz a biztonságom felett!

– Ezt anélkül is megtenném szívesen.

– Köszönöm! Na most még azt a pántot kösd ki! – a ruha engedelmesen lecsúszott – Te következel! Ne félj, nem nézek oda! Jó! Most már idejöhetsz!!!!!

Másnap reggel mindketten nyugodtan, fesztelenül viselkedtek, mint régi kedves barátok. Bár a társaság tagjai közül többen kérdőn néztek rájuk, ők Brandenburgi Györgyhöz irányították a kíváncsiskodókat. Ő azonban csak szabadkozni tudott, hogy nagyon sajnálja, valóban elfelejtett szólni nekik, máskor nem fog előfordulni!

Látszatra semmi sem változott. Csak talán annyi, hogy attól fogva természetesnek vették, ha együtt mutatkoznak. Persze olyankor, amikor egy ifjú hölgynek kísérője kellett legyen.

A kis királyné nagyon örült.

Sajnos nem tartott sokáig az az öröm, a király mind rosszabbul érezte magát és január közepén szélütés is érte. Legalább az orvosok ezt mondták.

Így Ulászló elég sokáig ágyban kellett maradjon. Még azt is meg kellett érje, hogy Anna királyné felajánlotta, egy zarándokutat mezítláb fog végigjárni az óbudai fehéregyházáig, épülne fel a férje a betegségből.

Na, ettől a király még idegesebb lett, hogy hogyan? Mezítláb? Egy királyné? Cipő került tehát arra a királynéi lábra, de a zarándoklat megvolt. És Ulászló valóban jobban lett. Hogy azért-e, mert anélkül is gyógyulásnak indult volna, vagy valóban hatott a felesége könyörgése a templomban, nem tudható.

Az az év volt egyébként Candalei Anna (egyesek szerint Candale-i, mások szerint Kendali) életének a legeredményesebb ideje. A király beteg lévén, a királyné kellett átvállalja a diplomácia vezetését és ugyanakkor egyszerre a kincstár rendbehozatalát is. És mindkét vonalon sikerrel járt.

Ha már ráhárultak azok a munkák, azzal kezdte, hogy az udvaroncokkal a szobájába kéretett egy írópultot, tollakat és tintát. És amikor mindez megvolt, nekikezdett a nagy munkának.

Második Ulászló, egyes ellenérdekelt véleményekkel ellentétben nem volt sem buta, sem rossz ember. Viszont ekkor már beteges is volt, meg az azelőtti sok gyűrődés hatása is egyre jobban meglátszott rajta.

Anna királyné viszont fiatal volt, egészséges és munkabíró. És élvezte a munkát.

Amikorra a király kikászálódott a betegágyból, egyaránt rendben volt a diplomácia is, és megtelt valamennyire a kincstár is.

Ez év folyamán sem Aczél István, sem Wass Angelitha nem sokat láthatta az úrnőt. Anna viszont nyugodt volt, hisz okkal remélhette, hogy két védence jól érzi magát egymás társaságában és már csak a házasságkötésük kell következzen.

A rá következő évben megint várandós lett. Ez késő ősszel kellett történjen, mivel a király akkor lett annyira egészséges, hogy megengedték neki a közeledést a feleségéhez.

És attól fogva szerepet váltottak. A király lett egészségesebb, ugyanakkor viszont Anna egyre gyengült, betegeskedett és nagyjából a második terhessége idejének legnagyobb részét ágyban kellett töltse. Akkor meg azért nem tudott foglalkozni a védenceivel.

Az idő alatt István is lépett egyet előre a testőrség ranglétráján. Valódi királyi testőr lett belőle, vagyis nemcsak a szolgálatot kellett teljesítse, de át is került a királyné testőrei közül a király testőrei közé.

Angelitha tehát szintén nem sokszor láthatta a barátját abban az időben, mivel az ő teendői meg megsokasodtak a királyné körül.

Amikor a kis királynő úgy érezte, hogy itt az idő, azt kérte az udvari orvosoktól, hogy Velencéből hozzanak neki bábát. Alighanem valami nosztalgia -félét érzett, mert egész addigi életében a velencei egy hónapos tartózkodása volt életének az az időszaka, amikor felhőtlenül jól érezte magát. Ámbár… felhőtlenül? Az talán túlzás. Csakhogy a múltat sokszor megszépíti az emlékezés és a nőknek sokszor megvan az a tulajdonságuk, hogy akár csak részben is, de megérzik a jövőt.

Aztán július havában – emlékezzünk, Anna hercegnő is júliusban született, csak ő a hónap végén – elsején, idő előtt megszületett Candalei Anna második gyermeke. Ő már valóban fiú volt, de gyenge, csak pislákolt benne az élet.

Nosza, mindenki egyszeriből csak a gyermek körül tett-vett, csak ott volt képes létezni. A kicsi királynét eleinte bizony elhanyagolták egy kicsit.

Hogyisne! TRÓNÖRÖKÖS!

Így eshetett meg az, hogy egy hétre a szülés után Anna belázasodott.

Még mindig csak a gyermek létezett az udvar számára. A kis Lajost feltétlenül melegen kellett tartani, mert a vézna testnek nem volt elég energiája, hogy a saját hőmérsékletét szabályozza.

Volt akkoriban egy híres német doktor, aki talán a bolognai egyetemen tanított mindenfélét, s azt mesélték róla, hogy csodákra képes.

Nosza, gyors lovas legény ment Bolognába a német csodadoktorhoz a kérdéssel: mit tegyünk? Szerették volna, ha eljön Magyarországra. De a német doktor akkor még fiatal volt, nem is szerette se a magyarokat, se a lengyeleket, hát csak üzent. Nagyon röviden. A következőt:

„A bába mossa meg a kezét! Mossa meg a királyné testét is éppen ott, ahol a szülés sebet ejtett! A mosóvízbe tegyék a kamilla virágjának a friss főzetét is!

A királyné pihenjen sokat!

A herceget tartsák melegben!

A király imádkozzon!”

És még hozzátette, hogy ha ott lenne, ennél többet akkor se tudna tenni. Mert már nagyon elkéstek. Ami igaz is volt. Hogy a bábát ismerte-e, vagy már voltak olyan tapasztalatai, amelyek ezt mondatták vele, nem lehet tudni. Amint, hogy még a neve is elveszett később az évszázadok folyamán. Legfeljebb az egyik tanítványa, akinek minden tudását átadta, vergődött jóval később nagy hírnévre. Aki egyébként még Magyarországra is eljött, egész pontosan Erdélybe. De akkor, mindez még csak az idő méhében létezett.

A kért dolgokat pontról pontra teljesítették. A királyfi melegítését úgy oldották meg, hogy sorra disznókat öltek le és azoknak a még meleg hasába tették és tartották a gyermeket. Tették mindezt körülbelül két hónapig, ameddig ki nem világlott, hogy már maga is képes a hőmérsékletét fenntartani.

Körülbelül ez volt az első inkubátor Európának azon a keleti részén.

Na de a királyné! Hiszen vele is megtettek mindent amit az a csodadoktor mondott, illetve írt, de ránézve mindez valóban későn jött.

Ahogy az szokott lenni, a láz eleinte nőtt, körülbelül egy hétig, majd a második héten lassan csökkenni kezdett. Az udvaroncok örültek, hogy gyógyul. Anna azonban érezte, hogy az nem gyógyulás, hanem ellenkezőleg az ő szervezete, az ereje kezd kimerülni.

– Kéretem Aczél István testőrt!

Először mondták neki, hogy nem lehet, mert szolgálatban van, de aztán, hogy azt mondta „akkor helyettesítsék arra az időre”, mégiscsak érte mentek.

– Menjetek ki mind! Négyszemközt akarok beszélni vele!

Úgy lett.

– Figyelj ide Étienne! A kisasztalon van egy kazetta. Nyisd ki!

Kinyitotta.

– Vedd ki belőle felülről a harmadik papírt!

Kivette.

– Olvasd el!

A vers volt az, az ő verse, amelyet még mint apród írt és ami elveszett akkoriban.

– Tudod mi ez?

– Igen – felelte a testőr suttogva, könnyek között.

– Tedd el!

Eltette.

– Mármost hajolj ide közel! Közelebb! Még közelebb! Így ni! – majd amikor végzett, hangosabban azt mondta – Most hívd be Angelithát! Kint van, idekérettem. Angelitha is megjelent. A királyné folytatta – Kedveseim! Azt kérem tőletek, hogy vigyázzatok a fiamra! Mintha a tiétek volna!

Megígérték.

És egy hét múlva a királyné meghalt.

A király ezerötszázhat július tizennegyedikén levelet kapott a velencei signoriától, amelyben üdvözlik őt és feleségét is abból az alkalomból, hogy a kis Lajos herceg megszületett.

Mondják, hogy a levelet olvasva a király úgy sírt mint egy gyermek.

T. Igor Csaba
Author: T. Igor Csaba

1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

82 − 80 =

ars politica

Végre vége a kampánynak. Leszavazott mindenki meggyőződése szerint, vagy farhát csomag mennyiségének megfelelően. Volt, aki kézpénzt is elfogadott. (Nem, nem írtam el. A kezébe kapta

Teljes bejegyzés »

Mezei haiucsokor

Keresd a képet Berki hadakban tisztul Érik a dallam   Hersen a pázsit Réti világnak hódol Lakója halkan   Éteri légben Kanyarog jámbor felleg Levegőárban

Teljes bejegyzés »

Mozsasarcos galambharcos

[Duplázott haiku]   Galambkavalkád Remél falatkát Őrült morzsareménnyel Harcol a placcon hévvel Gyilkos eréllyel Galambepével Author: M. Tóth Sándor 1955-ben születtem Tatabányán, azóta is itt

Teljes bejegyzés »

Az univerzum döccenése

Simogató zene, bódító színek, illatok fürdették azokat, akik már átlibegtek Péter rafinált ajtaján. A kaput csupán résnyire nyitotta, mert az érkezők akár a kulcslyukon is

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Hársfák

Hársak árnyas alagútján haza indultam. Néztem, ahogy az ágak között a napfény megcsillan.   Hársak édes illata a valóságból kirántott. Új köntösbe öltöztette az aszfalt

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

pesszimizmus

Andreának (alias Hárpi, „a Párja”) boldog voltam, vagyok, leszek gondoltam, míg veled voltam,   de mióta elhagytál és elhagytalak, kezemen nem érzem illatodat,   azóta

Teljes bejegyzés »