Hűség fogságában (Az acél és a vas) 6

Szegény öreg, beteg Dobzse László azonban megszenvedte a parasztháborút. Hiszen tudta ő, hogy még némi igazuk is volt abban, amit tettek. De éppen ő volt az aki egyáltalán nem tehetett róla. Annál inkább az udvaroncai. Akikkel szemben nem tudott erélyes lenni.

Így tehát a királynak a nevezetes parasztháború után kiújultak sőt erőre kaptak a betegségei. Ma már ennyi idő múltával nem lehet különválasztani, hogy valóban agyvérzések voltak-e, vagy agyi érelzáródások – részemről a másodikat tartanám valószínűbbnek, tekintve, hogy általában fel is épült az ilyen események után, holott esetleges agyvérzésnél mindig fennállt volna a lehetőség a további vérzésre, vagyis a baj kiterjedésére. De mindezt ma se mindig lehet klinikai vizsgálattal eldönteni, s egyszerűen agyi katasztrófáról beszélnek a dokik.

Ezekhez társult aztán még a fellángoló köszvényes fájdalom is, és sajnos mérgezések lehetőségét sem lehet kizárni.

Így történhetett aztán, két évvel a parasztháború után, hogy szemtanú szerint, a király egyszer csak egy nagyot sóhajtott és azután már nem tért vissza a lélegzése.

Mindez azonban nem egyszerre történt, hanem vissza-visszatérő rohamokban. Ulászló királynak tehát volt ideje, a világos perceiben, hogy elrendezze a fiának a jövőjét, s a saját utolsó földi dolgait.

Változott tehát a fiatal II. Lajos udvartartása is. Megnőtt, nem csak számra nézve, de legalábbis úgy szerették volna, felelősségérzetben is.

Eleinte ugyan vitatkoztak, sőt veszekedtek is egymással az urak, hogy nem lenne-e jobb egy régenst, vagy legalábbis régenstanácsot kinevezni a gyermek király mellé. De végül abban egyeztek meg, hogy nem tudtak megegyezni. Következésképpen nagykorúnak nyilvánították a tízéves kisfiút. Lehet, azt remélték, hogy így kisebb lesz az ők, vagyis az urak felelőssége. Pedig csak a felelősségérzetük nem nőtt fel a helyzet követelményeihez.

Sokan voltak azok akik kapni akartak valamit de kevesen akik tettek is néha. A király gyámjai közül érdemes név szerint is kiemelni három urat, Erdődi Bakács Tamás bíboros érseket, Bornemissza János budai várnagyot, s hozzájuk harmadiknak Brandenburgi György grófot, aki még Ulászló barátja volt, egyébként unokatestvége is.

A kis király gyóntatója Szegedi Antal dr. ferences szerzetes volt.

Az első három meghatározta az ország sorsát, a negyedik a királyét.

Az első három közül tényleges munkát alighanem Brandenburgi György fejtett ki, ő valóban tanította, taníttatta az ifjú királyt. Persze, csak olyan dolgokra, amelyekhez ő maga is értett.

A negyedikkel később még találkozunk.

Mint ahogyan a közönséges emberek halála után az utódok öröklik az elhunytnak házát, ingó és ingatlan vagyonát, ugyanúgy van ez királyok esetében is, csak sokkal nagyobbak az arányok.

Megnőtt tehát az udvar, s abban az új embereknek valahogy össze kellett csiszolódni a régiekkel. Nem ment az viták, veszekedések nélkül, de elvégre be kellett látniuk, hogy Magyarország csak egyetlenegy van a világon, s nem lesz nagyobb attól, ha elkezdik osztani, sőt, kisebb lesz. Belátták, hogy együtt kell cselekedniük, ha jót akarnak. Maguknak, természetesen.

Nézték az események alakulását, s látták, hogy az örök trónkövetelő, Szapolyai János már biztos távolságban van Gyulafehérváron.

„Maradjon is ott! Majd, ha szükségünk lesz rá, akkor hívjuk!” Erdély túl nagy falat volt az udvarnak, s Erdély kardja túl nagy kard, jobb ha a hüvelyében marad.

Nem figyeltek arra, hogy kik lesznek aztán később annak a nagy kardnak a forgatói, hogyan változik meg minden alig néhány száz év alatt. És vajon kik ellen fognak majd fordulni az új kardforgatók? Sürgősebb gondjuk volt nekik ennél az, hogy mármost ők maguk merre forduljanak? Két lehetőségük is volt. Vagy a törököt támogatják Bécs ellenében, vagy Bécset a török ellen.

Szapolyai törökösnek számított. De őt sikerült szépen kipaterolni. Hátra volt még a testőrség. Kemény dió, fegyver van a kezükben és megeshet, hogy talán okosabbak lennének mint Dózsa György!

Összeült tehát a három gyám és eldöntötték, hogy aligha lesz szükség már annyi testőrre, mint amennyire két királynak volt, holott most már csak egy király van az országban.

No, eljön majd az az idő is, valamennyivel később, hogy megint két király lesz, de akkor meg majd az nem fog tetszeni nekik!

Ez azonban még az idő méhében volt, meg is kellett azt még élni. És végeredményben egyikük sem volt jövőbelátó.

Hát intézzük el szépen! Úgy, hogy senki ne károsodjon, különösen mi magunk nem!

És egyenként beszéltek a testőrtisztekkel.

Bornemissza jutott Aczél Istvánnak. Akkorra már hadnagy volt. Ő tehát megcsillogtatta egy nagyobb uraság lehetőségét előtte, hozzátéve még, hogy testőrkapitányi kinevezéssel is jár mindez.

– De ugye, nem baj az, ha mindez nem éppen Budán van?

Bánta is ő ezt már. Mi kötötte volna őt a fővároshoz? Angelithát nem is látta hónapok óta és amikor látta is, az egész találkozásuk kimerült a kölcsönös köszöntésben, néhány udvarias szóban.

Hamar nyélbe is ütötték a változás dolgát. És ugyanez történt Farkassal, a tréfamesterrel, ő már ezredesi sarzsit kapott, mivel azelőtt kapitány volt.

És így, szépszerével elhelyezgették a szerintük „törökös” tiszteket, annyi sarkára az országnak, ahány volt annak.

A fiatal király eközben szépen fejlődött. Betéve tudta a lovagi készségeket, táncot, éneklést, versmondást, hogyisne tudta volna, ha egyszer Brandenburgi György találta meg a tanítóit, sőt esetenként ellenőrizte is őket. Volt is olyan vívómestere, akit komolyan legyőzött. Nem a mester volt gyenge, hanem az ifjú volt tehetséges. Bárcsak stratégiában lett volna olyan jó!

Megint eltelt valami négy év. Annak az évnek két nevezetessége volt a Magyar Királyság számára. Az egyik az, hogy Szulejmán szultán levelet küldött egy követ által. A követ Behram csausz volt, a levélben pedig az állt, hogy szeretné meghosszabbítani azt a békeszerződést, amely még Ulászló király uralkodása óta érvényben volt. És ezúttal őszinte volt a szultán békevágya. Behram csauszról a nevén kívül nincs más információnk, de nem utolsó ember lehetett, ha egyszer ilyen feladatra választották ki. És a szultán nem véletlenül van Nagy Szulejmán néven jegyezve úgy az utókor mint a kortársak szerint, tudta, hogy mikor lehet és kell őszintének lenni. Nem a magyarok földje kellett neki, hanem az út Bécs felé. Hisz Ferenc francia királlyal volt egy baráti és kölcsönös segítségről szóló szerződése. És az a király akkor éppen bajban volt. Segíteni akart neki, legfőképpen úgy, hogy gyengíti az ellenségét. Aki éppen akkoriban Bécsben lakozott. Ezért volt tehát a követjárás. Mert közönséges időkben elég lett volna annyi is, hogy szünetelteti a zaklatásokat a másik gyaur, a magyarok felé. De ez ilyenkor aligha lett volna elég.

Hanem a csausszal az a nevezetes fátum esett meg, hogy megérkezvén Lajos király udvarába, gyorsan lekapták a tíz körmiről és bedugták valami börtönbe. Aztán, hogy az a börtön még meg is volt tetézve némi éheztetéssel is, az lehet, hogy a Jókai kitalálása volt néhány évszázaddal utóbb.

De hát elég nagy szégyen volt az anélkül is.

Szulejmán… feldühödött.

„Ha ti így, én is úgy” mondhatta magában és megostromolta és bevette Nándorfehérvárt. Azt a Nándorfehérvárt, ahol még a nagyapák idejében maga Hunyadi János cselekedett hősi dolgokat. De most már nem volt Hunyadi János, aki azokat megismételje. A magyar király csak szomorkodni tudott legszebb végvára elvesztésén. Azt se sokáig. Ki volt már választva neki a menyasszonya, Habsburg Mária személyében.

No, ez volt a második nevezetes esemény azokban az években.

Brandenburgi György, a minden lében kanál élvhajhász nagybácsi vége felé közeledni látta tanítását. Csakhogy volt ám egy kis hiba ezzel is.

Lajos ebben az időben már egészen természetes módon társalgott kedves nagybátyával. Könnyen kibökte, hogy mi nyomja a lelkét.

– Nem tudok én mit kezdeni egy asszonyszeméllyel! Tanítottak engem már a ti jóvoltotokból mindenre, de erre nem. Alighanem kimaradt a nevelésemből.

– Hmmm… Erre nem gondoltam! Hát ennyire sem volt jó a sok léhűtő, akik körülötted fölözték le a sok jót? No, majd teszek én arról!

És elment beszélni Szegedi Antal főtisztelendővel. Hogy hát így és így áll a helyzet, itt bizony segítségre volna szükség, méghozzá gyorsan!

A pap csak szívogatta a lyukas fogait, de nem nagyon jutott szóhoz. Végül annyit mondott:

– Volna olyan asszony az udvarhölgyek között, akihez a király fölöttébb ragaszkodik? S aki őt is különösen a szívébe zárta?

– Igen, létezik olyan, mindenki tudja, méghozzá a király legelső udvarhölgye. Mindketten nagyon ragaszkodnak egymáshoz, nagy a szeretet. Csak egy a bibi!

– És mi lenne az?

– Nem egyéb atyám, csak hogy a hölgy még a király édesanyjának volt a kis komornája, s ma is úgy viszonyulnak egymáshoz, mint anya és fia.

A pap egy kicsit felhúzta a szemöldökeit, és azt kérdezte:

– De azért nincsenek közeli rokonságban!

– Dehogyis! Isten ments!

– Jól van! No, akkor a többit nyugodtan rám bízhatod! Elvégre én vagyok a kis király gyóntatója.

Hogy mi történt aztán egyrészt a király és Szegedi atya között, majd nem sokkal később Szegedi Atya és Angelitha között, az minden esetre gyónási titok volt. Nem is ütötte meg a fülét senkinek a világon abból a gyónásból semmi, hacsak a sekrestyés által véletlenül meghallott utolsó mondatot nem vesszük, ami ugyebár már nem tartozhatott a gyónási titok alá. És különben sem Angelitha mondta, hanem a pap Angelithának. És úgy hangzott, hogy:

– De aztán szorgalmatoskodjál leányom, mert lehet, hogy rajtad fordul meg az egész ország sorsa! És különben is hetente jelenteni fogsz nekem az előrehaladásról. És nagy baj lesz, ha nem leszel eléggé meggyőző!

És mit lehetett tenni, a pap az mindenképpen pap, a lelkek fölött úr. Csak annyit kötött ki a leányasszony, hogy:

– De nehogy bárki is megtudjon bármit is, mert meghalok a szégyentől!

– Nyugodj meg leányom, engem köt a gyónási titok. Téged meg a saját érdeked. És a jutalom sem fog elmaradni!

Hát ez volt a másik esemény, amely – nyugodtan úgy vehetjük – befolyásolta úgy a király, mint a királyság későbbi sorsát.

És mert Angelitha minden héten jelentette az atyának a király előmenetelét a témában, és mert az az előmenetel valóban örvendetesen gyorsan sikerült, eleinte senkinek nem volt különösebb oka panaszra.

Ám aztán eljött az ősz és a tél, és egy idő után már nem lehetett titokban tartani a változást az Angelitha alakját illetően.

– Ejnye, kuttyádom adta, hát ezt meg hogy sikerült összehoznotok? – mérgelődött a tisztelendő – És ráadásul éppen most, amikor bejelentették, hogy a király menyasszonya már útban van.

Amire Angelitha csak annyit válaszolt, hogy:

– Vannak olyan utazások atyám amiket vissza lehet tartani és vannak olyanok is, amiket nem. És elvégre ti akartátok, hogy így legyen!

Szegedi atya a fejét vakarta.

– Leányom, ezen még gondolkoznom kell! De nem kell sok idő és megoldom. Nyugodj meg, nem lesznek gondjaid! De innen el kell menjél, méghozzá sürgősen! Nem találkozhatsz a király menyasszonyával! Hétfőn gyere vissza ugyanebben az órában és minden el lesz rendezve!

– És a királlyal atyám? Vele se találkozhatok? – kérdezte könnyeit visszanyelve Angelitha.

– Még csak az kéne! Természetesen vele se! Hétfőn találkozunk! Minden el lesz rendezve!

És így is történt. Hétfőn már várta Angelithát a négylovas szán, jól bemelegítve. Az atya egy kis piros tokban pecsétes írást is adott át, rajta a király pecsétje. A tokon. Azon is!

– Minden benne van! Az utad a legelőkelőbb módon van elrendezve.

– De hova atyám?

– Pozsonyba! A pozsonyi várnagynál kell jelentkezzél. A tekercset ő nyitja majd ki és mindent megtesz majd érted, amit szükséges lesz! – aztán, látva, hogy a szerencsétlen asszonyka egyre kékül meg zöldül, hozzátette – Ejnye már! Nehogy már azt képzeld, hogy a fejedet veszik! Azt itt is meg lehetne tenni. Nem lenne szükséges ekkora költségbe verjük az országot! Na, eredj! Vár a hintó! Váltott lovaid lesznek a legjobb futárszolgálattól, minden előny nálad lesz, kényelem, csak indulj. Ne feledd! A pozsonyi várnagy! Pozsony királyi vár, tehát nincs várúr, az csak a király. Ott viszont a legnagyobb úr a várnagy! Na! Ennyit tudok tenni érted! Isten segítsen utadon!

És Angelitha ment. Mintha a kivégzésére küldték volna. Még bizony az is megfordult a fejében, hogy megszökik az első postaállomáson, s beáll egy cigánytáborba, valahol talál olyanra. De még azt se merte megtenni.

Katonai kíséret volt, tíz tagú. Még talán lehet, hogy ismerte volna is egyiket másikat, de azoknak szigorú parancsba volt adva, hogy az előkelő hölgyutassal se beszélgetni, se az arcát meglátni nem szabad!

„Fogoly? Nem fogoly?” gondolkozni szabad volt a katonáknak, de a gondolatokat egymással megosztani nem volt szabad. A pletyka még inkább szigorúan tilos volt. A találgatás is fejvesztéssel járhatott volna. „Csak védelem és más semmi”!

Azon a februári estén a pozsonyi várnagy igencsak elgondolkozhatott. A galambpostával küldött rövid üzenet annyit árult el, hogy az utasnak a lehető legkényelmesebb lakást kell biztosítani, határozatlan időre. A ház a városfalon belül legyen, előkelő negyedben! Ha véletlenül orvosi segítség szükséges, a Pozsonyban fellelhető legjobb orvosi személyzetet vegyék igénybe, de a város falai közül ha lehetséges ne jusson ki semmi hír az utas személyére, se az előéletére vonatkozólag.

– Mi a csoda lehet? Valami királyi bastard? Szulejmán szultán fia, testvére? És mindenekelőtt fogoly, vagy nem fogoly? Hogyan kell bánni vele? Igaz, azt is írják, hogy a többit az utasnál található királyi parancs tartalmazza. Attól eltérni nem lehet.

Aztán másnap este meg is érkezett a szán. Az is furcsa volt. Tíz katona kísérte, de az is furcsa volt, az a kíséret. Mert ahogy a szán befordult a kapun belülre, azok a katonák azonnal elhagyták és szállásukra vonultak. Látszott, hogy valóban csakis védelemről van szó, és csakis az úton.

Aztán a szán befordult a várkapun és az utas kiszállt. Egy kicsit különös járása volt neki, de hát ez az ő magánügye.

– Egy polgári rendű asszonyság várakozik az előszobában – jelentette a szolgálatos katona (akkor még nem nevezték hajdúnak).

– No, ha várakozik, akkor tessékeld be! Ne legyünk udvariatlanok!

Valóban egy polgári ruhás nő volt az utas. (Tehát nem szultánfi! De a lánya attól még lehet).

Az asszony végig földre lesütött szemmel közeledett. Úgy is nyújtotta át a tekercset.

De milyen különös a mozdulata! Mintha ismerném…

– Angelitha?

Az asszony akkor fölemelte a tekintetét a földről. És ő is megdöbbent.

– István?

– A várnagy akkor végignézett az előtte álló asszonyon. Látta, hogy várandós. És a parancsban leírt protokoll helyett ezt mondta:

– Angelitha kedvesem! Nem tudom, hogy miért küldtek téged ide, és azt éppen nem tudom, hogy miért pontosan így! De nem kérdezem. Ha akarod, elmondod majd később. De azt akarom, hogy tudd! Én, Aczél István itt vagyok, és melletted állok akármi történjen is! És ha elfogadod, amikor majd sor kerül rá, a gyermekednek az apja leszek, ha akarod!

– Ó! István – mondta Angelitha elhaló hangon, majd gyorsan leült egy padra, nehogy összeessék – Egyelőre még nem tudok semmit, de örülök, hogy te vagy itt és nem más!

– Tehát nem tudtad?

– Semmit se tudtam!

– Akkor annál inkább melletted állok! Ha te is úgy akarod!

– Úgy, úgy!

– Akkor most pihenj egy kicsit, és aztán elsétálunk a házadba! Be van fűtve, jó meleg van ott, és ha úgy gondolod, majd ott beszélgetünk is.

– Az jó lesz!

T. Igor Csaba
Author: T. Igor Csaba

1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

97 − 91 =

ars politica

Végre vége a kampánynak. Leszavazott mindenki meggyőződése szerint, vagy farhát csomag mennyiségének megfelelően. Volt, aki kézpénzt is elfogadott. (Nem, nem írtam el. A kezébe kapta

Teljes bejegyzés »

Mezei haiucsokor

Keresd a képet Berki hadakban tisztul Érik a dallam   Hersen a pázsit Réti világnak hódol Lakója halkan   Éteri légben Kanyarog jámbor felleg Levegőárban

Teljes bejegyzés »

Mozsasarcos galambharcos

[Duplázott haiku]   Galambkavalkád Remél falatkát Őrült morzsareménnyel Harcol a placcon hévvel Gyilkos eréllyel Galambepével Author: M. Tóth Sándor 1955-ben születtem Tatabányán, azóta is itt

Teljes bejegyzés »

Az univerzum döccenése

Simogató zene, bódító színek, illatok fürdették azokat, akik már átlibegtek Péter rafinált ajtaján. A kaput csupán résnyire nyitotta, mert az érkezők akár a kulcslyukon is

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

Hársfák

Hársak árnyas alagútján haza indultam. Néztem, ahogy az ágak között a napfény megcsillan.   Hársak édes illata a valóságból kirántott. Új köntösbe öltöztette az aszfalt

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

pesszimizmus

Andreának (alias Hárpi, „a Párja”) boldog voltam, vagyok, leszek gondoltam, míg veled voltam,   de mióta elhagytál és elhagytalak, kezemen nem érzem illatodat,   azóta

Teljes bejegyzés »