Mindez tehát történt annak az évnek januárjában, amikor második Lajos király éppen a menyasszonyát várta. Habsburg Mária, a menyasszony valamennyivel de igazán nem sokkal, talán egy évvel idősebb volt a fiatal királynál, ám ez megszokott dolog volt abban az időben.
Egyébként nagyon meg voltak egymással elégedve.
Öt évvel később, egy július végi napon Szapolyai, vagy más néven Zápolya János erdélyi vajda sürgős üzenetet kapott a királyi udvarból. Abban a levélben az volt írva, hogy gyűjtse össze a legnagyobb erdélyi sereget amilyet csak bír, és késedelem nélkül induljon meg Havaselve felé. Ott aztán, belátása szerint vagy verje tönkre Radul vajdát, vagy ha az lehetséges bírja rá, hogy hagyja a törökkel való szövetkezést, s álljon a keresztény seregek mellé. Mind ezeken kívül az legyen a legfontosabb cselekedet amelyet elvárnak tőle – vagyis Szapolyaitól – hogy teljesen vágja el a Szulejmán szultán seregének bárminemű utánpótlását, mert lám, hatalmas sereggel megindult Magyarország felé, elpusztítani az országot.
Tegye pedig mindezeket megfelelő szorgalommal és ravaszsággal, de legfőképpen eredményesen! A szultáni seregbe belekapdosni nem kell, hanem amennyiben lehet, várja meg szépen amíg az elvonul nyugati irányba, s akkor legyen erős.
Levele vételét követően a vajda meg is indította a sereg összegyűjtését. Jelentkeztek is szép számmal hadrafogható férfiak mindhárom rendbéliek. Vagyis nemes, polgári és paraszti rendből valók. Többen felbecsülték annak a seregnek a számát és volt aki hétezerre, de olyan is aki húszezerre tette. Feleskették tehát őket, el is rendezték úgy ahogyan az az akkori hadviselés által megkövetelt volt. Jó és erős sereg lett abból már összegyülte idején, amely erő még inkább meglátszott akkor, amikor rendezetten vonulni kezdtek a Havaselvére vezető hágók felé.
Ellentétben Lajos királlyal, Szapolyainak nem kellett tanulni a hadviselés fortélyát, mert tudta ő azt már régen.
Hanem a magyarországi hadak igen kényszeredetten gyűlögettek, nem úgy mint az erdélyiek.
Hiszen gyűltek, nem mondom, hogy nem gyűltek, de amikor az egyik főúr bandériuma már együtt volt s táborba szállt, akkor egy másik valami valós vagy vélt sérelem miatt hazaszélesztette a katonáit. De olyan is volt, aki éppen magyarázkodás nélkül mondott búcsút a kapufélfának.
Aztán, amikor már legalább nagyjából együtt volt a tábor, akkor meg elindulni nem akartak, inkább csak egyezkedtek, s civakodtak egymással. Hogy hát vajon kötelességük-e nekik táborba vonulni, s azzal megindulni, amikor a király lám, vagy nincs a táborral, vagy valami furcsa ok miatt késlekedik.
Vége aztán az lett, hogy szegény Lajos király csak kimondta azt az azóta híressé vált mondását, hogy „ti csak ne kenjétek rám a ti lustaságotokat, nemakarásotokat! Mert íme én megindulok akár egyedül is, aki pedig velem tart az ott lesz, és aki nem, az nem”!
Amire aztán az urak elszégyellték magukat, s valóban sokkal többen gyűltek össze mint amennyit eleinte számoltak.
Tisztességes had volt az így együtt, még akkor is, ha a török seregnek az egyharmadát alig érte el.
„Na de hol van az erdélyi vajda? Hol van Szapolyai”?
Néztek össze, néztek széjjel, senki nem tudta. Míg aztán a szepesi gróf, aki szintén táborba szállt, Szapolyai György, aki öccse volt a vajdának, megválaszolta a kérdést, hogy „De hiszen ti küldtétek el Havaselvére”!
Én nem, én nem, mentegették magukat az urak, hogy a végén majdhogynem megint a király maradt a pácban, vagyis az egyetlen, aki nem is tudott arról a levélről.
Csak ekkor szégyellték el magukat az urak, s hagyták abba a bűnös kutatását. Hiszen elegen voltak közöttük olyanok, akik tudták annak a levélnek nemcsak a történetét, de azokat is akiknek a kezén megfordult, pecsételés céljából.
– Nosza, ha már így van, akkor üzenjetek, írjátok neki, hogy jöjjön, siessen, akárhol is van, mert íme, a török mindent eldöntő csatára készül, s a haza végveszélyben van! – oldotta meg Lajos király a problémát. A legfiatalabb és a leg-tapasztalatlanabb volt közöttük, de a legtöbb becsület volt benne.
Ötévi nyugalom és boldog élet után a pozsonyi várnagy maga is felöltötte magára a páncélt, s készült, hogy siessen a hívó szóra megmenteni… a hazát? No erről nem beszélt. Senkinek.
Angelitha nem sírt, nem hisztériázott, csak járt-kelt nagy komoran, s készítette az urát a harcra. István kivételével ő volt az egyetlen, aki tudott arról a bizonyos jóslatról, a hatossal végződő évszámok tekintetében.
– Jaj drágám, akárhogy is lenne mindez, ne feledd, hogy én most nem kezdek semmi új dologba! Meg aztán majd igyekszem vigyázni magamra!
Angelitha hitte is meg nem is azokat amiket mondott. De azért csak rákérdezett:
– Feltétlenül így kell ennek lennie édes uram?
Amire aztán István egy nagyot sóhajtott és így válaszolt:
– Igen szívecském. Megfogadtam. Még akkor amikor bölcsőben volt. Hiszen tudod! Ott voltál!
Amire újabb keserves sóhaj következett az asszony részéről, mert hát valóban tudta.
Amikor Szapolyai megkapta a hívólevelet, vagyis a másodikat, amely az elsővel éppen ellenkező parancsot tartalmazott, másfélszer akkora távolságra volt a királyi tábortól, mintha Gyulafehérvárról indult volna. Pedig még odáig is menni kellett. Oda is hívta magához a bizalmas emberét, ma ez talán a szárnysegéd tisztjének felelne meg, és megmutatta neki a levelet.
– Mit szólsz hozzá Gábor?
Talay Gábor, mert ő volt a bizalmi ember, megvakarta a fejét.
– Jó lenne tudni, hogy igazából mi is van emögött!
Amire aztán a vajda egy cifrát káromkodott és megfordította sereget.
– Megette ezt már a fene, akárhogy is van! – s még hozzátette csendesebben – Szegény fiatal király!
A mohácsi csatáról már nagyon sokat írtak. Történészek önjelölt történészek, mindenki aki elhivatottságot érez arra, hogy megírja azt, amit a saját forrásai alapján megfigyelt, vagy megfigyelni vélt.
Mind ezek a leírások egyetlen dologban egyformák. Abban, hogy mind másképp írják le a történelem- és sorsfordító csatát. Illetve még valamiben hasonlítanak egymáshoz. Abban, hogy a kezdeti felállásokat nagyjából egyformán írják, illetve festik le.
Annak tehát hihetünk.
De végeredményben mi is volt az ami Mohácsnál megtörtént és ami azzal járt, hogy akkora pánik lett a vége?
Mert kezdetben minden jól indult. A magyar sereg arcvonala egy észak-északkeletről dél-délnyugat irányába irányuló nagyjából egyenes vonalat mutatott. Ez, mivel a felállás reggel történt, minden számítás szerint nagyon előnyösen volt elképzelve. Hiszen a török sereg éppen fordítva, észak-északkelet felé volt kénytelen nézni. Tehát a Nap felé amely zavarta a szemüket, másrészt pedig felfelé, bár kisebb, de mégis dombok irányába.
Ha azon reggel elkezdték volna a harcot, akkor a helyzeti előnyt ki lehetett volna használni.
Másrészről! A magyar sereg jobboldalán szintén dombok voltak, a bal oldalon pedig kanyargott a Duna, jókora mocsárral mellette.
Igen ám, de! A magyar sereg reggel felvonult, de valami, a mai napig ismeretlen okból, délután háromig egyetlen puska, vagy pláne nyíllövést sem tett.
Szulejmán csodálkozott is ezen, cselt gyanított. És akkor amikor délben kettőkor úgy látta, hogy a magyarok még mindig nem mozdulnak, arra a következtetésre jutott, hogy aznap már nem lesz harc. Készült, hogy pihentesse a seregét.
És akkor, amikor már éppen kiadta a parancsot, a magyarok elkezdték a harcot.
Ha még egy félórát várnak, akkor meglett volna az esély a győzelemre. Ha már délelőtt elkezdték volna, s nem három órakor a fáradtságtól, merevedett sereggel, akkor is meglett volna az esély.
Senki nem tudja még kicsit sem bizonyítani, hogy miért így történt és nem másként.
És mégis, a roham olyan elsöprő erejű volt, hogy kis híján elérték a szultánt. Holott, Szolimán jóval messzebb volt az arcvonalától, mint második Lajos a sajátjától.
A janicsárok tudták csak megállítani a rohamot. Az ágyútűz nem tett sok kárt a magyar seregben. Általában jóval messzebbre volt irányozva.
Egy órai küzdelem után azonban két olyan dolog történt, amely kiemelte, hogy a magyar seregnek nincs igazi, tapasztalt fővezére.
Mint mondtam, a magyar jobbszárnytól még jobbra dombok vonulata volt. Ezek mögött a dombok mögött figyelt meg néhány katona fegyvercsillogást. (Nagyon meleg volt és nagyon erős napsütés. Később ez döntő fordulatot jelentett). Bali bég fegyveresei várakoztak ott.
(Volt ugyanakkor Szulejmánnak jobbszárnya is, az a magyar sereghez képest baloldalon volt, de nem mozdult. Az jóval nagyobb volt a Bali bég seregénél, s azt meg Behrám pasa vezette, de csak állt egyhelyben. Ki tudja, lehet, hogy megfeküdte a gyomrát a néhány év előtti budai börtön?)
A magyar vezérek, Tomori és főleg a tőle még jobbra álló Batthyány Ferenc bekerítéstől tartottak. De honnan vehettek volna el erőket, ha egyszer eleve harmadannyian voltak mint a törökök? Egy Hunyadi megoldotta volna. Szapolyai, ha odaér, egyszerűen nem is hagyta volna odáig fajulni a helyzetet. Elég lett volna, ha fürkészőket küld azokra a dombokra.
Tomori azt követte el, amit soha nem lett volna szabad:
A király testőreiből vont el embereket.
És egy félóra múlva előjött a másik vészjelenség! Augusztusnak ezen a felén teljességgel szokatlanul, óriási zápor vette kezdetét.
Ha igazi hadvezér vezette volna a magyar sereget, észrevette volna, hogy a török csapatot is meglepte az a zápor. Elég lett volna, ha semmi más veszteséggel nem törődve beleszorítják a török sereg minél nagyobb részét a Duna mocsarába.
Ehelyett mindent akartak menteni és minden el is veszett.
Szulejmán látta a tétovázást, maga tette meg azt amit az ellenfelei kellett volna megtegyenek, támadott és győzött.
A magyar sereg először visszavonult, aztán futott, majd pánikszerűen mentette mindenki az életét. A vezérek odavesztek. Tomori feje levágva, török lándzsára tűzve. Szapolyai György halott, felismerhetetlenségig összetaposva.
Lajos király kicsike maradék testőrségével, a Duna holtága felé menekült. Elég sokan menekültek arrafelé. Meg is menekültek sokan.
Aczél István is a menekülők között volt. Már sikeresen átugratott a kisebb vizek fölött, amikor észrevette, hogy elmaradt valahol a király.
Angelithán járt az esze. Hogy vesztesen bár, de megmenekül. És talán még tartogat számukra egy kis boldogságot az élet. Harminchat éves volt akkor, a legszebb erejében.
A Duna holtágán átúsztatva megállt.
„Na de a hűség! Na de a megfogadott hűség”!
Odakiáltott a többi menekülőnek:
– Isten áldjon titeket! Én megyek, megkeresem a királyt!
És visszafordult.
Második Lajos holttestét hónapok múltán találták meg kereső csapatok.
Néhány lépéssel odébb megtalálták Aczél István, volt pozsonyi várnagy testét is.
A többi… bizonytalan.
VÉGE
Vecsés,
2023. február 27.
Author: T. Igor Csaba
1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.