A dínó vagy a tojás?

Furcsák vagyunk mi emberek, és mivel furcsák vagyunk, általában furcsán állunk hozzá a dolgainkhoz is. Itt van például a Dínóverzum néven futott kiállítás, amely Budapesten, a BOK csarnokban volt látható. Életnagyságú – már amennyiben bárki is látott életben valaha egyet is – dinoszauruszok. S nem csak nagyok, de mozognak és még hangokat is adnak ki. Igaz ez utóbbit nem lehetett túl nagy teljesítmény reprodukálni, mert néha feltűnően hasonlított egy találomra kiválasztott vidéki magyar kocsma törzsközönségének éjfél utáni megnyilvánulásaihoz. Rrrrrroooooaaaaaarrrrrhhhhh! – kiáltották a dínók. Roarrrrrrrrhhhhh! – kiáltotta a söntéspult népe, pontosan úgy, mint Rejtő Jenő Fülig Jimmy-je, amikor egy véletlen folytán királlyá koronázták, ő azonban a címével járó előjogai ellenére is pertuban maradt a pórnéppel.

A dínókra visszatérve el kell mondjam, már az első Jurassic Park (1993) film megjelenése óta foglalkoztat a kérdés, miért kéne nekem ezeket az óriásra nőtt gyíkokat alanyi jogon szeretnem? És egyáltalán, mit bálványozunk rajtuk annyira, mi emberek? Normál esetben ugyanis, ha valaki meglát egy békát, gyíkot vagy kígyót, sikítva menekül messzire onnan, elátkozva még a kósza gondolatot is, hogy egy és ugyanazon a földrajzi helyen legyen velük. A dínó viszont valami miatt más. Úgy tűnik, minél rondább, annál szebb, de legalábbis izgalmasabb. Valóban, a Jóisten, vagy a Darwin által “bejegyzett” egyedfejlődés (mindenki válassza ki a neki tetszőt), valahogy mindegyiknek nyújtott valamiféle egyedi tulajdonságot, amitől egyszerinek és megismételhetetlennek érezhették magukat. A dolog szépséghibája, hogy méretükhöz képest aprócska kobakjukban nem fért el túl nagy processzor, vagy mondjuk úgy: sötétek voltak, mint a középkor. Persze nem a földtörténeti – amelyben ezek a cukiságok éltek –, hanem már a homo sapiens által benépesített. Köztudott tény, némelyiknek annyira kicsi volt az agya, hogy ha mondjuk húsevő kollégái rátámadtak, szépen felfalhatták anélkül, hogy egyedünk rájött volna, gyakorlatilag egy percen belül halott lesz.

Óvatosan jártam-keltem hát közöttük a kiállításon. Nézegettem, ahogy falatoznak, ordítanak egymásnak, hatalmas páfrányok ölében ejtőznek, vagy éppen a magasban siklanak. Ekkor jöttem rá, hogy életük valójában az értelmetlenség csimborasszója volt, és bizony nem is lehetett más megoldás, előbb vagy utóbb vége kellett, hogy legyen. De tényleg, csak egy pillanatra gondoljunk bele! Ugyan mit csináltak a dínók, amikor éppen nem vadásztak, ettek, nemzettek és tojtak? Lehet találgatni, de nagy valószínűséggel semmit. Évmilliókig. Pont úgy, mint manapság azok az emberek, akik egy melléképület hátsó irodájában bujkálnak, üres papírokat tologatva az asztaluk egyik sarkából a másikba. Teszik mindezt jó pénzért, és olyan felelősségteljes gesztussal, hogy senki se kérdőjelezhesse meg, tényleg szükség van rájuk. Én azonban megértem, hogy ebből hamarosan újra elege lesz valakinek, és ez már néha komolyan megijeszt.

Földünkön eddig – többé-kevésbé bizonyíthatóan – öt nagy kihalás volt. Ezek közül talán a dínók vs. óriásmeteor a leghíresebb. Az viszont mindegyiknél pontosan látható, hogy a kihalt fajoknak nem volt sem ráhatása, sem beleszólása a dolgok alakulásába. Ilyenkor nem tudok nem gondolni ránk, emberekre, mint fajra. Nem barátokra, rokonokra, ismerősökre, csakis általánosságban a magát legyőzhetetlennek, felsőbbrendűnek és megismételhetetlennek képzelő homo sapiens sapiens-re. A dínók majd 180 millió évig kóborolhattak az ősóceánban (Panthalassza) terebélyesedő, akkor még  leginkább jókora tócsnira hasonlító Gondwana (ősföld) síkságain és párás dzsungeleiben. A kontinens méreteihez mérten azonban számuk egyáltalán nem volt jelentős. Ehhez képest a főemlősök és köztük az ember kialakulása az elmúlt háromszáz ezer év hozadéka, és ha jobban megnézzük, az utolsó jégkorszak is “mindössze” tizenhárom ezer éve ért véget. Mi tehát a mi szuperképességünk? Talán az, hogy rekordidő alatt, rekordlétszámban népesítettük be a planétát, és szintén rekordidő alatt tesszük tönkre, a megszerzett vagy létrehozott vívmányainkat, és persze élőhelyünket is leamortizáljuk “noch da zu”. Szerencsére az utóbbi – egyes becslések szerint –, kihalásunk után néhány ezer év múlva akár helyre is jöhet.

Elgondolkodtam. Ha majd egyszer az utánunk következő faj, hasonló kiállítást rendez, mit tud majd megmutatni rólunk? Félek, a látogatók nem Beethovent nézhetik majd a Holdfény-szonáta komponálása közben, nem Shakespeare-t, amint éppen a Hamlet-et írja, de még csak nem is Einsteint, ahogyan gondolkodik az E=mc2 képleten. Nem. Ezek helyett olyan tablók lesznek, ahol éppen benzinért állunk sorba, vagy a tv előtt fekszünk (hangeffekt: horkolás) távirányítóval a kézben, zombi módban bámuljuk az okostelefont, esetleg éppen sutyiban cigizünk, az arra ki nem jelölt helyen, de mindenképpen és folyamatosan üvöltünk mindenkivel és mindenért, ahogyan a dínók. Mert manapság sokkal inkább ezek jellemeznek minket, mint az addigra már liánokkal benőtt épületeink, a színeit vesztett festmények, vagy az enyészeté lett, kottákból soha többé fel nem hangzó művek. És akkor már hiába ordítjuk torkunk szakadtából, hogy Roooooaaaarrrrrrgggggghhhhh, senki sem érti majd, hogy ez valójában azt jelenti: mi ezt nem így akartuk!

Soós Gábor
Author: Soós Gábor

Miskolcon élő hegedűművész, zeneszerző vagyok. Az irodalom már kicsi koromtól az életem része, de mivel a zene is egész embert kíván, ezért gyermek- és ifjúkori zsengéimet hátrahagyva, teljes mértékben a hegedűs pályafutásomra koncentráltam. Az utóbbi pár évben azonban egyre inkább úgy éreztem, annyi élmény, érzés és gondolat gyűlt össze bennem, hogy itt az ideje őket szavakba önteni. A művészeteket én mindig is kerek egésznek láttam, amelyben egyik „testvér” inspirálja a másikat, ezért verseimhez gyakran zenét is írok (hangulati kiegészítésként), vagy fordított esetben a zenéim kapnak „szöveges útmutatást”. Lemezeket 2017 óta adok ki Gabreal Sounds művésznéven. Megtiszteltetés, hogy az Irodalmi Rádió alkotó közösségéhez tartozhatom.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

15 + = 25

Pantomim

Lépéseim árván konganak: Egy. Kettő. Sakktábla – arcodat rózsaszirmokkal rejtem el, Meddő csended átlényegül – hagyom. A csillagokat válaszul Fonott hajamba tűzöd: három. Érintésedben elidőzök,

Teljes bejegyzés »

Cserebogár a falban

Szegény pajor mire gondolhatott, amikor a csodálatos átalakulása során bogárrá változva azzal szembesült, hogy téglák közé, a falba született újjá? Mert van ilyen, én se

Teljes bejegyzés »

Ha a boldogság…

Ha a boldogság kismadár volna,bizonyára kalitkába zárnák.Mivel illékony érzés csupán,helyette megzabolázzák.Jaj, szegény boldogság,vajon mit vétettél mond?Rossz híredet keltik ott,ahol nincs egyetlen mosoly?Ne hagyd, hogy azt

Teljes bejegyzés »

Te vagy…

Te vagy az életem, te vagy a levegőm.Te vagy ki éltet, te vagy a megmentőm.Szívem doktora, hogyan is nevezzelek?Szerelmem farkasa, el kell, hogy engedjelek. Author:

Teljes bejegyzés »

Hazámról írok

Edit Szabó : Hazámról írok Édes Földem, hol az életre születtem, kérlek maradj meg ilyennek mindig nekem, „Te oltasz a szívbe örömöt, bánatot,” hűséges lányod

Teljes bejegyzés »

Tükröződik…

Szeretettel új versem!     Author: Faragó Maia Faragó Maia vagyok: kreatív író, költő, blogger, diplomás kommunikátor, online tartalomszerkesztő. Pályafutásomat újságíróként, főszerkesztő-helyettesként, korrektorként, kommunikációs asszisztensként

Teljes bejegyzés »