OTTHON, ÉDES OTTHON

Néha jó dolgok is történnek az emberrel. Holnaptól nem kell munkába járnom. Megszűnik a koránkelés, nem lesz rohanás, idegeskedés, araszolás a dugóban, tolongás buszon, villamoson. Munkahelyem bölcs vezetői elhatározták, hogy a „költséghatékonyság” javítása érdekében bevezetik az otthoni munkát.

Rögvest el is terveztem első home office-béli munkanapomat. Egy fontos elemzést holnap mindenképpen meg kell írnom. Nem nagy ügy, délelőtt alaposan átgondolom a témát, aztán ebéd után nekiugrok és két-három óra alatt játszva megcsinálom.

Végre alaposan kipihenhettem magam. Reggel kilenc után munkára, harcra készen, kiváló mentális és fizikai állapotban ugrottam ki az ágyból. De még fel sem hörpintettem a reggeli kávémat, megjelent a konyhában az anyósom, azaz hogy… őt valójában nem szabad ilyen titulussal illetni, mert egyszer kifejtette, hogy az anyós szó nem eléggé piszi-konform (ilyen embertelen kifejezésekkel szokta sokkolni környezetét), szóval nem felel meg a politikai korrektség követelményeinek, mert a sok bárgyú és primitív anyósvicc lealacsonyította a szó eredeti, magasztos tartalmát. Nem mulasztotta el megjegyezni, hogy bezzeg a másik veje drága mamának szólítja őt.

Szóval bejött a konyhába a… feleségem édesanyja és igen szúrós tekintettel méregetett, láthatóan nem volt ínyére, hogy otthon rontom a levegőt, ahelyett, hogy dolgozni mennék, mint más rendes ember. Közölte velem, ha már úgyis itthon tespedek egész nap, legalább felszerelhetném a polcokat a szobájában, amit már állítólag vagy két éve folyton csak ígérgetek. No, a polcszereléssel aztán el is ment az egész délelőtt, de semmi baj, rengeteg idő van még.

Ebéd után rajtaütésszerűen beállított hozzánk Melánia, a gyermekeit egyedül nevelő szomszéd hölgy, két csemetéjét húzva-vonva maga után. Közölte, hogy valami halaszthatatlan elintéznivalója támadt és abban a kivételes szerencsében lesz részünk, hogy   ennek a két kis tündérbabának a társaságát élvezhetjük, amíg ő a dolgait intézi. A tündibabák valójában egy nagycsoportos fiú ikerpár. Kissé szertelen kölykök, zsenge koruk ellenére komoly hírük van a környéken, bizonyos rosszindulatú híresztelések szerint a kerület összes óvodájából kitiltották őket.

Mi tagadás, a bébicsőszködés nehéz órái lassan teltek. Öreg este lett, mire a tündérbabák távozása után a lakást úgy-ahogy helyre pofoztam romjaiból. No de semmi baj, még előttem az egész éjszaka. Eszembe jutott egykori kiképzőőrmesterem éjjeli riadók alkalmával hangoztatott kincstári bölcsessége: „Az éjszaka nem azért van, hogy a katona aludjon, hanem azért, hogy sötét legyen!”

Amikor véget ért az utolsó tévésorozat és végre mindenki aludni tért, elvonultam a lakás legtávolabbi sarkába és munkához láttam. De alig írtam le néhány mondatot, megjelent a feleségem, egy hosszú listával a kezében, és a lelkemre kötötte, hogy holnap el ne felejtsek bevásárolni, ugyanis ő korán reggel elmegy dolgozni és aligha lesz erre ideje, ellentétben velem, mert én úgyis itthon henyélek egész nap. Ja, és ha már ilyen szépen együtt vagyunk, igazán megbeszélhetnénk végre, hogy milyen legyen az új tapéta a hálószobában, hová menjünk nyaralni, és ami még ennél is fontosabb, sürgősen el kell döntenünk, mit vegyünk a mamának születésnapjára.

A konzultáció egy kissé elhúzódott, de semmi baj, van még elég idő. Kicsit kifújtam magam és újra nekigyürkőztem a munkának. Ám váratlanul belibbent az ajtón az anyós…, bocsánat, a feleségem édesanyja, a drága mama, zajtalanul, mint egy imbolygó lidérc, talpig fehér hálóingben, arca vastagon bevakolva valami undokzöld szépítő kenceficével. A tévében látott krimi úgy felzaklatta, hogy nem jön álom a szemére. Látja, hogy én sem tudok aludni, azt mondja, szívesen társul hozzám egy kis beszélgetésre. Éjszaka lévén, a menekülés lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak, így kénytelen voltam beletörődni sorsomba. A „kis beszélgetés” fél kettőig tartott és némileg kibillentett mentális egyensúlyi állapotomból, no de semmi baj! Csináltam néhány jógagyakorlatot – mély légzés, egyebek – és magamba döntöttem egy újabb, erős kávét. Az éj nagy része még előttem van, ha összekapom magam, kényelmesen be tudom fejezni a munkát. De hamarosan megérkezett a következő látogatóm. Bejött serdülő leánykám, okostelefonjával felfegyverkezve és letelepedett az aranyhörcsögök ketrece mellé. Az iskolai biológiai szakkörben elvállalta, hogy videofelvételt készít az állatkák éjjeli viselkedéséről.

A fene se gondolta, hogy ilyen mozgalmas éjszakai élet zajlik ebben a lakásban. Amikor enyhe nemtetszésemnek hangot adtam, a lányom vádló tekintettel, könnycseppel a szemében nézett rám és nekem szegezte a kérdést,  van-e tudomásom arról, hogy a szíriai aranyhörcsög (mezocricetus auratus) vadon élő populációját a kihalás veszélye fenyegeti – a huszonnegyedik órában vagyunk –, és ezért tudományos szempontból rendkívül fontos a megmaradt egyedek megfigyelése és tanulmányozása. Ilyen nyomós érveknek természetesen nem állhattam ellen, de alighogy végeztünk a világ ökológiai problémáinak megoldásával, ismét megjelent a feleségem. Megállt az ajtóban az én drága Jolánkám,  és olyan szemrehányóan nézett rám, mintha legalábbis egy fél tucat lengén öltözött táncosnő társaságában múlatnám az időt lakásunk nappalijában.

– Még mindig azzal a nyavalyás elemzéssel vacakolsz? Neked elment az eszed, hajnali fél három van…

Igen, már fél három van és csakugyan el fog menni az eszem, ha ez így megy tovább. Nincs más hátra, igénybe kell vennem az összeköttetéseimet. Sohasem voltam híve annak, hogy előnyt kovácsoljak személyes kapcsolataimból, de ezúttal vészhelyzet van és nincs egyéb megoldás. Összepakoltam a munkához szükséges kellékeket és elindultam a pesti éjszakába. Reméltem, hogy otthon találom régi ismerősömet. Az illető polgári neve nem ismeretes, közvetlen környezetében mindenki csak Fakutyának szólítja. A szikár öregúrnak a közeli aluljáróban van a főhadiszállása, éjjel-nappal ott tartózkodik. Tekintélyes ember, amolyan főnökféle szerepet tölt be a hajléktalanok körében. Gyakran járok arra és időnként némi készpénzzel szponzorálom a vén fickót. Mindig megkérdezi, hogyan tudná viszonozni a jóságomat. Egy alkalommal, félig tréfásan, azt találtam mondani, hogy ha majd egyszer én is idejutok, fogadjanak be a csapatba.

Nem csalódtam Fakutyában. Amikor megpillantott, a legcsekélyebb csodálkozást,  meglepetést sem láttam a sokat tapasztalt, öreg hobó arcán. Szótlanul helyet szorított a fal mellett és csak intett, hogy telepedjek le.

A napközben oly forgalmas, zajos helyen egyetlen járókelő sem mutatkozott, az aluljáró éjszakai álmát aludta. Ideális hely az elmélyült szellemi tevékenységhez. Végre munkához láthattam. Fenséges ez a csend és nyugalom.

Author: Kovács P. Zoltán

Pályakezdő tollkoptató vagyok. Eltekintve a rendszerváltás utáni, néhányéves újságírói tevékenységemtől, mindeddig sikeresen ellenálltam az erős kísértésnek, hogy bármiféle, irodalminak nevezhető megnyilvánulásommal inzultáljam embertársaimat. Ám idősebb korára az ember szószátyár lesz és meggondolatlanná válik. Könnyebben enged a fehér papírlap és a betű csábításának. A könyvek iránti vonzódás és az irodalom szeretete végigkísérte életemet. Számomra az írás nemes és érdekes intellektuális játék, kaland. Ám meggyőződésem, hogy az írói tevékenység sohasem lehet öncélú szórakozás: remélem, hogy nyugtalanító világunkban néhány percnyi kellemes és tartalmas kikapcsolódást tudok nyújtani mindazoknak, akik megtisztelnek novelláim olvasásával.