A fejlövés

-Irtó randa egy hulla maga Zlina Ivanovna!

-Bocsánat, kedves uram, de ez után a fejlövés után… – folytatni akarta, de a férfi közbevágott: – Fejlövés, fejlövés! Arra azért vigyázhatott volna, hogy tetszetősebb maradjon az ábrázata. Láttam én már fejlövést, nem is egyet, de mind szebb volt! Fordult volna meg, akkor talán másképpen éri a golyó! Most aztán jól feldagadt a képe! A szemeiről nem is beszélve! Hát ki kíván ilyen fejet magának? Ami meg Irina nénit illeti, ismerem régóta. Rendes, becsületes asszony, hiába is mondana mást, úgysem hiszem el. Az egyházkerületben a legfinomabb süteményeket süti és minden ünnepre hoz belőle. Az öreg Ivanov bácsi meg nagyon szépen harmonikázik. Régen a templomban játszott istentisztelet után. Anyámnak a könnye is kicsordult, mikor hallgatta. Ilyen jóságos embereket nagyítóval sem találni manapság… Nyáron szaloncukrot osztogattak, télen meg húsvéti tojást…

Z. jobbnak látta, ha hallgat. Nem tanulta meg, hogyan kell megvédenie magát. Irina néni meg amúgy is képmutató volt, kár lenne vitatkozni, gondolta.

Az ajtó nyitva maradt. Valaki óvatosan beosont rajta. Z. próbálta odafordítani a fejét, de nem ment, a hangját azért még hallotta. Az öreg jakut volt az.  –Hogy néz ki?-kérdezte az óriástól.

-Elég hitványul!-vágta rá a nagydarab. -Panaszkodni akart, de nem hagytam.

-Hja, gondolom. Biztos ránk is mondott valami rosszat.

-Nem engedtem neki! Akinek ilyen randa fejlövése van, az maradjon csendben! Gondolkozott volna hamarabb. Most már könnyű mindenkit hibáztatni! Ismerem az ilyet. Ezeknek semmi sem elég.

-Nekem mondja?!-szólt a jakut. –Megnézhetném azért? Valamit kell, hogy mondjak az anyjának.

-Felőlem! Maga tudja!- a cseremisz felemelte a takarót.

-Jujj-szisszent fel a jakut.- Még sosem láttam fejlövést!

-Ez még azok közt is rondának számít, higgye meg! Én már láttam néhányat. Tudnék mesélni!

-Kérem! Nem lehetne, hogy magamra hagynak? Minek nézegetnek annyit, ha olyan ronda vagyok?- méltatlankodott Z.

-Még csak ezután jön a java-szólt a nagydarab. –A többi rokon, az ismerősök, barátok…

-Ismerősei még csak-csak, de barátai…

-Elég nagy baj az kérem! Majd idejárnak a nyakamra az ellenségei, meg a rosszakarói kárörvendeni. Nem győzőm majd nyitogatni nekik az ajtót, hogy mutogassam. Tegyék meg, hogy nem verik nagydobra, mi történt!

-Nem az én lányom! Az asszonyé, akivel élek. Ő küldött maga helyett, hogy nézzem meg milyen. Ő nem szereti az ilyesmit, meg aztán nem is fiatal már, beteges. Legalább az étvágya maradjon meg.

-Azt jól tette-helyeselt a cseremisz. -Most egy ideig én sem tudok enni. Pedig a nejem sült sonkát rakott be ebédre, meg galuskát fokhagymával. Na de maga elég finnyásnak néz ki, aztán mégis mióta bámulja…

-Nagyon bírom az ilyesmit, nem tehetek róla. A minap is addig bámultam az úton egy döglött macskát, hogy végül feltekeredtem a fára. Tegnap meg sztrapacska volt ebédre, attól is mindig feltekeredek. Hiába mondom annak a vén satrafának, hogy ne főzzön ilyeneket. Végül a katasztrófa szedett le. Annyira betekeredtem, hogy az ujjaim görcsöt kaptak. Ott vagyok a fán, erre az asszony még oda is utánam szól, hogy menjek ebédelni, mert ha nem, utánam hozza. Én kérem ivásra vagyok hajlamos, nem pedig evésre. Nem lehet ezt megérteni?

-Na és legalább jól megmondta neki? Mert ha én ilyenkor odaszólok, az én nejem rögtön elhallgat!

-Örültem, hogy élek. Úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Ott állok, mint a venyige, erre még akkor is egyfolytában csak azt szajkózza, hogy egyek már, egyek már!

-Hja, kedves uram, ismerős a helyzet, tudom, miről beszél. Az én apám is sokszor betekeredett, míg élt, de ő az előszobafalra tekeredett fel. Anyámat mérgében hasba lőtte hetvenötben mindenszentekkor. Azóta csend van, csak szegény apámat sajnálom… Teljesen kikészült idegileg.

-Nem mennének egy kicsit odébb?-kérdezte Z. –  A dolgozatomat szeretném befejezni.- Ma estig kell leadnom, de így nem tudok odafigyelni.

-Mind ezt mondja-morogta a nagydarab.- Mindig az utolsó percre hagynak mindent. Már nem is élnek, de még a sírból is visszajönnek, hogy ezt meg azt befejezzék. Ide kell menni, meg oda kell menni, meg ezt kell, csinálni azt kell csinálni… Nem lehetett volna mindent időben elvégezni? Most nem lenne ez a kapkodás…

-Elnézést, tegnap varrónőnél voltam. Este nyolcig próbáltam, fél kilenc volt, mire hazaértem. Olyankor már maga se kezdene neki semminek… Még a tv-t se kapcsoltam be. Korán lefeküdtem. Azt hittem ma este lesz egy kis időm a vizsgadolgozatra. Különben is, a tanár még nem tudja mi történt. Muszáj időben beadni. Eltelik néhány nap, mire híre megy ennek a kellemetlenségnek. Akkor már tisztázhatom magam, de addig…

-Na, jó, nem bánom, de húzódjon félre. Ne zavarja a többieket. Amúgy meg ne írogasson túl soká, mert még bajom lehet belőle.

-Akkor én megyek is- szólt a jakut.- Elmondom az asszonynak, milyen lett.

-A szemeit se hagyja ki! Mondja el, hogy nagyon kidülledtek! Készítse fel rá! Sokan elájulnak, mikor ilyen állapotban meglátják őket.

-Jó, jó, elmondom. Már csak azt sajnálom, hogy nem tudtam lefényképezni. Most majd nem győzöm elmesélni. Az asszony mindent tudni akar, töviről hegyire, az utolsó részletig!

 

Mikor Z. befejezte a dolgozatot, megkérte a férfit, hogy mielőbb adja postára. A nagydarab megígérte, hogy megteszi. Z. megcímezte a borítékot, mert valahonnan azt is kerített. A dolgozatot hosszabbra tervezte, de nem akart vitát az óriással. Nem lett tizenöt oldal, ezért írt néhány sort a végére, hogy önhibáján kívül nem áll módjában teljesíteni a szükséges oldalszámot.

Az óriás átvette tőle és a farzsebébe süllyesztette. Z csodálkozott is, hogy egy ekkora boríték elfér egy farzsebben. Megköszönte szépen, és visszafeküdt a helyére.

-Látja, ezért nem unalmas ez a munka. Mindig történik valami. Ráadásul Irina nénit is ismeri. Ha ezt otthon elmesélem a nejemnek!  Ugye nem haragszik?-uzsonnás táskát vett elő és megterített maga előtt.- Igazából maga nem is olyan gusztustalan. Ha kér egy falatot, csak nyugodtan szóljon. Nem venném a lelkemre, ha megkívánná.  Nagyon jól főz az én Masinkám. A lába épp olyan szőrös, ahogy én szeretem. Mondtam neki, hogy ne borotválja, de nem hallgat rám. Azt mondja, nem akarja, hogy beazonosítsák. Soha nem lehet tudni… Ebben az egyben igaza van. Nem hiányzik senkinek a baj. Valaki felfedezi, hogy ő az, aztán fizethet. Soha nem volt egy fillér adósságunk, erre meg majd mások helyett fizessünk, mert nekik nem akaródzik.

Losonci Erika
Author: Losonci Erika

Miskolcon születtem 1967-ben. Itt jártam az iskoláimat, majd 1987-ben óvodapedagógusi oklevelet szereztem. Gyerekkorom óta foglalkozom irodalommal, több-kevesebb aktivitással. Leginkább novellákat írok. Két gyermekem már kirepült a családi fészekből, így újra jut időm írásra. Leginkább a hétköznapi élet eseményeit, furcsaságait vetem papírra. Érdekel az emberek viselkedése, motivációja, a kapcsolatok, kapcsolódások. Ezek a legfontosabb témáim.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »

Rossz ébredés

Ma reggel úgy ébredtem, Hogy nem voltál mellettem, Pedig csak korábban keltél, Hogy anyósodnak segítsêl. Mégis eszembe jutottak A magányos éjjelek, Mikor nem voltál még

Teljes bejegyzés »