Az idegen

Odakint már sötét volt és rettentő hideg. A kültéri lámpák alig világítottak, hiszen nemcsak a városnak, de a lakosságnak is takarékoskodnia kellett az árammal.

A huszonkét éves Diána éppen a napi zárásra készült, amikor váratlanul berontott az étterem ajtaján egy csuklyás férfi. Nem sokat látott belőle, mert tetőtől talpig feketében volt. Egyedül a szeme látszott, de azt egy életre megjegyezte magának.

— Adja át a teljes bevételt! – szólította fel a rabló, majd a kabátja belső zsebéből előrántott egy pisztolyt. Diána ijedtében ledermedt.

— Nem adhatom – mondta remegő hangon. — Az üzletvezető már elment és magával vitte a bevételt – közölte kissé zavartan. A nő tudta, kevésbé hihető a magyarázata.

— Ne tréfálkozzon velem! – mordult rá az idegen, mire a lány a pénztárgéphez lépett és azonnal bebizonyította az igazát. A pénztár valóban üres volt. A tolvaj erre nem számított. A nő mégsem hazudott neki.

— Adja oda a saját pénzét és minden ékszerét! – váltott stratégiát a férfi. — Gondolja át, mit tesz, mert egy rossz mozdulat és lövök! – figyelmeztette. — Egy percig sem fogok gondolkodni – tette hozzá megfélemlítésként. A lány vonakodva vette elő a pénztárcáját, majd a benne lévő bankjegyeket átnyújtotta a rablónak.

— Legalább egy buszra valót hagyjon! – kérlelte a férfit, de az egy pillanatra sem könyörült meg rajta.

— Kérem, az ékszereket is! – mondta érzéketlenül, így Diánának nem maradt más választása, minthogy átadja a nyakláncát és az ujján lévő két aranygyűrűt.

A férfi távozása után a lány azonnal megnyomta a riasztó gombját, ami a legközelebbi Rendőrkapitányságon jelzett. Legalább négy órán át tartott a helyszínelés, a rendőrségi meghallgatás és a jegyzőkönyv felvétele. Már hajnali két óra is elmúlt, amikor végre elindulhatott haza. Mivel nem volt pénze, s a bankkártyáját sem fogadta el az automata, kénytelen volt gyalog megtenni az utat. Sietősen szedte a lábait, mivel nemcsak, hogy fázott, de rettentően félt is. A városi világítás helyenként hiányos volt, így szinte a saját árnyékától is megijedt. Nagy megkönnyebbülést érzett, amikor végre befordult az utcájukba. Szinte teljesen megnyugodott a tudattól, hogy csak pár lépésnyire van az otthonától, s ekkor váratlanul elé lépett két csavargó. A legrosszabb fajtából valók.

— Egész este ilyen fogásra vártunk – mondta a magasabb férfi.

— Bizony Isten, a szívemből szóltál – válaszolta a másik. — Ugye, hozzánk siettél kicsim? – kérdezte spiccesen. Diána elborzadt a látványuktól. Más se hiányzott az életéből, mint ez a két kótyagos alak. Egy pillanatra úgy bedühödött, hogy legszívesebben nekik ment volna, de az esze óvatosságra intette.

— A rendőrségről jövök éppen – jegyezte meg egykedvűen. — Talán azt akarják, hogy az egész éjszakát ott töltsem? – kérdezte, mire a két férfi óvatosan hátrálni kezdett.

— Nem kell ide rendőrség. Mért is kellene? – szabadkozott a kisebbik. — Nem akarunk mi bajt magának, sem másnak – tette hozzá felemelt kézzel.

— Drágám! Csak nem kikezdtek veled az urak? – lépett elő a semmiből egy idegen, s hanyag mozdulattal átölelte a nő derekát. Diána úgy meglepődött, hogy válaszolni is elfelejtett.

— Mi nem kezdtünk ki. Ugyan, eszünkbe se volna ilyet tenni – faroltak egyszerre hátrább, majd nyomban eliszkoltak a szemük elől.

— Köszönöm, hogy megmentett! – rebegte a lány félszegen, mire a vonzó férfiú egészen közel hajolt hozzá, s a lámpa fényénél megpillantotta a tekintetét.

— Nagyon szívesen – suttogta kedvesen búgó hangon, majd egy szempillantás alatt eltűnt az éjszakában. Diána életét, teljesen felforgatta ez az élmény. Nehezen tudta feldolgozni mindazt, ami történt. A rendőrségi szembesítés során, a lány ráismert a rablóra, de úgy határozott, ad neki egy utolsó esélyt.

Amikor hónapokkal később levelet kapott, melyben az elrabolt ékszerei, és jóval több készpénz volt, mint amennyivel ő rendelkezett akkor, már biztosan tudta, hogy helyesen cselekedett. Néha az ember elkövet dolgokat az életben, amelyek egyáltalán nem méltók hozzá, s ez által óriási bajba sodorhatja önmagát. Ez az ismeretlen férfi ezúttal megmenekült, hála a lány nagylelkűségének.

Lassan már két év is eltelt a rablási incidens óta, de Diána nem tudta elfelejteni a történteket. Gyakran eszébe jutott a férfi, és arra gondolt, vajon mi történhetett vele?

Valentin nap közeledtével szeretett volna szabadságra menni, mert gyűlölte azt a mérhetetlenül nagy felhajtást, ami a szerelmesek napját lengte körül. Ám balszerencséjére, pont aznap kezdett az új főnöke az étteremben. A férfit eddig csak messziről látta, de roppant fennhéjázónak és piperkőcnek tűnt. A fiatal nőnek nem volt bátorsága szabadságot kérni tőle, sőt, egyáltalán nem volt kedve társalogni vele. Így beletörődött, hogy ezen a napon is dolgoznia kell, ahogyan általában mindig tette. Már három éve nem volt igazi párkapcsolata, mert a legutóbbi barátja szörnyen felültette. Nem csak, hogy pénzt lopott tőle, de még a legjobb barátnője fejét is elcsavarta. Így se barát, se barátnő nem maradt körülötte. Diána nagyon egyedül érezte magát, főleg Valentin napokon. Ilyenkor sokkal nehezebben viselte a magányt.

A fiatal nő egykedvűen díszítette a lefoglalt asztalokat, miközben folyton elkalandoztak a gondolatai. Vajon, mi lehet azzal a férfival, akit akkor megmentett? Rendbe jött az élete, vagy újabb rablásokon töri a fejét? – töprengett, és észre sem vette, hogy új főnöke milyen árgus szemmel méregeti őt.

– Hé, Diána! – szólt oda a munkatársnője. – A főnök nagyon kipécézett magának, járjon gyorsabban a kezed, nehogy az első munkanapján kirúgjon! – javasolta a lány.

– Rendben van, majd jobban figyelek – nyugtatta meg a társát, de továbbra is csak komótosan tette a dolgát. Lizának ez cseppet sem tetszett, de nem tudott mit tenni. Ha Diána megmakacsolta magát, még maga a teremtő sem tudta jobb belátásra bírni. Így jobb híján megrántotta a vállát, s csinálta tovább a saját feladatát.

Hatalmas forgalmuk volt aznap. Úgy kellett kapkodnia és összpontosítania a részletekre, hogy teljesen megfájdult a feje. Sosem volt a gyógyszerek híve, de most úgy érezte, mindenképpen szüksége lesz egyre. Már éppen hazafelé készülődött, amikor Liza kissé kárörvendően odaszólt neki:

– Ne pakolj még! Maradnod kell. Az új főnök sürgősen beszélni akar veled – mondta kissé önelégülten a munkatársnője. – Na, pá aranyom, holnap már aligha találkozunk – nevetett kárörvendőn, mire Diána szívverése egyre inkább felgyorsult izgalmában. Most kirúgják? – tette fel magának a kérdést, de egy belső hang türelemre intette.

– Most biztosan nagyon örülsz – szólt utána, de a nő már nem hallotta.

A lány nagyot sóhajtott mielőtt bekopogott új felettese irodájába.

– Jöjjön, kérem! – válaszolta egy határozott férfihang. Diána belépett a tágas szobába, s meglepetésre egy hangulatos, Valentin-napi díszlet fogadta odabent, egy csodálatosan megterített asztallal. Zavarában nem tudta mit mondjon. A férfi háttal állt neki, de így is látszott, milyen roppant elegáns. Igazi úriember benyomását keltette.

– Jaj, elnézést uram, de tévesen azt mondták ide kell jönnöm. Kérem, bocsásson meg! – mentegetőzött Diána, és azt sem tudta, hogy faroljon ki minél előbb a férfi irodájából.

– Nincs tévedés. Valóban üzentem önért – válaszolta, majd megfordult, s kérdő pillantásokkal nézett rá. – Tudja mért hívattam? – kérdezte titokzatosan.

– Sejtelmem sincs – felelte őszintén a lány, s zavarában, alig mert ránézni új főnökére. – Talán a felszolgálásban kell segítenem? – nézett bizonytalanul a jóvágású harmincas férfira.

– Szó sincs róla – mosolygott elnézően. – A ma estét önnel kívánom tölteni – közölte váratlanul, s máris kihúzott neki egy széket, jelezve, hogy foglaljon helyet.

– Most viccel? – csodálkozott Diána, és zavartan nézett szét. – Mért vacsorázna velem? Otthon nem várja senki? – kérdezte fürkészően. – Talán így akarja megkönnyíteni a saját dolgát, amiért kirúg?

– Ki mondta ezt a butaságot? – faggatta türelmesen a nőt, miközben egy-egy pohár fehérbort töltött ki mindkettőjüknek.

– Liza mondta – válaszolta a lány, de azonnal meg is bánta, mert úgy tűnt, mintha árulkodna.

– Bizonyára valamit félreértett – felelte a főnöke, majd mélyen a lány szemébe nézett. – Még mindig nem tudja, ki vagyok? – kérdezte aztán.

Diána ekkor bátrabban elmerült a férfi tekintetében, s csak sokára ismerte fel benne azt a fiatalembert, aki annak idején kirabolta őt.

– Maga? Valóban maga az? – sóhajtott nagyokat a lány, mire a férfi óvatosan a nő kezére tette a sajátját.

– Szerettem volna ily módon megköszönni mindazt, amit értem tett. Ha akkor nem ment meg, most biztosan börtönben lennék – mondta mély meggyőződéssel.

– Azt tettem, amit helyesnek tartottam – válaszolta a lány teljes lelki nyugalommal. – Nem tartozik semmivel.

– Én mégis szeretném valahogyan viszonozni a kedvességét – ragaszkodott a saját elképzeléséhez új főnöke. – Engedje meg, hogy önnek ajándékozzam ezt az éttermet. Már jól megy a sorom, az életkörülményeim megváltoztak, így akár ezt is megtehetem.

– Szó sem lehet róla – tiltakozott a lány. – Túl nagy ajándék volna, amiért én nem dolgoztam meg.

– Ennyire büszke? – kérdezte a férfi csodálattal.

– Nem. Ennyire tisztességes – válaszolta Diána, s máris felállt az asztaltól, azzal a céllal, hogy távozik.

– Kérem! Ne menjen el! – szólt utána a vendéglátója. – Amióta csak megláttam, erre a pillanatra vártam.

– Mit akar tőlem? Mi a szándéka? – kérdezte Diána. – Egy könnyű Valentin-napi flört az egyik alkalmazottal?

– Nem. Egy randevú a nővel, aki elrabolta a szívem – tett vallomást a férfi, mire a lány hirtelen megtorpant. Muszáj volt beismernie önmagának, hogy ő is hasonlóan érzett, s ez kissé megrémisztette.

– Egy randevú velem? – kérdezte meglepetten. – Biztos ebben?

– Teljesen – mosolygott a férfi, majd az asztal közepén elhelyezett vázából kiemelt egy szál vörös rózsát. – Ez az öné. A nevem Földi Gábriel. Kezdhetünk mindent tiszta lappal? – kérdezte reménykedve nézve, mire Diána csak bólintott. – Köszönöm, hogy nem hagyott elveszni. Ezért cserébe, önnek adom a szívem – suttogta a férfi, miközben ellenállhatatlan mosolyt küldött a lány felé.

– Így kellett, hogy legyen – válaszolta szelíden, hiszen már régóta érezte a kettejük összetartozását.

Megjelent:

az Irodalmi Rádió,

Szerelmemnek Bálint-napra 2024 antológiájában.