Az én Pistám

Egészen fantasztikus dolog, ahogyan két ember egymásra talál. Ahogyan két ember közeledik egymáshoz, hogy miért pontosan ők ketten, ez örök rejtély marad, de csodálatos, ahogyan apró külső és belső jelekből rádöbbennek arra a mély szimpátiára, amit egymás iránt éreznek. Majd jön a felismerés, igen, szeretem őt, dobogja mindkettőjük szíve szinte egyazon időpontban. Nincs ehhez fogható, ennél erőteljesebb érzés a világon.

Gyermekkoromban, amikor nagyon szerettem elvonulni a többiektől és ábrándozni magamban, bár nem kellett keresnem sokáig az egyedüllétet, hiszen tanyasi gyerek lévén nem zsongott körülöttem sok ember, volt egy kitalált, Pista nevű beszélgetőtársam. Hogy miért éppen férfi nevet adtam neki, azt akkor még nem tudtam, de később, érett fejjel kezdtem azt gondolni, hogy bizonyára a bennem ébredező nő és vele együtt a nőiségem sugallatára választottam nevet az ellenkező nemből. Egészen elképesztő helyeken beszélgettem az én Pistámmal, mint például a háztól nem messze felépített kinti WC mögötti lombos fa alatt. Ott nem zavart senki és az én gyermeki lelkem ott szőtte ábrándjait egy csodás, boldog felnőttkorról, a sok érdekes eseményről, ami rám vár majd. Neki tártam fel az első, kibontakozó gyerekkori szerelmi érzéseimet egy pajtásom iránt, akivel együtt hógolyóztunk és csúszkáltunk a jégen. Az ő hógolyója egészen másképp érintett, mint a többieké. Míg a többieké néha fájt és hidegséget éreztem tőle, az övé inkább jólesett és felmelegített. Hogy mennyit gondolkoztam én akkor azon, hogy mitől van ez a különbség hógolyó és hógolyó között!

Ahogy nőttem, és már felső tagozatos lettem, egy reménytelen epekedés keserveit is rázúdítottam az én Pistámra. Az a srác már a felső tagozatba járt és busz vitte be a nagyobbakat a városi iskolába. Reggelente mindig örömmel siettem, hogy elérjem a busz indulását és bőszen integettünk mi, a kicsik a buszon utazóknak. De én csak neki szerettem volna integetni, csak hát így nem tudtam, hogy ő kire gondol, amikor visszaint. Valószínűleg ő már az idősebb lányok felé kacsintgatott, én meg ott maradtam egyedül, megsemmisülve a szorongató érzéseimtől és azt gondoltam, hogy vége a világnak. De az élet nem áll meg, ahogy szokták mondani. Középiskolás koromban egyre konkrétabb alakot vett fel az én egykori beszélgetőtársam, bár eddig még nem is képzeltem el, hogy néz ki, milyen a szeme, hogyan beszél. Eddig alaktalan, szótlan volt, csak hallgatott engem. Jó hallgatóság volt, sosem szakított félbe, nem adott jó tanácsokat, nem szidott meg, ha hülyeséget csináltam. De most Pista egyre inkább átváltozott nagy meglepődésemre és mindig annak a fiúnak az alakját vette fel, aki éppen tetszett nekem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik kosaras társam hangján szól hozzám, akibe reménytelenül szerelmes lettem, akit úgy tudtam volna szeretni, ahogyan az a táncdalszövegekben meg van írva, de ő menő fiúként mással járt. Fájt a szívem, amikor láttam, hogy az iskola udvarán a szünetekben más lánnyal sétálgat, én pedig az ablakon át néztem őket, akik ragyogtak a boldogságtól. Így hát ez a szerelem is csak bennem kelt életre, de ettől függetlenül sok örömet okozott, amikor egyszerre mentünk a fiúkkal kosármeccsekre. A legszebb emlékem vele kapcsoltban az, amikor a kosárlabda edzőtáborban mellém ült le olyan szorosan, hogy szinte éreztem a leheletét és a szíve dobogását. Neki is éreznie kellett az enyémet! A következő Pista egy kedves, aranyos srác lett egy másik középiskolából. A testvérosztályunkba járt, akikkel közösen szerveztünk klubdélutánokat, akkor még osztályfőnökeink felügyelete mellett. A kialakult párok azonban igyekeztek elbújni a figyelő szemek elől és amikor az én Pistám próbált megcsókolni engem egy sötét sarokban, gyorsan felugrottam és hazáig futottam. Még a másikért fájt a szívem és még nem álltam készen egy olyan kapcsolatra, amilyenekről a barátnőim áradoztak.

Eljött a felnőttkor és az igazi nagy, mindent elsöprő, hol megbénító, hol pedig szárnyakat adó szerelem is rám talált. Boldogság, az örökké szeretlek érzése, gyűrű a pezsgős pohárban, bevonulás a templomba Wagner Lohengrin zenéjének ismert nászindulójára, holtomiglag-holtodiglan, a gondtalan mézeshetek, a baba ultrahang képének elrejtése a férj zsebébe, csecsemősírás, éjszakai alvás vége, még egy nem várt ultrahang, kezdődik minden elölről, azután később bölcsőde, óvoda, iskola, majd munka, egyre kevesebb idő, egyre kevesebb beszélgetés a kedvessel, az elmaradt ölelések hiánya után a vajon hol rontottuk el kérdése is megérkezett. Mit kellett volna másképp csinálni? Semmit, hiszen van munkánk, szép családunk, jól élünk, nem nélkülözünk. Imádjuk a srácainkat. De mégis mintha valami megkopott volna, valamire nem vigyáztunk úgy, ahogy kellett volna. Talán a szerelem az, ami itt hagyott bennünket, hogy más párokat boldogítson? Jobb, ha elválunk, már kihűlt a kapcsolatunk, nincs erőnk és időnk, hogy küzdjünk érte. Feladjuk és egyúttal be is adjuk… a válópert. Közös megegyezéssel, harag és indulat nélkül. A fiúk miatt kapcsolatban maradunk. Hogy legalább ők ne sérüljenek, ezzel vigasztaljuk magunkat, de tudjuk, hogy a sérülés elkerülhetetlen.

Egy ködös őszi késő délutánon hazafelé baktattam a munkából, gondolataimba merülve, és egyszer csak rájöttem, mi az a hiányérzet, ami már évek óta befészkelte magát a szívembe, de nem vettem tudomást róla. Eltűnt az életemből Pista! Hová tűnt az én kedves barátom, szerelmem, a mindenem? Olyan mélyen hasított belém a gondolat, hogy hirtelen megálltam. Ott álltam teljesen egyedül. Ő is elhagyott, engedtem elmenni. Sokan eltűntek mellőlem, akiket szerettem. A férjemmel elváltunk, a szüleim elhunytak, a fiaim felnőttek. Sokszor vagyok egyedül, nem magányos, de mégis egyedül. Több Pista is volt az életemben, sokszor a Pistáknak köszönhettem, hogy kitartottam, hogy újra kezdtem, hogy túléltem. És annak az öt-nyolc éves kislánynak, aki először találta ki Pistát és a tanyasi világ mérhetetlen csöndességében és nyugalmában szívta magába azt az erőt, ami később annyira kellett a sorozatos kitartásokhoz.

Másnap elmentem egy társközvetítő irodába, ahol azt ígérték nekem, hogy biztosan megtalálom a lelki társamat, a másik felemet, a hiányzó részemet egy app segítségével. Ki kellett tölteni egy adatlapot.

– Mondja el kérem, milyen partnert szeretne magának találni? – kérte végül az ott dolgozó hölgy. – Betáplálom a gépbe az ön adatait és a leendő társáról való elképzelését. Az app pedig összehozza önöket. Ennyi az egész. Azután lehet randira menni.

Úgy el voltam gondolkozva azon, hogy mit is válaszoljak, hogy semmi nem jutott az eszembe. Azután lassan és halkan, mintegy csak magamnak mondva végre megszólaltam.

– Én … én egy Pistát szeretnék… már régóta keresem … és…

– Egy Pistát? – hökkent meg a hölgy. – Nem nevet kell mondani, hanem külső és belső tulajdonságokat.

A hölgy válasza magamhoz térített. Elnevettem magam az ostobaságomon, majd a hölgynek is meséltem Pistáról, hogy még véletlenül se higgye, hogy elmebeteg vagyok.

– Rendben, majd értesítem hölgyem, ha megtaláltam azt, akit keres.

Hazafelé menet azon tűnődtem, hogy sokan gondolják úgy, mit számít már az ilyenkor, az életnek ebben a szakaszában, hogy ki mennyit olvasott, mennyi filmet nézett meg, hány embert vagy állatot szeretett, hány barátja vagy szerelme volt, pedig igenis számít, hiszen minden és mindenki hozzáad valamit az ember lényéhez, amivel, vagy akivel találkozott az életben, vagy elvesz belőle valamit, amit később más formában ugyan, de visszakap, már ha az élet igazságosságát valljuk. Ezen az alapon kell még egy Pistának jönnie az életemben. Egy utolsónak. Legfeljebb, ha az app nem találja meg számomra, majd kigondolok egyet magamnak!

Vizkeleti Erzsébet
Author: Vizkeleti Erzsébet

Kedves olvasók! Vizkeleti Erzsébet vagyok, Karcagon élek. Középiskolai tanárként dolgoztam, idegen nyelveket tanítottam. Jelenleg a nyugdíjas éveimet élem. Szabad időmet szívesen töltöm két fiam, menyem és unokám társaságában. Éveken át foglalkoztam műfordítással. A műfordítástól jutottam el a saját írásig. Az Irodalmi Rádió köteteiben és a Holnap Magazin antológiáiban, valamint online oldalán jelennek meg novelláim, prózai műveim. Egy idézet Béres Judit Élet a sorok között című művéből: „Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.” Fontos célom, hogy egy ilyen valaki lehessek én is.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

+ 47 = 49

Élj !

Merj adni másoknak – s meglásd, kapni fogsz.  Merj bátran kiállni – s végül győzni fogsz.  Beszélj hangosan – míg meghallgatásra lelsz.  Végy erőt magadon

Teljes bejegyzés »
Uncategorized
Vajna-Kánagy Rozi

Flóra

A lélek mélyén nyílnak A legszebb virágok, A lélek virágai Rózsaszínű álmok. Már annyi éve annak, Hogy felnőtt vagyok, Mégis lelkem mélyén Egy kislány maradok.

Teljes bejegyzés »

A holnap elfeledtek

Bízva bíznak megint, A holnap elfeledtek. Hajlongnak a csönd keresztek, Mert sebzetten jobban szerettek. Üdvös remények Csillagfénybe vágyón, Holnapba hullnak vádlón. Szél zúg a magyar

Teljes bejegyzés »

Kicsinek gondoltalak…

Hanna egy tüneményes kislány volt, aki a Király utcai általános iskola második osztályába járt. Vörös göndör fürtjei, tengerkék szemei és kis mosolygó gödröcskéi az arcán

Teljes bejegyzés »