Második emelet 5 ajtó
Egyed-Husti Boglárka novellája
Kedd volt, emlékszem már napok óta le volt húzva az ablakokon a redőny. Mivel ezelőtt mindig fel volt húzva és előző héten még láttam a teraszon a ruhákat kint száradni. Először azt hittem csak elutaztak valahová. Igaz kicsit furcsának tartottam, hiszen nem volt szünet az iskolába és a két ikerlányuk még iskolás. De úgy voltam vele semmi közöm hozzá. Az ő dolguk, ha hiányoznak a gyerekek. Nekik kell leigazolni azt.
Aztán kopogtak. Egy magas rendőr állt az ajtóban és bemutatkozott. Nagy Tivadarnak hívták. Mondta el kell mennünk a lakásból pár órára, csak a legszükségesebb dolgokat vigyük magukkal. Nem értettem miért.
Aztán megláttam, hogy a lakásuk ajtaja el van kerítve és vért láttam. Sok vért. Megijedtem. Össze voltam zavarodva. Láthatóan a házban a többi lakó is meg volt rémülve.
Szerencsére a barátnőm épp otthon voltak és át tudtunk menni hozzájuk.
A férjemre néztem miközben a barátnőm kávét és teát készített. Csendben fogtuk egymás kezét. Senki sem tudta akkor még mi történhetet a második emelet 5 ajtón belül.
Aztán megtudtuk.
Pár nap múlva már ott volt mindenhol. A tévében, az újságban, a facebookon.
Zsolt a családfő hazament és megölte a gyerekeket, majd a feleségét végül magával is végzett.
S jöttek a kérdések sorra, amik ilyen tragédia esetén szoktak jönni, de válasz nem volt. Csak üresség és némaság.
Anitának hívták a feleségét. Kedves nő volt, néha beszélgettünk. Senkit sem zavartak. Az ikerlányok neve Emma és Olívia volt. 13 évesek, kamaszok.
Zsolt a családfő, munka után edzés tartott egy iskolában. Ott se értették mi történhetett. Mindig csendes embernek ismerték.
Senki sem tudja, én sem tudhatom mi zajlott a felszín alatt, mit élhetek át, mi vezetett idáig, hogy a második emeleten 5. számú ajtóban élő családfő ezt tegye a saját családjával.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Sziasztok! Egyed-Husti Boglárka vagyok. Ez az írói bemutatkozó oldalam. Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig bíztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
