Bella
A csend éppen olyan tömény volt, mint a sötétség. Két kutya összekapott valamin ebben a sűrűségben, azután a csend még vastagabb lett. Minden álomba zuhant, a lélek, az anyag. Ilyen lehet az űrben. Bella nem tudta, értelmes-e, amire készül…
Úgy volt, hogy ma telihold lesz, és az a fény éppen elegendő lett volna a tervéhez. De még csillagok sincsenek, hol van minden? Biztosan felhős az ég. Valahol mélyen sejtette, hogy nem lenne szabad, és nem is kellene, mert talán nem jó – de évek óta nem tudta elfelejteni, nem tudta magát túltenni az ősi, emberi igazságvágyon és kíváncsiságon. Ült a kövön, magába roskadva, tépelődött. Most fázott volna, ha nincs ez a hosszú, majdnem derékig érő haj. Teste edzett volt, már sok mindenen túl van, kemény, izmos, jó alakú, ezért is gondolta, hogy terve sikerülhet.
De mi ez, hogy nincs holdvilág? Talán jel? Hogy nem kell, és hogy nem szabad? Meg akarta érteni, hogy mi miért történt, és kész. Pedig elvileg jól tudja, hogy nem mindig a megértés a fontos, hanem az elfogadás. Igyekszik ehhez tartani magát, bár nem érti, hogy melyik ember miért ilyen vagy olyan, miért okos az egyik, buta a másik, miért vannak gonoszok, jók, és sok minden másfélék is, fehérek, feketék, húsevők és vegetáriánusok, melegek, nem melegek, fajok, nyelvek, filozófiák. Nem érti – de elfogadja. Jóval kevesebb bajjal jár, ha nem a miérteken vitázik, agyal, mintha csak elfogadja, nem? Úgysem kaphat mindenre választ. Az igazság relatív, a vita meg háborúvá erősödik, a háborúban pedig elvész az igazság – ahogy Aiszkhülosz is megmondta már iszonyat régen. A börtönben sokat olvasott, főleg ókori bölcseket, gondolkodókat. De ez most más – meg kell tudnia.
Csak… hogyan fogjon hozzá? Vajon mit talál, ha tényleg kiássa a sírt? Számtalanszor elképzelte már, és évről évre nehezebben látta maga előtt azt az arcot, azt a testet, amelyről meg akart bizonyosodni: előbb szépnek, aztán aszottnak, aztán szétfoszlónak, aztán rothadónak, aztán rászáradt bőrűnek, aztán csontnak, aztán egy marék pornak… Sosem látott még tetemet, és ezt hiába is mondogatta, senki nem hitte el neki, hogy nem ő tette. Minden jel ellene szólt. De most kiengedték, és be fogja bizonyítani, hogy nincs hozzá köze.
Egyébként látta már a bomlást, fiatalabb korában egyszer, amikor valahová utaztak, láttak az út mentén egy dögöt. Elkezdtek róla vitázni, hogy mi lehetett, egyikük azt mondta, medvebocs volt. Kizárt, mert errefelé nincsenek medvék. Akkor nagy kutya. Mind a négyen mást mondtak, ki nagynak, ki kicsinek látta, de mindenki furcsának. Visszafordultak, hogy megnézzék. Augusztus volt, hőség, ahogy kiszálltak a kocsiból, megcsapta az orrukat az iszonyú bűz. De azért is odaléptek – hát, nem attól volt nagy a tetem, hogy nagy állaté lett volna, hanem mert felpuffadt! Nézték percekig, befogott orral az elmúlást. Nem szólt senki, mert szörnyű volt, saját maguk jövőjét látták benne. Egyszer csak megmozdult a bomló halom, nagyon berezeltek, de rögtön meglátták, hogy egerek vannak benne, meg mindenféle rovar – azok mozgatják. Az ő bábjuk. Miután visszaültek a kocsiba – amelyben még hetek múlva is érezni vélték a túlvilág undorító szagát –, egy darabig csendben maradtak, majd egyikük megszólalt: „Pattintós Cinci”. Ekkor kirobbant belőlük egy feloldó nevetés, nem is nevetés, hanem zavart röhögés. Nevet adtak a kisegérnek, amelyik kipukkasztotta a bomló halmot. És ettől kezdve hazáig jobbnál jobb vicces, groteszk minitörténeteket találtak ki – szembe nevették a halált.
Mindegy, hamarosan eljön az igazság pillanata, gondolta Bella, mert mindjárt nekilát, fogja az ásót, és, ahogy eddig sem számíthatott senkire, most is egyedül fogja végigcsinálni ezt a nem normális akciót. Bár abban sem volt már biztos, hogy ő maga normális-e még. Mert mi van akkor, ha tényleg a polgármester lánya fekszik ott? Akit ő állítólag elütött. Vagy ha senki. Vagy… mi van akkor, ha ő maga lesz benne? Az, ugye, elég lehetetlen – de végül is telihold van, ilyenkor minden megtörténhet. Még ez is, hogy maga a főnök, a telihold főszereplője hiányzik…
A Hold az éjszaka szeme – és a szem most nincs sehol. A csillagok, az éjszaka arcának szeplői, szintén valahol a játéktér mögött maradtak. Márpedig vakon nem lehet semmit csinálni. Vagy mégis? Egyszer találkozott egy vak emberrel, együtt utaztak a vonaton. Sokat beszélgettek, a férfi elmondta neki, hogyan él, hogy egyedül is boldogul, mindent megcsinál maga körül – de ő a felét sem hitte el neki. Ugyan! Méghogy vakon főzni, meg zoknikat párosítani! Nézte, amikor leszállt a vonatról, fehér bot volt nála, azzal tájékozódott. Még kutyája sem volt. Úristen, milyen szörnyű és veszélyes lehet így közlekedni!
És persze, ők nem láthatják a Holdat sem. Pedig milyen könnyű belelátni mindenféle figurát, arcot, szemet, orrot, vagy éppenséggel állatokat – csak a fantázián múlik, ki mit lát az ezüstkorongban. Jól van, nem korong, hanem test. De innen csak korong. Vagy kifli. Vagy sarló. Ezek is figurák. Megannyi mítosz és legenda! Amikor Bella kicsi volt, az apukájával akkor még sokat beszélgettek, és ugyanígy álmodoztak, történeteket találtak ki nyaranta a búzamezőn, vagy csak simán a fűben hemperegve a felhők változó alakjáról. Az volt ám a csoda! És volt, hogy a Hold nappal is látszott olykor, azt mondta az apukája, ez akkor van, amikor éjjel nem sikerült minden munkával végeznie, és így napközben még egy kis büntetésben van, segítenie kell a nővérének, a Napnak. Igen.
Máskor meg végre elengedték egy koncertre, ahol ott volt az a srác is, akivel már egy ideje szemeztek. Akkor is majdnem telihold volt, a szabadtéren őrjöngtek, még a zene után is ottmaradtak, feküdtek a füvön, bámulták az eget, a csillagokat, a Holdat. Aztán nagyon romantikus dolog történt: még javában álmodozott a szobájában, az éjszaka fényei különleges árnyjátékokat mintáztak a falakra, bútorokra. Egyszer csak halkan kopogtak a teraszra nyíló ajtón. Bella kinézett, és ott állt a fiú, egy maréknyi mezei virággal a kezében, a feje fölött ragyogott a Hold, és reményteljesen mosolygott. A második emeleten. Ettől kezdve szerette a lány a Rómeó és Júliát. Meg a fiút is, egy darabig.
Bella megmozdult. Itt az idő, el kell kezdeni. De semmit sem lát. Ha most az a vak ember itt lenne, segítene. Vagy kinevetné. Nem kell mindent látni, néha biztos jobb, ha nem látunk meg valamit, mint például a Pattintós Cincit se kellett volna – de sírt ásni? Az csak jobb lenne némi fény mellett. Hogy még gyufa sincs nála, se telefon, se semmi, ami fényt adhatna. A Holdra számított. Nem is érti – talán holdfogyatkozás van? Eszébe jutott a nagymamája meséje. A tüzes Nap és a hűvös Hold egymásba szeretett, össze is házasodtak. De a nászéjszakán a Hold pihenni és aludni akart. Oldalra fordult a fekhelyén, ami feldühítette a forróvérű Napot, aki kiugrott az ágyból, felszaladt az égre, és megfogadta, hogy soha többé nem tölt újabb éjszakát a Holddal. Másnap reggel a Hold sajnálta a történteket. Menyasszonya után sietett, és bocsánatot akart kérni. De a Nap hallani sem akart róla. Azóta a Hold rohan a Nap után, hogy hátha meggondolja magát. De a Nap csak nagyon ritkán várja be a szeretőjét – ez a napfogyatkozás, és csak nagyon rövid éjszakát oszt meg vele olykor. Bájos történet. De a nagyi a holdfogyatkozásról nem mesélt. Úgyhogy Bella előhúzta az ásót. Maga is megborzongott ettől a hangtól, mert eddig síri csend volt – ahogy illik is a sírok közt. Tulajdonképpen mostanra már reszketett a félelemtől. Az ásóval körültapogatta a helyet, nappal már egyszer megnézte, tudta, hogy csupa kő, vagy gránit, vagy mi. A fedőlappal nem bír el, de kiássa a bejáratot, és majd akkor eldönti, hogyan tovább.
A föld és a fém érintkezése, mondhatni, ijesztő és szomorú hangot adott ki. Surrogott, szisszent, fémesen, földesen, baljóslatúan. És sokszor a kezével is ki kellett tapogatnia, hol tart. Nem szeretett volna váratlanul belezuhanni. Kitalált egy ritmust, nem – vagyok – bűnös, erre a három szóra dolgozott: a nemre bele az ásót a földbe, a vagyokra kiemelte a földet, a bűnösre a halomra dobta. Nem – vagyok – bűnös, mondta el vagy százszor is. Közben a temető fái megunták a csendet, elkezdtek fecsegni, az enyhe fuvallat össze-összerezzentette a leveleket, ágakat. A közelben más apró neszek is tarkítani kezdték ezt a néma éjszakát, majd arrébb macskák elnyújtott nyávogása hasította fel a nesztelenséget. De azért alapjában véve még mindig csend volt és sötét. És akkor az ásó átszaladt a már nagyon vékony rétegen. Ki is esett Bella kezéből, be a sírba, és ott koppant valamin. Szóval ez az, megvan. Bella leült, és a kezével kotorta, kaparta tovább a nyílást, a szeme lassan megszokta a sötétet, de már kezdtek előbújni a csillagok is, úgyhogy megvoltak a körvonalak, amiket tapintással egészített ki. Átfért már a lyukon. Óvatosan leereszkedett a mélybe. A derékszíjában volt a feszítővas, elővette, és tovább tapogatott. A sírban tompa csöndesség volt, és csak egyetlenegy koporsó körvonalát tudta kivenni. Ez jó, gondolta, legalább ebben szerencsém van.
Bellának nem az volt a fő baja, hogy börtönbe került. Nem, annak végső soron még örült is, hiszen ott tért magához, mert addig nagyon elszaladt vele a ló, főleg ivott és kábítószerezett. Azt nem tudta csak elfogadni, hogy amivel vádolták, ő követte volna el. Szentül meg volt győződve róla, hogy csak kihasználták, felhasználták az ő senkiségét valami hatalmas csalásra, és éppen ezért ebben a ládában senki sincs!
Itt az igazság pillanata. Kireccsentette az utolsó szöget is, majd felnyitotta.
A háta mögött kibújt a Hold a Föld árnyékából. Oszlott a fogyatkozás, éles fényajtót rajzolt a sírra, majd a koporsóba, és Bella meglátta – a nagy semmit! Levegőt sem vett. Ezt akarta, igazából tényleg ezt akarta – de most érezte csak meg, hogy mégsem volt felkészülve. Fogalma sem volt, mit tegyen, kinek mondja el, hogy íme, neki, a kis senkinek volt igaza, hisz nem is azzal törődnének, hanem a most már tényleges bűncselekménnyel, hogy feltörte a sírt. Össze-vissza cikáztak a gondolatai, hogy mi mindent lehetne most tenni, de szép lassan rájött, hogy neki már nincs itt jövője. Kifáradt, nagyon. A tíz év börtön, aztán ez a mai éjszaka – kiüresedett. A két kezét a magasba nyújtotta, a Hold felé, az ezüst visszaragyogott az arcán. Érezte, amint a Föld akarata engedett, s az ezüstszálba kapaszkodva elindult. Elindult, ment felfelé, megtisztulva, tíz év kétségét ledobva, szinte száguldva, mind gyorsabban, gyorsabban, egészen fel, a most már ragyogóan fehér Holdig…
Author: Vígh Erika
Vígh Erika vagyok. Kisgyermekkorom óta szeretem az irodalmat, mind az olvasást, mind az írást. Édesanyámnak köszönhetően már ötévesen olvastam – ő ugyanis vak volt, egészen fiatal korától, ezért én olvastam fel neki, amire szüksége volt, majd azon túl is. Meghatározó élmény és életút volt számomra az ő vaksága, több írásomban is toposszá vált ez a tény. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán végeztem magyar nyelv és irodalom szakon, később pedig az ELTE német nyelvtanári szakán is oklevelet szereztem. Legkedvesebb munkahelyem az Újvidéki Rádió Magyar Szerkesztősége volt, ahol első főnökömként Gion Nándor íróhoz volt szerencsém. Regényeit, írásait ma is szívesen olvasom. Nagyon szerettem az ottani munkát, hivatásos bemondónő, később irodalmi és nyelvművelő műsorokat szerkesztettem. A délszláv háborús helyzet átsodort az anyaországba, féltettem a gyermekeimet. Itt sok rokonom lakott, Trianon miatt itt is, ott is éltek felmenőim. A rádiós munkát itt is folytattam, a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójában, amely később megszűnt, így a helyi kereskedelmi rádióhoz kerültem. De az ilyen típusú rádiózás már kevésbé tetszett, mivel többé nem igénylik a helyes magyar beszédet, így azóta tanítok, jelenleg középiskolában. A mikrofon azonban továbbra is a kedvenc munkaeszközöm. Reklámklipekben, filmszinkronban közreműködök, amikor csak lehet; valamint műsorokat, rendezvényeket, klasszikus zenei koncerteket konferálok, továbbá hangoskönyveket készítek elsősorban...