Képeslapok a múltból

Azon a karácsonyon sok hó esett. A város felvette szebb, fehér öltözékét. Hetven év körüli fehér szakállú öregember botorkált az összelapátolt hóbuckák között. Kötött bojtos sapkát viselt, kezében jókora barna bőrtáska. Kopott, piszkos ködmönét nem bámulták meg, pedig már senki nem hordott ilyet. Megszokták, a környéken mindenki ismerte. Torzonborz szakállából alig látszottak ki világos kék szemei, zavarodottan, gyanakodva forgatta őket. Orrát pirosra csípte a hideg, szinte világított, mint egy autó hátsó lámpája. Egyszerre hógolyó érte a hátán. Az öregember maglepő fürgeséggel vágta magát hasra és fedezéket keresve kúszni kezdett. Körülötte, rajta egymás után puffantak a hógolyók. Arcán eszelős rémülettel, végül menedéket talált egy letakart, oldalkocsis motorkerékpár mögött.

– Itt vannak! – kiabált rekedten. – Mindenki fedezékbe! A nők és a gyerekek az óvóhelyre!

Öt kiskamasz szaladt ki az egyik kapu alól. Körbefogták az öregembert és alaposan megdobálták. Az a hóban hasalva szűkölve védte karjaival a fejét.

– Srapnel! – nyüszített.

Hozzá hasonló korú férfi közeledett futva.

– Tűnjetek el! – kiabált már messziről. – Mit ártott nektek!?

A gyerekek röhögve elfutottak. Egyikük visszafeleselt.

– Most mi baja van!? Csak egy hangyás vénember! A Bolond Marek.

– Téged ismerlek, Halász Anti! Találkozunk még! Keljen fel öreg barátom – hajolt le. – Segítek. Már elmentek.

– Köszönöm Virág úr – tápászkodott fel a Bolond Marek. – Mindig így kezdik, először a tüzérség, utána jönnek a tankok és a gyalogság. Menjen le az óvóhelyre. Nekem még dolgom van, a Tömő utcában ég az egyik ház.

– Már lefújták a légiriadót, és eloltották a házat – sóhajtotta Virág.

– Tényleg? Érdekes, én nem hallottam a szirénát.

Marek zavaros tekintettel nézett barátjára. Megragadta kabátja ujját megrántotta és egészen közel hajolt.

– Itt vannak! Érzem, hogy figyelnek! Látom a szemüket, hallom a lépteiket – suttogta, s nyála a másik arcába fröcsögött. – Mindig nézzen a háta mögé! Otthon is hallom ahogy motoszkálnak. Fülelnek és csak az alkalomra várnak. Legyen nagyon óvatos! De a fiam harcol ellenük az egész világon. Megvéd minket.

– Tudom. Hova indult?

– A postára. Már biztosan megjött a levelezőlap.

– Én is éppen odatartok. Elkísérem.

A postán kevesen voltak. Az üveg mögött fiatal lány tárta szét a kezét.

– Sajnálom, Marek bácsi. Nem érkezett magának semmi – mondta, s közben összenézett Virággal.

A Bolond Marek ideges lett. Nyugtalanul nézett körbe.

– Már meg kellett volna érkeznie. Csak nem történt valami baj?

Nyílt az ajtó, Halász Anti ugrott be, mintha kergetnék. Be sem ért már kiabált

– Apa azt üzeni…

Ekkor észrevette a két férfit, el akart inalni.

– Várj csak! – szól utána Virág.

A gyerek kelletlenül visszafordult. A férfi félrehívta.

– Miért bántjátok ezt a szerencsétlen öregembert?

– Csak egy vén bolond.

– Ez a vén bolond olyanokat élt meg amit, remélem neked soha nem kell. Légóparancsnok volt a háború alatt. A Tömő utcában öt kisgyereket hozott ki a tűzből. Egyikük az anyád. Aznap kapta a hírt, hogy a fia elesett a Kárpátokban. Számára akkor megállt az idő.

– Nem halhatott meg a fia, minden hónapban küld neki levelezőlapot.

– Az nem a te dolgod! – förmedt rá az öregember.

Az üveg mögül kiszólt a lány.

– Megint valami csibészséget csináltál!? Megállj, apa hátra köti a sarkad.

Virág a az ablakhoz lépett.

– Ezt magának tettem el – adott át egy képeslapot a lány. – Egy balatonit, és két mátrait adtam érte.

A Krakkói Vár színes képe volt a lapon, a Visztula partjáról fotózva.

A két öregember együtt indult útnak.

– Jöjjön be Virág úr főzök magának egy teát.

– Köszönöm. Jól fog esni ebben a hidegben.

Marek kicsi sötét lakása a második emeleten volt. A festésért síró falakra, rengeteg tükröt akasztott.

– Minden hol ott vannak. A tükrökben látom őket. Világít a szemük fehérje. Nem beszélnek, csak néznek mozdulatlanul. Némák. Éjszaka ott állnak az ágyam mellett. Ha nem veszem észre kihasználják az alkalmat, de amíg látom őket, nem mernek semmit csinálni. Maga is legyen nagyon éber, Virág úr – suttogta Marek kimeredt szemmel a szakállát markolászva.

– Mindjárt felforr a teavíz – tette hozzá minden átmenet nélkül, normális hangon.

Virág, ebéd után, jóllakottan szusszanva dőlt hátra. Hálásan nézett feleségére.

– Köszönöm, drágám. Ez jól esett. Ma be kell mennem az egyesületbe. Hozzak valamit a közértből?

– Már megint az egyesület! Mindig csak ezek az unalmas bélyegek!

Virág, a nyakát behúzva iszkolt, hóna alatt két jókora albummal. Az egyesület öt villamosmegállónyira volt. Váratlanul, hógolyók csattantak a villamos ablakán. Az utasok ijedten keresték a zaj forrását. A vezető megállította a kocsit, leszállt s a váltóvassal fenyegette a gézengúzokat. Az öregember nem volt meglepve mikor Halász Antit fedezte fel közöttük.

Négyemeletes málló vakolatú bérház mosókonyhájában volt berendezve a Bélyeggyűjtők Kerületi Egyesülete, a BÉKE. Virág havonta kétszer-háromszor eljött, attól függően, mikor sikerült megfelelő bélyeget találnia.

– Ma mit hozott Virágkám? – kérdezte egy horgas orrú ősz férfi.

– Magának mije van? – nyitotta ki albumát Virág.

– Gyönyörű posta-tiszta perui sorozatot kaptam a múlt héten. Ezért a fogazott, japán bélyegblokkért odaadom. Már régen vásik rá a fogam.

– Engem inkább az a lengyel érdekelne. Odaadom érte a japán blokkot.

– Bolond maga! Ez teljesen értéktelen. Tizenkettő egy tucat.

– Nem baj, nekem az kell – makacskodott Virág.

Otthon aggódva forgatta egykor híres, mára erősen hiányos albumait.

– Még három hónap és nem lesz mit elcserélnem – sóhajtotta.

Szép, olvasható betűkkel megírta a levelezőlapot ráragasztotta a bélyeget, zsebre tette, és elindult a postára. A hivatalban nem éppen nem volt senki, a lány már várta. Elővette a bélyegzőt, és gondosan ügyelve arra, hogy a felirat elmosódjon, lebélyegezte.

– Nemsokára elfogynak a bélyegek. Mit csinálunk akkor?

Másnap, a Bolond Marek ragyogott. Ráncos arcát, boldog fény töltötte el, szinte megszépült.

– Írt a fiam! – újságolta mindenkinek. – Most éppen Lengyelországban van. Rengeteget utazik! Járt már Hollandiában, Egyiptomban, és még nagyon sok helyen. Itt őrzöm a lapjait a táskámban.

Virág messziről, egy hirdetőoszlop mögé bújva nézte barátja örömét. Nem vette észre, hogy Halász Anti lopakodott mögé.

– Csókolom, Pali bácsi.

Az öregember összerezzent a hangra.

– Mit akarsz!? – mordult rá. – Megint megdobálod!? Vagy most engem!?

– A nővéremből kicsikartam az igazat. Az iskolában van bélyeggyűjtő szakkör. Ma beiratkoztam.

A csupasz platánfák fölött néhány varjú körözött, károgva. Virág tekintete megenyhült.

– Helyes – bólintott nagy sokára az öregember.

Csendesen, kissé meggörnyedve hazaindult. Ahogy távolodott, hosszú, fekete kabátjában, úgy látszott mintha egy nagy holló lépkedne a hóban…