Ha tavasz, akkor Csángóföld vagy Erdély

2004 tavaszán történt, hogy Judit, a körzeti orvos elhívta Ilikét Gödöllőre, Böjte Csaba testvér egyik előadására a határainkon túl élő csángó magyarokról.
– Képzeljétek, vittünk csokikat a gyerekeknek, de amikor odaadtunk nekik, földre dobták, mert azt gondolták, rossz az a barna valami. Nem ismerték. – mesélte Böjte Csaba testvér. Ilikét különösen megragadta ez a történet. Lehetséges, hogy élnek valahol gyerekek, akik nem tudták, mi a csoki? Úgy megesett a szíve rajtuk!
Nézzük csak! Hogyan lehetne segíteni nekik? Mi ez a keresztszülő program?
– Segítetek nekem abban, hogy egy csángó-magyar gyermek magyar tanulását támogassuk? – kérdezte templomi közösségét és más csángókat támogató embereket Ilike. Igent mondtak. Így havonta egy bizonyos összeget utaltak, hogy segítsék Emilt, aki Magyarfaluban, Csángóföldön lakott, Románia legtávolabbi részében. Egyszer meg is látogatta Emilt Magyarfaluban, amikor adományokat vittek a csángóknak. Óriási élmény volt! A falu központjában a templom állt. Mindenütt földutak voltak, faházak, artézi kutak, ökör húzta szekerek, a szobák falain szentképek De azért látott kettő autót is. Amikor meglátogatta Emilt, nagyon nagy vendégszeretettel fogadták. De azt is látta, hogy az angol WC csak a mutatóba volt, ha vendég érkezik. Ők a kintit használták..
A templomban megmutatták az oltár mögötti régi oltárképet, amely Szent Istvánt ábrázolta. Ezek a csodálatos asszonyok órákat dolgoztak a mezőn. Ha elkezdtek énekelni, olyan erős hangjuk volt, hogy két utcával arrébb is meghallották volna. Az idő kereke mintha 50 évvel visszafordult volna. A csángók nem tudták magukról, hogy szegényen élnek. Boldogság, vidámság sugárzott róluk. Mindez 2005-ben játszódott. Innentől kezdve Ilike minden évben tett valamit az erdélyiekért és a csángókért.

A 2005-ös év nagyon fellobbantotta szívében a lángot. Emlékezetes esemény volt, amikor májusban befizetett egy csíksomlyói zarándoklatra. Volt az utasok között egy asszony csapat, akik gyönyörű népviseletben gyalogoltak fel a dombokra Csíksomlyón.
Ez volt élete első erdélyi zarándoklata. Egy egész napon át utaztak busszal Erdélybe. Estére értek a szállásra, Csíkcsicsóra. A falu közepén állt meg a busz, ott kiosztották, ki melyik családnál fog lakni. Barátnőjével legalább 10 percet cipelték csomagjaikat, mire a falu végén álló egyszerű kis házhoz értek. Nagyon kedves család fogadta őket finom meleg vacsorával. A konyha volt a nappalijuk is.
– Hol fogunk aludni? – kérdezte Ilike a hosszú úttól álmosan.
– Itt, a tisztaszobában vetettünk nektek ágyat – felelte Réka, a háziasszony. – Jó meleg dunyhánk is van, mert éjjelre nagyon lehűl a levegő.
– És ti hol alszotok?
– Mi itt, a konyhában.
Három nagyobb ágy volt, egy a szülőknek, kettő a két nagyobb fiúnak, és volt még egy kiságy a hároméves kislányuknak, Filoménának.
De a meglepetés csak ezután jött.
– Akkor fürödhetünk? – kérdezte Erzsike fáradtan.
– Persze. Már felmelegítettem a vizet. Sajnos elromlott a vízmelegítő a fürdőszobában.
Réka keresztbe tett egy deszkát a fürdőkád szélén, arra rátett egy nagy méretű lavórt, beleöntötte a melegvizet, és így mosakodtak három éjszakán keresztül, amíg náluk aludtak. Csak éjjel voltak ott, nappal mindig kirándultak. Nem elégedetlenkedtek, mert látták, milyen nehéz körülmények között élnek a vendéglátók. Mindig finom meleg étel volt vacsorára. A háziak nagyon örültek a magyar szaláminak, kávénak és édességeknek. Ilikének még ma is átmelegszik a szíve, ha rájuk gondol.
A búcsú szombatján már korán felkeltek, és játszottak egyet a kicsi Filoménával, akit anyukája erdélyi népviseletbe öltöztetett. Olyan tündéri volt! Figyelték, mikor ér a ház elé a falu keresztalja. Hozzájuk csatlakozva a magyar csoport is gyalog ment fel a szabadtéri oltárhoz. Ilyen sok magyart együtt még nem is látott! Útközben énekeltek, rózsafüzért imádkoztak. Hétágra sütött a nap. Fenn a dombon mindenki leterítette a plédjét, így hallgatta a prédikációt. A pap nagyon szépen beszélt, Ilikének pedig végig hullott a könnye a boldogságtól, hogy ilyen sok magyarral együtt lehet, és énekelheti a magyar és székely himnuszt. Meg is hallgatta a jó Isten minden kérését, amelyet ott a pléden elsuttogott neki. Azt is kérte a Szűzanyától, hogy tudjon olyan szépen énekelni, mint azok a népviseletbe öltözött asszonyok. És mindig legyen, akivel együtt énekel.
Még aznap este teljesült a kérése. A faluban, ahol megszálltak, a falubeliek a Székelyfonóból adtak elő jeleneteket a helyi kultúrházban. A csoport közismert magyar népdalokat és megzenésített Petőfi-verseket adott elő. Ilike megkérte a helybelieket, énekeljenek velük. És megtörtént! Egy teli kultúrház együtt énekelt magyarul, Románia közepén. Ez igazán csodálatos, felemelő ajándék volt. Ilike, szívből megszerette a határon túli magyarokat, és nemcsak az erdélyieket. Egyszerűen átmelegedett a szíve később is, ha összetalálkozott velük valahol.
Réka férjével s a nagyfiúkkal még három év múlva is találkozott a Szűzanya szobránál fenn a szabadtéri oltárnál. Igaz akkor máshol szálltak meg, de a hangosbemondón kihirdettette, hogy ott várja őket. Óriási örömmel átadta a bőkezű és szerető szívű magyarok által összegyűjtött nagyobb összeget. Hiszen mások is szálltak meg náluk, tudták, hogy szükséget szenvednek. Abból vettek disznót a fiú ballagására, hogy meg tudják vendégelni a rokonságot.

2012-ben fülébe jutott a hír: lehet Erdélybe államilag támogatott tanulmányi kirándulásokat szervezni hetedikes tanulóknak. Gyorsan talált egy kolléganőt, aki ugyanúgy rajongott Erdélyért, és lázas szervezkedésbe kezdtek. Az első években még mindent a tanároknak kellett szervezni: szállást, étkezést, programokat, idegenvezetést. Ilike ötször járt Erdélyben HATÁRTALANUL! utakkal. Többször is megnézték Kolozsváron Mátyás király szülőházát, a tordai és parajdi sóbányákat, Nagyváradon a székesegyházban Szent László lovagkirályunk hermáját, a Gyilkos-tavat és a Szent Anna-tavat, a Békás-szorost, Nyerges-tetőn a kopjafa temetőt, Petőfi Sándor emlékházát Félegyházán, a szejkefürdői székelykapu sort, amely Orbán Balázs sírjához vezetett, és Marosvásárhelyen a Kultúrpalotát. Minden évben táncházat szerveztek a gyerekeknek, játszottak egy ottani iskola tanulóival és meglátogattak egy Böjte Csaba-féle gyermekotthont. Ajándékokat vittek a szegény sorsú gyerekeknek, hogy magyarországi tanulóink is megtanulják: jót tenni jó és öröm. Mindig májusra szervezték ezeket az erdélyi utakat. A szépséges erdélyi táj és az ottani magyarok kedvessége mindenkit megragadott.
A legnagyobb öröm ezeken a kirándulásokon az volt, amikor egyszer csak hátulról hallatszott a buszban, hogy a gyerekek maguktól elkezdték énekelni a betanult dalokat. De már a kirándulás előtt is a tanulók a székely himnuszt énekelték az iskolai folyosón. Szinte csodának számított, mikor Tordán Petőfi Sándor és felesége mellszobránál a jeges eső ellenére sem hagyták abba a himnusz éneklését. A végére érve az eső elállt és kisütött a nap.
Májusban és már előtte is benne volt a levegőben a Szentlélek fuvallata, amely azt súgta a fülükbe: Én most is összehozlak titeket, hogy érezzétek, ahogy a dal is mondja:
Összetartozunk több ezer éve már,
Nekünk nem számít az országhatár.
Együtt dobban a szívünk,bárhol lakunk,
Mert mindannyian magyarok vagyunk.

Author: Gardynik Katalin

Gardynik Katalin vagyok, az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban lakom. Hét évig éltem Lengyelországban is. Mielőtt nyugdíjas lettem, angolt és magyart tanítottam egy hatvani általános iskolában. Gyermekkoromban kedvenc időtöltésem az olvasás volt. Emlékszem, három hét alatt hat könyvet is kölcsönöztem a könyvtárból, hogy elolvassam. Régebben nem gondoltam arra, hogy írással foglalkozzam. Mindig nagyon szerettem utazni, mert utazás közben sok érdekes emberrel találkoztam, gyönyörű helyeken jártam és feltöltődött a lelkem. Anyukám többször mondta: egyszer könyvet kellene írnod az élményeidből. Mikor rátaláltam a pályázási lehetőségre, felcsillant a szemem. Végre van motivációm, hogy rendszerezzem történeteimet! Remélem, más is szívesen olvassa.