Fecskék apostola /Komáromi emberek/
…Befordultunk a sarkon. Telt hassal, ebéd utáni, álmos séta… Öten voltunk, lassan, ráérősen haladtunk, szinte poroszkáltunk…
És ez a lassúság volt a szerencsénk. Egy fecske vágott az arcomba. Tollával súrolta a bőröm. Nyomában a másik. Felkiáltottam: majdnem nekem jött egy fecske! De ki tanúsíthatná egy nyílvessző sebes suhanását? Egy női hang mégis szinte úgy vágott a szavamba, mint az iménti fecske:
Még nagyon fiatalok, csak most tanulják, csak most repültek ki, gyakorolnak! A hirtelen hangban azonban nem volt indulat, inkább csak mondattá formált kacagás. Egy fiatal nő ült a boltja előtt, a járda lépcsős szegélyén, a macskakövön. Nem volt sem, szép sem csúnya, sem sovány, sem kövér. Fel sem állt a földről. De öröm volt ránézni, mert szinte ragyogott az árnyékos udvaron. A fecskéiről beszélt.
Nem érdekelte a boltja, mert vevő nem volt. Bennünk sem a turistát látta, sőt az árujáról is megfeledkezett a 33 fokos nagy melegben.
Megtudtuk, hogy nem véletlenül ül itt. Ha csak teheti mindig ezt teszi. Szemközt, a féltető alatt, a fém gerendákon, fecskék fészkelnek. A fiókák most repültek ki: És látjuk? Már két fészek is van. A másodikat most húzták fel két nap alatt. És valóban. Egymástól másfél, két méterre ott voltak a felül nyitott fészkek. Füsti fecskék… De a mi asszonyunk, ugyanúgy nem nevezte néven őket, ahogy az anyák is megelégednek a „kisfiam” megszólítással a gyerek neve helyett…
„És látjuk?” Máris újra költenek! Még szinte ki sem röpültek a kicsik! Ezen a nyáron két fészekalja lesz! A minap olyan csivitelés volt a fészekben, hogy kiszaladtunk az üzletből! Azt hittük, hogy talán valamelyik kiesett a fészekből. Pedig már előre hálót tettünk a fészek alá, hogy ne a kőre zuhanjanak… De nem estek ám ki! Az anyjuk taszigálta őket! Szinte lökdöste szegényeket. Azok a „szegény kicsik” ijedten pici köröket tettek a fészek előtt. Azt sem tudták, hogy mit tegyenek, úgy meg voltak ijedve. Most meg?..
És látszott rajta az anyai büszkeség, mintha a saját fia ma ment volna először az óvodába.
És a „szegények”! A fészekhez való sarat is innen csipegették! – Mutatott a lába elé- És valóban: A bazaltkockák hézagai között volt némi porszerű anyag. De látva arcunkat, folytatta: Fel szoktam ám locsolni… Mert itt nincs sár. Honnan is vennének „szegények”?… Innen szedegették, de egy-kettőre el is készültek vele!
Keresem a fészek alatt a fecskék ürülékét. Csak egy-két pötty. Mintha nem lenne fészek egy sem…
Valaki, nyilván takarít. Egyszerűbb volna leverni, azt a fészket, de ez a szentségtörés fel sem merül.
A fészek alá sem szerelt senki trágyafogó lécet. A szemközti fal, a gerendás féltetővel nem a mesélőnké. Legfeljebb az a seprű, ami a fecskék szégyenét tisztára törölte.
Megtudtuk még, hogy otthon madarakat tart, és nem is keveset. „Azok is most fognak költeni”…
…És nem mondott semmit ez a komáromi lány arról, hogy a szomszédos fagyizó miért úgy néz ki mintha egy görög szigeten állna. Miért van a szent király pénze, – és az egykori nagy országunk- első pénze kőbe vésve egy olyan átjáró házon, aminek a tetejét István kettős koronájával koszorúzták?…
Kit érdekel mindez? Mikor nyilalló röptükkel a fecskék oly közel repülnek hozzánk, hogy a tollukkal súrolják az arcunkat. Mit számít mindez, ha a fecskék váratlan pofonjáért is, ilyen védőbeszédet mond egy ismeretlen asszony!
Vannak persze megválaszolatlan más komáromi rejtélyek is. Honnan van ez a komáromi ragyogás? Miért ajánlotta fel az imént, az étterem pincére, hogy kiránduló családunkat szívesen lefotózza. Föl sem merült, hogy pénzért tenné. Pedig mi még ki sem találtuk akkor, hogy a „mi gépünkkel”, más is lefotózhatna minket. Szintén homály fedi, hogy az a másik, „az a szép pincérlány” miért nem kevert le egy pofont, amikor azok a fiatal holland bicajos férfi vendégek vele is akartak egy közös fényképet. Én bolond pedig csak lopva pillantottam rá… Ezek meg szinte átkarolták. Igaz, inkább ifjak voltak, mint szemtelenek… Jókai „Bellája”, a pulton ülve huncutul máshová nézett… A lengeruhás szoborasszonyka nem is vehetné a szájára őket soha …
Miért tolt egy férfi, a szomszéd kávézóban egy széket alám, pedig volt hová ülnöm? A hordozható alacsony székemen így is elfértem volna kényelmesen a szüleim és a nővéreim mellett. Miért mosolygott közben olyan titokzatosan és szerényen a Monarchia kávéház felszolgáló lánya?… Miért kaptunk a „széktologató”, korombéli, a későbbi „Kimondhatatlan Nevű” magyar férfitől egy újságot, az Európa udvarról? Olyanok ebben az Európa udvarban a házak, mintha mindig is itt álltak volna. Nem magasabbak, nem szebbek, mint az óvárosban lévő régiek, pedig az „udvarban”, a téren itt mindegyik más ország hírnöke. A füzet alapján lassan megfejtjük a teret körbeálló házak titkát. Erről a kis teraszról szinte mindegyik jól látható.
De számomra minden épület közül ez a kávézó a legérdekesebb. Bent szaladgálok a söröző-kávézó szintjei között… Izgalmas kis zugok fent és lent. Legalul egy börtönszerű terem… De díszes mozaikpadlóval? A vasrács nem enged be. Valami lomtár lehet, pedig… Kérdésemre a Kimondhatatlan Nevű felel a „titokzatos mosolyú” helyett. Borozó lesz. Én terveztem ezt az egész udvart. A tervezők közül én vagyok a kimondhatatlan nevű magyar, akinek a füzetből próbálták kibetűzni a nevét. Varga Péter, a másik tervező, valójában Peter Varga névre hallgat. Mi, az imént, valóban, még a nevét is alig tudtuk kiolvasni a városi füzetkéből… Örömmel mutatom be a családomnak „Litomericzky Károlyként” Litomericzky Nándort… De fel sem veszi ezt a méltatlan nyelvbotlást. Örülünk, hogy látogatóként találkoztunk a városrész megálmodójával. Kapásból mondja, hogy hol áll, az általam meg nem talált, (felirat nélküli) Eszterházy János szobor.
Az ápolt történelmi város, és a fiatal városrész, az oszlopokra emelt történelmi szobraival maga a csoda. Az egy-két még magányos oszlopra is nemsoká felkerülnek a még sorban álló hősök, hazafiak.
Titok, hogy egyetlen városban hogy fér el ennyi apró csoda.
Az pedig végkép titok marad, hogy hová lett hirtelen az a szemtelen légy, ami jó anyám ebédjét az étterem teraszán többször is megzavarta…
A várostól, az észak- komáromi Klapka téren szerettünk volna búcsúzni. Pár percre még betértünk az idegenforgalmi irodába. A pultos nő minden bizonnyal a környék leggyönyörűbb teremtése. ” üljenek csak le, pihenjenek egyet”! A társa hideg vízzel kínál. Csak úgy, mert meleg van. Pedig nem hajtottunk hasznot. Az a néhány képeslap a térről, az udvarról, a Tiszti pavilonról és a Jókai szoborról, a Szent Jakab templomról, aligha fedezte a tágas üzlet hűtését.
Mitől ilyen szépek, titokzatosak és ragyogók a komáromi lányok? Talán a régi csallóközi szerelem miatt? Pedig a régi szerelmek, utólag még Komáromban sem sétának szembe velünk… Azért ilyen csodák még Komáromban sem esnek meg. Csak utólag találgatom, ha ide költöztünk volna, melyik lett volna a házunk…
Komáromi sétánknak ezzel gyakorlatilag vége volt.
Kimerültünk az év legforróbb napján. Azért még kocsival odagurultunk a református templomhoz. Ott szemben, a kollégium udvarán meg kell nézni valamit. A nyolcvanéves apám tört sorokat idéz fejből, egy emlékműről, amit évekkel ez előtt látott, de nem tudott lejegyezni. Megnézzük, kiböngésszük, de az idő, jegyzetelésre most is kevés. A nővéreim viszont felismerik, hogy ezek Reményik sorai fába vésve, a Vasgyűrű alatt… A vers aznap estére, nyugodt női kézírással, apám asztalára került…
Rakoncátlan kisgyerekek jönnek át a kollégium udvarán. Itt táboroznak. Valami egyházi kincskereső tábor lehet. Vannak vagy nyolcvanan. Az egyik csoport szép templomi éneket énekel. Mennek az isten házából oda, ahol már Csokonai és Jókai is járt… Délután van de a Nagytemplom, mégis nyitva. (újabb csoda) A tanítók mosolyogva engedik, hogy a gyerekek egy másik csoportjának nyomában, mi is belépjünk ormótlan felnőttként, az ódon falak közé. A gyerekek a karzatra is felmehettek… Szerencsére, mert ez a legérdekesebb a kicsiknek (de nekem is) ezt látni kell. Megyek utánuk. Az egyik apróság a padok közt cikázik, mint a kígyó. De mégis mennek mind a tanítónő után vidáman, mint a kiscsibék a kotlós után. Még a cikázó kisfiú is, de ő rendhagyó útvonalon… Nem is haragszik rá senki, csak korholást kap szidás helyett. Szinte észre sem veszi, hogy tilosban járt. Követi a többit.
A tanítók nem kérnek semmit a kéretlen templomi látogatásunkért.
Persze ott a persely de meg sem nézik, hogy mit teszünk bele. Még azt sem, hogy megpróbáltuk-e… Az utolsó, a kapukat is záró fiatalasszony, még elmondja, hogy nem is érti, hogy, a magyar szülők közül miért mondanak le itt annyian a magyar iskoláról. Pedig ma már nem is kényszer ez, mint a közelmúltban volt… Számára felfoghatatlan, hogy miért teszik sokan, miért nem vigyáznak rá, mikor „Itt”, ez a mi anyanyelvünk?
De hát, ezért is van ez a tábor… Mondja elgondolkozva, de mi látjuk, hogy szemeivel lopva, már a saját fiát kutatja.
– Áldás békesség
– Istennek dicsőség… (Elköszönünk, a tanítótól és a várostól, Észak-Komáromtól is.)
S.F.
2016. 07. 13.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július