Hosszú éveken át pedagógusként dolgoztam városunk egyik középiskolájában. Mivel a társadalomtudományi munkaközösséghez tartoztam, a mi feladatunk volt az iskolai ünnepségek megszervezése, a műsor összeszerkesztése, a tanulók felkészítése és az ünnepségek lebonyolítása. Imádtam a munkámnak ezt a részét, a többit is persze, de ezen a területen jobban meg lehetett ismerni a tanulókat, kötetlenebb beszélgetéseket folytathattunk, egyszóval más jellege volt, mint a tanóráknak. Az iskolai ünnepségek mindig korábban zajlottak, mint ahogyan maga a piros betűs nap elérkezett, ezért többször is adódott számunkra olyan lehetőség, hogy a városunkban működő Rákóczi Szövetség Egyesülete nyújtotta pályázati lehetőségek keretein belül március 15-én egynapos kirándulást tettünk a Vajdaságban, a Felvidéken vagy Erdélyben és az ottani magyarokkal együtt ünnepeltünk. Ilyen módon a tanulók számára szervezett március 15-ei kirándulásoknak szép hagyománya alakult ki iskolánkban. Egyik ilyen ünneplésünk alkalmával, egy szép napon, a tavasz hírnökeinek közeledtével, a természet megújulásának reményével a szívünkben indultunk útnak, melynek célja Ady Endre „kis Pece-parti Párizsa”, azaz Nagyvárad volt.
Megérkezve a Sebes-Körös által kettéosztott városba, lelkes idegenvezető várt minket, egy nyugdíjas kolléga, aki nagyon jól ismerte a város történetét és minden nevezetességét. Elsőként a festői szépségű Sebes-Körös mentén sétáltunk, ahonnan megcsodáltuk a folyó mentén található szép épületeket, többek között a Városházát és a Szent László-templomot. Innen az Ady Endre Líceum felé indultunk, de menet közben a jelenlegi Magyar Állami Színház, az egykori Szigligeti Ede nevét viselő görögös kinézetű épület történetét is meghallgattuk. A színház mellett felfedeztük az Emke kávéházat, ahol Ady megismerte Lédát és itt találkozott barátaival. A tanulóinkat figyelve, felfedeztem, hogy milyen érdeklődéssel hallgatták a vezetőnket, aki szinte mindent tudott a nagy költővel kapcsolatban, még egy-két versének részleteit is beleszőtte a mondandójába. Olyan szemléletesen mesélt, hogy szinte magam előtt láttam Adyt, amint belép a kávéházba.
– Nekem is kedvenc költőm Ady – súgta az egyik diák a másiknak, aki később még kérdést is tett fel a lelkes idegenvezetőnek. Oly jól esett ezt nekem, mint pedagógusnak hallani az érdeklődő tanuló részéről, bár én nem vagyok magyar szakos, de az irodalmat mindig is szerettem, mint ahogyan Adyt is, és a szakomon belül minden lehetőséget megragadtam ahhoz, hogy irodalomról, kultúráról, hagyományokról beszéljek nekik.
Mindenkinek nagyon tetszett a Líceum, Nagyvárad legpatinásabb magyar tannyelvű gimnáziuma, amely 1990-től viseli Ady Endre nevét. Az iskola igazgatónője, tanárai és tanuói kedvesen fogadtak minket, miközben vezetőnkkel bejártuk a híres gimnázium labirintusra emlékeztető folyosóit, megnéztünk néhány tantermet, laboratóriumot, a könyvtárat és a klubtermet, ahol éppen az iskolai március 15-ei ünnepség előkészületei folytak. Tanulóinknak lehetősége nyílt beszélgetni ottani diákokkal és összehasonlítani a két iskolában zajló élet minden színterét. Nagyon értékeltük, hogy a szűk folyosók komor falait és az osztálytermeket szép, ízléses rajzok, dekorációk és osztálytablók teszik színesebbé, valamint az iskola egész területén tisztaság, rend és fegyelmezettség uralkodik.
– Jó sok idegen nyelvet kell nekik tanulni – hallottam az egyik tanulónk megjegyzését és igazság szerint itt meg kell jegyeznem, hogy a mi tanulóink közül sokan hadilábon álltak az idegen nyelvek tanulásával.
– Tanulják a magyart, mint anyanyelvüket, kötelezően a románt, latint és franciát. Csak ezek után jöhet a szabadon való választás, az angol, vagy német, vagy amire még igényük és lehetőségük van – mondtam a körülöttem álló diákjainknak. – Mit szóltok ti ehhez?
– Nekem egy nyelv is pontosan elegendő, de ez a líceum szó ismerős valahonnan. Mit is jelent, tanárnő?
– A lycée szóról hangzik ismerősnek, ami a gimnáziumot jelenti a franciában – magyarázom lelkesen a tanulónak – akkor beszéltünk róla, amikor a francia iskolarendszerről tanultunk. A lycée-be olyan diákok járnak, akik érettségi vizsgát tesznek és tovább szeretnének tovább tanulni főiskolákon, egyetemeken.
– De náluk miért nem az angol az első idegen nyelv? – merült fel a kérdés az egyik tanulóban.
– Azért, mert Romániában vagyunk, ahol a román nyelv ismerete nélkül nem lehet boldogulni és mivel a román is újlatin nyelv, rokona a franciának, ezért itt a francia nyelv tanulása is kötelező, bár nem minden iskolában. A Líceumban ma már az olaszt is lehet helyette tanulni.
A gimnáziumból kijövet ideális helyet találtunk újabb közös fotózáshoz: a Holnaposok szoborcsoportját, amely Ady Endrét, Juhász Gyulát, Dutka Ákost és Emőd Tamást ábrázolja. Ők négyen voltak 1908-ban a Holnap Irodalmi Társaság megalapítói és az első Holnap antológia kiadói. A szobrok nagyon népszerűek lettek körünkben és sok remek fotót készítettünk. A szobrász kívánsága, hogy a látogatókat is bevonja kompozícióba, valóra vált azzal, hogy a kávéházi asztal egyik székét üresen hagyta. Arra a székre bárki leülhet. Ki is használtuk ezt a lehetőséget.
Ezek után a Nagyváradi Vár- és Várostörténeti Múzeum megtekintése következett hosszú séta után, amelynek során megcsodáltuk a Nagyvárad központjában található Fekete Sas palotát, a város egyik legismertebb, szecessziós stílusban épült nevezetességét. A színes üvegtető és a csalogató kávézók sora a folyosókon utánozhatatlan hangulatot kölcsönöz az épületnek. Tanulóink, akik közül többen még át sem lépték az országhatárt, bár a határ szónak nincs oly nagy jelentősége napjainkban, itt is nagy érdeklődést mutattak és ámuldoztak a gyönyörű épület láttán.
A tavasz hírnökeiben nem csalatkoztunk. Délre már erősen sütött a nap és a megdöbbentően sok zöld övezetben, amely a városban található, már kinyíltak a hóvirágok és a tulipánok, nárciszok és százszorszépek is kezdték bontogatni szirmaikat. A parkok rendezettek, tiszták voltak, ötletesen elhelyezett szemetesládákkal próbálták az embereket rábírni, hogy azokba dobják a szemetet. Még kiszáradt fából készített könyvtartókat is láttunk, amelyek tele voltak könyvekkel, folyóiratokkal. A diákok nem értették, miért vannak ott könyvek. Még padok is voltak természetesen, ahová le lehetett ülni olvasni.
– Nem lopják el a könyveket? – kérdezte az egyik tanuló.
– Nem – kezdte a vezetőnk – azok hozzák ki ide a könyveiket, akiknek már nem kell és aki szeretné, leveszi a “polcról” és beleolvas. Ha nem tudja végig olvasni, másnap idejön és folytatja. Az biztos, hogy ott találja meg, ahová letette. Zseniális elképzelés és kivitelezés.
Végül megérkeztünk a Várhoz, ahol történelmi időutazást tettünk a múltban. A város megalapítását visszavezetik egészen Szent Lászlóig, aki nemcsak megalapítója de később az egyik védőszelleme is lett. Ő építtette a monostort a mai vár helyén. A későbbiekben a várként használt épület többször elpusztult és újjáépült – tatárok kőhajító gépeikkel ostromolták, Ali bég támadta meg, Ali pasa hatvanezer fős seregével foglalta el. Bethlen Gábor újjáépítési terveinek köszönhetően nyerte el ötszögletű alakját és lépett elő Közép-Kelet Európa legnagyobb reneszánsz palotájává. Napjainkban, a gyönyörűen felújított Vár területén található a vár múzeuma, a városi múzeum, a kőtár, egy gasztronómiai kiállítás, valamint a céhek utcája és egy többfunkciós kulturális tér. A Csonka-bástyában kialakított nyári színházban a debreceni színtársulat szórakoztatja a magyar közönséget bizonyos időközönként. A tanulókat megérintette a sok látnivaló, a történelemben egész otthonosan mozogtak, különösen a törökökkel vívott csatáinkban, a nyári színház lépcsőin ülve több bolondos fotót “lőttek” és jól éreztük velük magunkat, egy kicsit mi is diákokká váltunk.
A délelőtti zsúfolt program után kellemes légkörben fogyasztottuk el ebédünket a Tavernában. Természetesen magyaros jellegű fogás volt ebédre, gulyás leves és túrós csusza. Jó volt ránézni a mohó étvággyal evő, a széltől kipirult arcú diákokra, akik nem csak “tuszkálták” az ételt, mint az otthoni menzán, hanem jó étvággyal elfogyasztották az egészet, még repetát is kaptak. Ebéd utáni kevés szabadidőnket a sétálóutca nyüzsgő világában töltöttük el, nézegettük a kirakatokat, szuveníreket vásároltunk és a tanulóink számára is készítettünk egy kis meglepetést a hazaútra.
Miután mindenki megérkezett a találkozóhelyre, együtt indultunk el az ünnepi megemlékezésre, amelynek helyszíne a Szacsvay Imre jegyző szobra előtti tér volt. Már nem emlékszem, ki méltatta az ünnepet, csak arra, hogy nagyon szívhez szóló szavakat mondott. Beszédében kiemelte, hogy március 15-e egy valóságos kincs az ottani magyar kisebbség számára, amely a régen lezajlott események után még ma is hitet, utat és célt mutat nekik. Továbbá a Minority SafePack aláírására buzdított, amire a helyszínen lehetőség volt. Ezzel a polgári kezdeményezéssel elérhető, hogy erősödjön a nemzeti és nyelvi kisebbséghez tartozó személyek védelme és az Unió kulturális és nyelvi sokszínűsége. Meghallgattuk a cserkészek eskütételének szövegét, és a Szacsvay Imre Általános Iskola és a Művészeti líceum tanulóinak műsorát. Meghatottan éltük át, ahogyan Meleg Vilmos színművész elszavalta Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményét. Abban a közegben, a múlt eseményeinek ismeretében másképp hangzottak a költemény szavai, mint itthon nálunk szoktak, más jelentéssel bírt minden egyes szó, a jelentős, erőteljes és teljes átérzéssel előadott szavalat könnyeket csalt sok ember szemébe. Tanulóink nagyon fegyelmezetten viselkedtek, senkit nem kellett figyelemre inteni, rendületlenül nézték a műsort. Az ezt követő koszorúzás alkalmával iskolánk képviselői is elhelyezték az emlékezés virágait a szobornál. A rendezvénysorozat lovas huszárok vezetésével történő látványos fáklyás felvonulással ért véget. Felemelő érzés volt számunkra, hogy a kisebbségben élő magyarokkal együtt vonulhattunk fel, átérezve nehézségekkel tele sorsukat. Úgy vettük észre, hogy nekik is tetszett jelenlétünk, a harminchét tanuló és hét pedagógus jelenléte, akik erősítették őket az ünneplésben.
Mindezek után élményekkel gazdagodva indultunk haza. A visszaúton egy játékos vetélkedőt szerveztünk tanulóink számára, amelyen keresztül meggyőződtünk arról, hogy mit tanultak, jegyeztek és tapasztaltak meg a nap folyamán hallottakból és látottakból. A kérdésekre jól válaszolók apró édességet kaptak jutalmul. Nekem és minden kollégámnak az volt a benyomása, hogy nagyon sok mindenre emlékeznek a tanulók és érdeklődésüket jobban fel lehet kelteni személyes élményekkel, mint az iskolapadban ülve napi nyolc-kilenc órán át. A tanítva tanulunk híres szentenciából költöttem is egy másikat, az utazva tanulunk mondást, hiszen ezt a kirándulást sohasem felejtik el, mert ők élték át személyesen, ott barangoltak az irodalmi és történelmi nyomok között, és megtapasztalták, mit jelent magyarnak lenni kisebbségként. Talán ezek után ők is jobban átérzik nemzeti hovatartozásukat és megértik az ünnep lényegét.
A tizenhét kilométernyi gyaloglás után fizikailag elfáradva, de történelmi, irodalmi, művészeti ismeretekkel és sok személyes benyomással, élménnyel gyarapodva érkeztünk haza. És bár a tavasz még nem érkezett el igazán, a mi szívünkben már elindult a megújulás, amit a kabátjaink bal vállán gondosan elhelyezett kokárda is szimbolizált.
Author: Vizkeleti Erzsébet
Kedves olvasók! Vizkeleti Erzsébet vagyok, Karcagon élek. Középiskolai tanárként dolgoztam, idegen nyelveket tanítottam. Jelenleg a nyugdíjas éveimet élem. Szabad időmet szívesen töltöm két fiam, menyem és unokám társaságában. Éveken át foglalkoztam műfordítással. A műfordítástól jutottam el a saját írásig. Az Irodalmi Rádió köteteiben és a Holnap Magazin antológiáiban, valamint online oldalán jelennek meg novelláim, prózai műveim. Egy idézet Béres Judit Élet a sorok között című művéből: „Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.” Fontos célom, hogy egy ilyen valaki lehessek én is.