Jó vadászatot!

A férfi nem sietett. Ez is olyan nap, mint a többi. Óvatos léptei magabiztosan vitték a földúton. Hazamegy.  Várja az otthon. A hajnali derengésben úgy tűnt, semmi sem lehet rossz, mert a fény minden gonoszt kiűz a világból. Kifordult a fűzfasor mellől majd átlépett egy nagyobb követ és meglátta a tanyát. A házat. Az apró ablakost, a barátságos füstöt eregetőt, a család békéjét őrzőt. Maga elé bámult, s elgondolta, ahogy felesége kinyújtózik a meleg dunyha alatt, karcsú testén pattanásig feszül a bőr. Húzott egyet a bajszán.

– Hú, ha hazamegyek!

De nem így volt. Az asszony fel volt, és morcosan lődörgött a harmatos fűben. A bárányt kötötte ki legelni, s komoran nézett a kiskapun belépő férjére. A férfi megigazította a vállán keresztülvetett bőrtarisznyát és odabólintott.

– Jó reggelt!

– Jó – motyogta az asszony. – Itthon se vótál egész éccaka!

– Lesen voltam. A Mátéval.

– De nem ám, hogy üzenj, hogy odaki maradsz! A gyerek itt rítt egész éccaka, hogy megin’ nem vitted, én meg csak hajtogassam neki: – Majd visz tégedet is. Közbe’ meg engem is esz a fene!

– Majd kiviszem! – vágott közbe a férfi, mert ha az asszony egyszer elkezdi. – Ma is megyek. Majd kiviszem.

Az asszony megpördült, háttal neki, a házba indult.

– Velem meg nem törődöl! Azt se bánod, ha itt döglök meg!

A férfi megvakarta az állát és utána sietett.

Tudja ő, mi kell az asszonynépnek! Mikor utolérte, olyat a fenekére csapott, hogy a tenyere is belesajdult. Ha csak ez kell! Szép ez a reggel!

– Papuska! Ugye viszel engem is? – lelkendezett a gyerek.

A férfi bólogatott. Persze, hogyne! Ígéri, az életére is!

Reggeliztek. Evett is, jó étvággyal, hanem az álmosság annyira lecsavarta a fejét, hogy majd a falattal a szájában aludt ott, a kecskelábú asztalnál. A gyerek meg csak ugrált. Ő menne, de annyira jól viselné magát, hogy csak, na! Még akkor is erőszakoskodott, mikor a dunyha alá vonszolta fáradtságtól elnehezült testét.

– Jó leszek, ígérem! – csüngött rajta, mert nagyon jól tudta a kis krampusz, hogy ha az apja egyszer kimondja: Viszlek, akkor viszik. A férfi mogorván figyelte a fiát és magára ismert.

– Viszlek – dünnyögte, és fejére húzta a vastaghajú dunyhát.

Veres Máté a vadásztársaság dzsipjével hajtott hazafelé. Erősen nyomta a gázpedált, már csak azért is, mert nemcsak a szemét meresztgette egész éjszaka, hanem erősen át is fázott.

Az ősz ma éjszaka megvillantotta csontfehér agyarait, s bizony úgy összeharapdálta a tagjait, hogy lábujjától a feje búbjáig átfagyott. Dühösen felmorrant.

– Úgy is meg fogom lőni!

A hatalmas vadkanra gondolt. Ha meglövik, nézik majd valamire a társaságnál. Mivel a származása és a vagyona nem éppen tekintélyes, ezért is csak lenézik. Hát, ha ő ezt a dögöt meglövi, majd fogják nézni, de nem is akárhogy! A düh úgy eluralta, hogy észre sem vette a falut. Hallotta ő azt is, mit pusmognak a háta mögött.

– Nincs olyan jó vadász! Nincs neki ehhez tehetsége! Jó vadásznak születni kell!

– Mocskos szemét banda! – balra tekerte a kormányt.

– A rák egye ki a beledet, hát nem látol attúl a nagy talyiga szemedtűl? Hogy a papok hajigálják rád a keresztet a sírod felett! Talán két centi sem kellett volna, hogy elüsse a batyut cipelő cigányasszonyt. Szinte meg sem hallotta a káromló szavakat.

– Majd én lövök nektek! De olyat, hogy csak lestek! Majd ma éjszaka!

Hazaért. Meglökte a dzsip orrával a kaput s behajtott a betonozott udvarra. A csapott tetős házában egy rideg asszony és egy még ridegebb gyerek fogadta. Befalta az elébe hajigált reggelit. Az asszony elcsavarta a rádiót.

– Nem sikerült – jelentette ki lemondóan. – Számodra csak az a büdös disznó létezik, meg a társaság! Bolond vagy te Veres Máté! Engem vettél feleségül, erre együtt élsz egy disznóval. Nem is tudom…

Máté felmordult.

– Elég legyen! Ma éjszaka meglövöm! – szájába tömött még egy kanál lecsót, s hozzáharapott egy jódarab kenyeret. – Ha nem, kilépek. Ma ott lesz mindenki, aki számít. Meg kell, hogy lőjem!

– Ezt a vadkan is tudja? – kérdezte az asszony gúnyosan.

A férfi szeme szikrákat szórt, de nem szólt, csak megtörölte a száját. A fiára nézett, aki vele szemben egy bundáskenyeret csipegetett. Ez is olyan nyeszlett!

– Éjszaka magammal viszlek – jelentette ki határozottan. A gyerek szólni akart, de az anyja megelőzte.

– Már őt is meg akarod bolondítani?

A férfi hátrarúgta a széket.

– Kuss legyen, mer’ úgy pofán váglak! – vádlón a fiúra emelte az ujját. – Egész nap itt kuporog a vackába’, mint egy féreg, állandóan azokat a büdös könyveket bújja!

– Osztályelső – mondta halkan az asszony.

– Emberutolsó! – vágott vissza a férfi, és meglátta, hogy a fiú szeméből könnycsepp gördül az álláig. Odalépett hozzá.

– No, ne sírj! Azt szeretném, ha ismernéd az erdőt, az embereket meg mindent. Azt szeretném, ha megszeretnéd…az apádat. – de ezt már csak gondolta.

A fiú beleremegett apja közelségébe, szólni sem mert a félelemtől.

– Bánja az Isten – motyogta az asszony lemondóan és kifordult a tálalóból.

 

– Na, látták? A Veres Máté!

– Mi van vele?

– Mán megin’ azt a disznót hajtja!

– Igen akarja.

– Rámegy a családja!

– Rámegy a gatyája.

– Tartozni akar valahova.

– Tartozik is, csak nem veszi észre!

– A Gecse Jolánt se vette észre a reggel, majd’ elütötte!

– Kapaszkodik az ilyen.

– Akár a vadkan az életébe.

– Ő meg a halálába.

 

Fülébe csörgött az óra, meg az asszony is rázta.

– János, az Isten áldjon! Menned kell!

A férfi az óra fejére csapott és a kapcsolóhoz botorkált.

– A gyerek? – hunyorgott az asszonyra reménykedve. Az a konyha felé pillantott.

– Mán ott van. Lehet, nem is aludt, annyira várja.

– Hadd várjon -legyintett lemondóan a férfi. Figyelte, ahogy az asszony lecsukja puha szempilláit, és hátat fordít neki. Tudta jól, hogy haragszik.

– Ez az utolsó vadászat. Ott lesz mindenki.

– Megin’ a Máténak hajtol! – dörmögte a párna. – Vigyázz a gyerekre!

– Igen – hagyta rá a férfi.

Kilopakodott. A gyerek szótlanul figyelte, ahogy öltözködik, csizmáját húzza.

– Kolompolni fogsz! Ereszd el a hangod, csak rám figyelj, mellettem maradj, aztán ha azt mondom: Csitt! Akkor, csitt! A fiú csillogó szemmel hallgatta apja parancsait. A férfi átvetette magán a tarisznyáját. Ellenőrizte, hogy minden benne van, aztán intett a gyereknek.

– János! – az asszony a szobaajtóban állt, lepedőbe burkoltan. Sosem tűrte a ruhát álmában és János szerette, ha a meztelenül buja test hozzásimul.

– Szeretlek – bongta az asszony. – Szeretlek benneteket!

A férfi csak nézte, tekintete felelet volt a vallomásra, amely mögött a valóság bújt meg. Kifordult az ajtón, a gyerek utána slisszolt, szinte észrevétlen a kezéhez tapadt, úgy csivitelt.

– Azt mondják, te vagy a legjobb hajtó, papus!

A férfi a szemébe húzta a kalapját.

– Ki mondta?

– A Csapó Bálint az iskolában. Meg azt is, hogy a Máté bácsi tisztára megbolondult, meg hogy olyan vadkan nincs is, amilyent ő akar lőni. Igaz ez, papus?

– Jó, jó. – felelt rá a férfi.

Hangjuk beleveszett a hajnali derengésbe.

– Jó erős – lehelte az elnök.

– Még egy felest?

– Nem, elég lesz! Majd még egy pohárka bort indulás előtt. – körülnézett. – Gyülekezünk lassan.

Négyen álltak egy kupacban. Az elnök, akit mindenki elnök úrnak szólított.  Az orvos, aki doktor úr volt – az elnök úrnak, „Dokikám”, a fővadász, aki egyszerűen Bálint bá volt, és az iskolaigazgató, akit csak tanár úrnak mondtak kissé gúnyosan. Főleg az elnök.  A faluban azt mondogatták, az elnök zsebében van mind a három. Az orvos körülnézett.

– A Máté, az nincs még itt.

Az elnök is az arcokat nézte.

– Úgy látom, a János a fiát is hozta. Mokány kis kölyök.

A tanár úr a fejét csóválta.

– Jó ember ez a János és a fiának is jól vág az esze. Kár, hogy ilyen…

Erre összenéztek, aztán jót nevettek a kimondatlan élcen. Aztán megjött a Veres Máté is. Peckesen lépdelt a négyes felé.

– Jó estét vagy inkább jó reggelt az uraknak! – köszöntötte őket.

Az elnök ismét eleresztette fenséges mosolyát.

– Hallom, kint volt az éjjel, Máté.

Máté zavartan megigazította a vállára vetett fegyvert.

– Ott volt az a dög. A kukoricát túrta, de nem gyött ki.

– Az volt-e? – kérdezte a fővadász. Máté vállat vont.

– János azt mondta, az volt.

A fővadász bólintott.

– Akkor az volt – töltött egy pohár bort. – Iszik, Máté? Enyim fajtámbul – kínálta.

– Máté egy kortyintással lehajtotta.

– Elnök úr! – fordult felé. – Hoztam a fiamat. Hadd szívjon egy kis erdei levegőt.

Az elnök helyeslően bólintott.

– Felvinném a lesre – folytatta Máté.

– A lesre nem – rázta a fejét somolyogva az elnök.

– Hajtó lesz – folytatta, s összenézett a társasággal. – Ahogyan minden gyerek.

Máté már-már kirobbant, de aztán nagy nehezen legyűrte a megaláztatást és megkérdezte.

– Kire bízzam?!

A tanár úr figyelmesen körülnézett.

– Bízza a Kereszt Jánosra. Annak is itt van a fia. Kettővel is elboldogul.

Máté kihúzta magát.

– Igen. Biztosan jól meglesznek. – azzal hátat fordított a kompániának. A doki az elnökre pillantott.

– Bolond Máté! Így hívják a faluban.

Az elnök legyintett.

– A vadkan nem az.

János nem örült a hírnek. A magáéval még csak-csak elbír, de még egy kölyköt, ráadásul egy tapasztalatlan kis gézengúzt rábízni merő bolondság, és óriási felelősség.

– Ábel! – intette magához a fiát. – Máté bácsi fia is velünk lesz. Krisztián nem ismeri az erdőt, mer’ nem olyan ugrándozós fajta, mint te! Így hát azt akarom mondani neked: vigyázz rá! Nekem ne kelljen kétszer szóni nektek!

A fiú nagy komolysággal figyelte apja szavait.

– Igen, papus – bólogatott.

– No, akkor hívd ide Krisztiánt, és lelkére kösd, amit mondtam!

János a tarkójára tolta a kalapját.

– Hej, milyen vadászat lesz ez!

Az erdő úgy aludt, mint egy jóllakott csecsemő. Még azt sem vette észre, hogy apró fénylő kettőspontok sorakoznak a lábainál, és arra sem figyelt, hogy még több ide-oda cikázó fénypont rendeződik egysoros vonalba. A testébe surrant vadászokat sem érezte. Aztán hirtelen minden elkezdődött. Nem a reggeli nap első sugarai ébresztgették, nem a meleg fények cirógatták, hanem a hideg lámpafény vágott testébe, csörömpölés, ordítozás hasogatta fülét. Rémülten ébredt az erdő. Az ember eljött, hogy újabb sebeket ejtsen testén.

János külön utakon járt. Igen mérges volt, nemcsak a két gyerek miatt, azzal majdcsak elboldogul, hanem a Veres Mátéval való vita miatt.

– János, hajtsa fel nekem azt a dögöt! – szinte parancsolta neki indulás előtt.

– Ott lesz az valahol – motyogta János.

– De nekem biztosra kell mennem! Nekem kell az a disznó! Másképp odavagyok!

– Majd úgy járok, hogy jó legyen.

Máté nagyon mérges lett.

– Ne beszéljen nekem mellé! Maga tudja a legjobban, mióta űzöm! Nekem jár az a disznó!

A maga dolga, hogy megtalálja, az enyém, hogy meglőjem! A bal oldali erdőnyúlványnál leszek, arra hajtsa, a többit bízza rám!

– Egyedül a két gyerekkel, meg a disznót is hajtsam. Sehogy se lesz ez így jó!

– Vigyen magával még két embert! Hárman már bírnak vele! Bánom is én, mit csinál, csak hozza elém azt a dögöt!

– Meg is lüvöm magának, ha akarja – fortyant föl János, azzal elviharzott.

Így hát, János külön utakon járt. Egy ilyen hatalmas állat elég öreg és tapasztalt ahhoz, hogy külön utakon járjon. Ő pedig tudta, merre van az a külön út, de nemcsak azt. A vackot is ismerte, ahol el szokott feküdni. Két sógorával arrafelé mentek.  A két gyerek két oldalról fogta közre, úgy terelte őket maga mellett a sűrűbe. Jó félórája csörtettek kurjongatva, de János csak nem hallotta, hogy az öreg túlélő megriadva megindult volna Máté lese felé. A lámpafényben sem látta a bozótost mozdulni. Apró vadak surrantak a lábuk elől, egyszer egy anyakoca is rémülten ugrott előttük. Krisztián úgy megijedt, hogy János azt hitte, ott ereszt gyökeret, ahol éppen állt. Aztán elkezdtek dörögni a fegyverek, ami azt jelentette, közel járnak a vadászokhoz. János is számolta magában: talán egy negyedórára lehetnek Mátétól. Az öreg kan meg sehol.

– Ha nem lesz, hát nem lesz! – morogta, de azért örült is egy kicsit. Ő is tudta, amit az erdő tudott.

Máté már ezerszer látta, ahogy az óriás vadkan kidübörög a tisztásra, ezerszer hallotta a horkantást. Majd szétszakadt a feszültségtől. Szeme kigúvadt, annyira figyelte az erdőt.

– Ide kellett volna érniük! Hol a büdös francba’ vannak ennyi ideig?

Egy hirtelen gondolattal lemászott a lesről. A szabályok tiltották, hogy a hajtók elé menjen, de Veres Máté már régen feladta magában a szabályokat. Elindult szembe a hajtókkal. A vadkan és ő. Az erdő másképp tudta.

Kereszt János érezte: Baj van! Valahonnan agya hátsó, rejtett zugából megszólalt egy vészcsengő! Gyorsan körbepillantott. A gyerekek alig két méterre haladtak, lámpájuk éket hasított az erdő árnyaiból. Sógorai kissé távolabb csörtettek. Már nem kiabáltak, torkuk bedagadt, kezük elfáradt a kolompolásban. Monoton egykedvűséggel meneteltek a bozóttal, kidőlt fákkal teli erdőben. János hirtelen rádöbbent, mennyire közel vannak a leshez, ahol Máté várja őket. Már meg is pillantotta a tisztás előtt húzódó sűrű indákkal benőtt mogyoróbokrokat. Azután már csak a tisztás van. És a les. Meg Máté. Aztán újra az erdő. Máté átvágott a les előtt tisztáson és belegázolt a mogyoróbokrosba. János hallotta a zörgést. Először azt gondolta magában.

– No, itt az öreg disznó!

De aztán elbizonytalanodott. A disznó nem csap ilyen nagy zajt. A sógorai nem voltak ilyen higgadtak.

– Itt van, János! Az a’! Előtted!

Máté is hallotta a kiáltozást. Felemelte a puskát. Várt.

– Jön már! – dobolta a fejében a vér. János maga elé világított. Alig két méterre voltak a bozótostól. Puffanást hallott bal felől.

– Papus! Jaj!

Látta elvágódni a fiát.

– Ábel! – kiáltotta, öles léptekkel a fiúhoz indult, aztán hirtelen megpördült.

– Ott maradsz! – dörrent rá Krisztiánra, aztán két lépéssel fia mellett termett.

Krisztián kővé dermedt.

– Kiugrott a bokád – állapította meg János, vizsgálgatva a fia lábát.

– Maradj itt, a lámpást tedd magad mellé és tartsd felfelé! Mindjárt érted jövök!

Máté közelebb húzódott. Ujja a puska ravaszán. János elindult Krisztián felé; a fiú úgy állt ott, mint egy monolit. János látta, hogy a gyerek egész testében reszket, mer a lámpafény úgy táncolt a bokrokon, akár a megkergült szentjánosbogár

– Jön itt valami – nyögte János felé. – Szembe velem…

Máté hallotta, hogy a hang tőle jobbról jön.

– Oda kell lőnöm! – dünnyögte izgatottan. – Még megfordul, aztán vége mindennek.

Két lépéssel közelebb ment, épphogy kilátott a mogyorósból. Krisztián lámpája éppen akkor aludt ki. Megrázta, de annyira, hogy kiesett a kezéből. Lehajolt. Máté látta Jánost, hogy nagyon siet. Látta, „valami” mozdul, alig két lépésre a hajtótól és nagyon hasonlít egy vadkanra. Odafordította a puskát.

– Most megvagy!

Azt már nem látta, hogy János a cső elé ugrik. Lőtt. Alig halt el a lövés robaja, felkacagott.

– Megvagy!

Szinte süket volt a dörrenéstől, mégis hallotta.

– Szentséges Úristen!

Aztán mindent értett. Megölte a hajtó fiát. Kitörte magát a bozótosból és feléjük rohant.

– Úristen, Máté! – sikoltotta magában. – Megöltél egy gyereket!

Eldobta a puskáját. Szinte ráesett a hajtóra, látta János véres hátát, ahogy a gyerek fölé térdel, nem törődve a hátába fúródott söréttel.

– Ábel! – sikoltozta.

János felnézett.

– Krisztián – mondta sírni hangon. – Meghalt.

Felegyenesedett.  Máté ekkor megpillantotta a halvány lámpafényben a fia vérben fürdő testét. A sörét szitává lyuggatta a fiú mellkasát. A fiát ölte meg!

– Úristen! Szentséges Úristen! – nyöszörögte, és mellétérdelt.

János felnézett az égre, a lombok közé. Ez volt az utolsó vadászat.

Az erdő semmit nem vett észre. Annyi vért felszívott a teste, hogy nem gondolta, ezen a reggelen másfajta vér is keveredett a sajátjával. Hanem azt furcsállotta, hogy a hajnali nap első sugarai nem egy örömittas embersereget köszöntött, hanem lankadt fejű, szomorú tekintetű, keserű gyászba burkolt vadászcsapatot búcsúztat.

– Hát ez a Máté jól megjárta!

– Megjárta, megjárta! Mér’ ilyen rosszmájú?

– Nem vagyok én rosszmájú, csak azt mondom, ami történt. Vak volt a szerencsétlen.

– Elvakult.

– A Gecse Jolán is mondta a piacon: – Nem lát mán az ilyen tiszta szemmel, nem látja azt, hogy mi, csak azt, hogy mi akar lenni.

– Itt a baj. Az erdővel nem jó játszani.

– A vadkan győzött!

– Az ellenségemnek se kívánok ilyen háborút!

– Tartozni akart valahova.

– Hát most má’ tartozik. A fiának, mindég friss virággal a sírjára.

– A Jóisten tudja, mit miért cselekszik.

Máté egy ével később arra a helyre, ahol meglőtte a fiát, egy csokor virágot helyezett. Mikor letérdelt, hogy letegye a maroknyi virágot oda, ahol a fia feküdt, egyszeriben horkantásra kapta fel a fejét. Ahogy fölpillantott, meglátta az öreg vadkant vele szemben, teljes valóságában.  Őt nézte.

– Ha egy puskám volna – gondolta, majd egy hirtelen mozdulattal a mutatóujját a disznóra emelte.

– Puff! Puff! – mondta a disznónak, aki válaszul felhorkantott, majd eltűnt az erdőben.

És Máté kacagott, hangja átszállt az erdő egészén az égig. Kacagott fel a felhőkig, telekacagta a napot, s könnyeivel áztatta a földet.