Nehéz volt a nap és még mindig nem látszik a vége. Nem akarok több telefont és magyarázkodást sem, hogy ki, miért nincs a megfelelő időben a megbeszélt helyen.
Nyilván most is várok. Már legalább húsz perce. Éppen kezdeném keresni a telefonom a mindent elnyelő női táskám alján, mikor elegánsan lassítva megérkezik a barátnőm, és szóra nyílik a szája:
- Ne haragudj! Mindenhonnan elkéstem és már régen máshol kellene lennem. Beugrok a gyerekért, bepattansz és indulunk is.
Nem tudok haragudni rá, pedig nincs alkalom, hogy pontosan érkezne. Vannak emberek, akik ahogy megjelennek el is viszik a haragod, pedig szemüveg nélkül is jól látható, hogy nem érdekli őket sem az, hogy váratnak sem az, hogy te erről mit gondolsz. Dolgozd fel és kész, ez van a fejében és nyomokban sem tartalmaz semmilyen együttérzést.
Eljön az indulás pillanata, mikor kiderül, hogy mindenki éhes, azaz nem lesz hosszú az út, az első benzinkútnál meg is állunk. Innentől kezd a történet érdekessé válni. Maradok ugyanis a gyermekkel, aki szerencsére beszédes kedvében van, és kezd mesélni. Mivel fiú és már iskolás, lehet fogadásokat kötni, mi lesz a téma. A lányok. A lányokkal és a nőkkel ugyanis szerinte mindig baj van. Ki is fejti egész hosszan, mire alapozza. Mondhatnám szokvány ügymenet, ekkor felteszem a kérdést neki mit ilyenkor szoktam, ám a válasz még engem is meglep.
- Mit gondolsz, mi az oka, hogy baj van a nőkkel?
- Mi lenne? Szerintem ott kezdődött mikor elkezdtek magassarkú vagy vastag talpú cipőket hordani. Nem tudod miért? Mert elveszítették a kapcsolatukat a földdel. Érted? Már nem éreznek, már nem tudnak maguktól semmit. El vannak vágva a bölcsességtől.
Már régen kiszálltam, de a szavai, mit rajtam felejtett még mindig dolgoztak. Eszembe jutott számos tanulmányom, amit a divat világában folytattam, milyen irányzatok, stílusok futottak végig korokon és miként nyomorított meg egy-egy irányzat minket nőket. Nem csak arra gondolok, mit a keleti kultúrák tettek a női lábakkal, arra is, amit ma látok.
Tudom, hogy milyen kellemes járkálni egy füves réten, főleg mikor harmatos. Szeretem a tenger homokredőit is, hiszen masszíroz minden fáradt pontot a talpamon. Magam képes vagyok a kavicsokon is járni, amik óvatosan, víztől csiszolódva élek nélkül gurulnak a lábam alatt. Ha tetszik, ha nem egy bolygón élünk és része vagyunk egy egésznek. A Föld tölt minket, harminc perc séta, és érzed. Azt is tudtam, hogy a kertekben azok a növények jelentek meg „vadon” amire az embereknek szükségük volt. A bölcsességem elvesztését viszont a cipőm szempontjából még nem vizsgáltam. Talán ki kellene próbálnom.
Szeretem, hogy Nő vagyok és feltett szándékom, hogy visszaszerzem a bölcsességem. Azóta, ha tehetem, a harmatos fűben járok reggel, még mielőtt a többi ember felkel. Aki pedig velem együtt valamit keres a reggelben annak az arcára mosolyt csalok, mikor cipőimmel a kezemben a réten szaladok. Hátha igaza van Beninek és valamit ott a kocsiban ülve nálam jobban tudott.
Author: Kameniczky Judit
Változom, mert minden változik. Jövök valahonnan és valahova tartok. Mindig írni akartam, mostanra lett annyi élményem, hogy a szándékból tett legyen. Sosem érdekelt mitől nem megy valami, csak az, mitől igen. Az igeneket keresem.
