A titok

 

Az út jégbordás hátába csontig vájó nehéz hideg kapaszkodott. Egy néptelen, kacskaringókkal ébren tartó úton a település benzinkútjához ért, s nyomban a mozgássérültek parkolására fenntartott helyre tolatott annak ellenére, hogy a környéken széltében-hosszában csak az ő racing zöld jaguárja volt fellelhető, no meg a fent említett hely elfoglalására sem volt jogosultsága.

Kaskötő Fridolin késő délután rohant el otthonról, s most, mélyen az éjszaka önkívületében, már maga sem tudja, merre jár. Csak ment egyre, lelkében ólomsúlyokkal, pokoli fájdalomtól marcangoltan. Kiszakadt belőle minden, ami Klára, s minden, ami örök. Az összes csók elporladt, semmibe süppedtek az egymásnak elszavalt éjszakai szonettek, az érzékiség és megannyi álom.

 

Nyolc éve egy álmos kerti partin ismerkedtek meg. Miután tekintetük összeolvadt, nem volt megállj, akarták egymást mindenkor és mindenekfelett. Felforgatták a környezetüket is, csak együtt lehessenek. Ezúttal nem voltak tekintettel semmire és senkire, de annál inkább egymásra.

A kapcsolat talán a legértékesebb a világon, amiben egy élőlénynek része lehet. Minden ember arra törekszik, hogy szeressék, azon túl figyeljenek rá, s ezáltal mások életében kiradírozhatatlan szerepe legyen.

Ebben a sokadalomban ők egymásra leltek. Szempillantás alatt úgy testileg, mint lelkileg tökéletes szinkron alakult közöttük. Jókat szócsatáztak, érezték egymás „ki nem mondottját”, míg a barátaik mérföldekkel maradtak le a sajátságos dialógusukról.

Nem elhanyagolható tény, hogy az egyke Klára mögött egész komoly hozomány látszott kibontakozódni, hiszen a betegeskedő apa ki másra is testálná komoly jövedelemmel bíró gyufagyárát és az évtizedek alatt felhalmozódott vagyont.

Hősünk berzenkedett is gyakran Klára egy-egy vitriolba mártott humoros megjegyzésén, aminek a csattanóján minden esetben a hozományvadászok furfangja volt kihámozható.

Nehezen hitte el, hogy valaki csupán az eszéért és a varázslatos lényéért szeretheti. E gyanakvásának számtalan formában naponta hangot is adott.

Olykor feszültséggel terhelten, de többször inkább a felhők fölött lebegve már idestova két éve éltek együtt. Közeledett az ezredforduló, s e különleges alkalom szülte gondolatból döntöttek úgy, hogy szilveszterkor házasodnak össze. Fűnek-fának hangoztatták, hogy különleges szerelemükhöz nem egy szimpla hétköznapi menyegző dukál.

A leendő ara egyenesen a festői Veronát jelölte meg esküvőjük színhelyéül, s már a Piazza delle Erbe méregdrága hoteljeinek egyikével előrehaladott tárgyalásba is kezdett, míg apja józanészre nem intette.

A fiatalok a gyufagyár alkalmazásában voltak, Klára sales menedzseri, míg a párja, Fridolin a termékreferensi címmel büszkélkedett. Tényleges munkavégzés nélkül is komoly fizetést kaptak, így hát nem is próbáltak a gyufagyártás problematikájába mélyedni. Jószerével Irinyi még csak-csak beugrott, ám azután egyikőjük sem jutott tovább, ha baráti társaságban a gyufa előállításának izgalmas kérdése került szóba.

Végül az apa befolyása érvényesült.

Miután az ivadék nagyzási mániáját sikerült letörnie, a város egyik előkelő éttermét bérelték ki. A több száz meghívott kényelmesen elfért az óriási rendezvényházzá avanzsálódott komplexumban. Az emelet, pörgős rock and roll zenét kedvelőknek adott helyet, hiszen a lépcsőzést a fiatalok jobban bírják jegyezték meg többen az idősebb meghívottak közül. A földszinten szívet tépő cigánymuzsika mulattatta az arra érdemesülteket.

Az örömbe némi ürüm is vegyült, ugyanis az ifjú férj részéről nem igen érkezett családtag. Sem szülő, sem testvér, de még egy mákszemnyi nagynéni vagy bácsi se vett részt ezen a nem mindennapi eseményen. Klára észrevette, hogy férje a menyasszonytáncot megelőzően a teraszon hosszan, magába mélyedten üldögélt, majd mintha mi sem történt volna, a táncparkettre invitálta választottját, s elkezdődött a fergeteges menyecsketánc.

A ceremóniamester úgy időzített, hogy nem sokkal éjfél előtt mindenki megelégedésére véget is érjen. Az átellenben elterülő zúzmarás tisztáson az ehhez értő szakemberek már késő délután letelepítették a különböző vizuális gyönyört ígérő szikraszökőkutakat, bombetta telepeket, rakétákat és vetőcsöveket. Kivonult a násznép, mindenki izgatottan várta az ezredfordulóval összemontírozott tűzijátékot.

Az örömapa maga mellé intette a hollófekete hajú prímást, s a lelkeket egekig emelő himnusz strófájába kezdett.

Lebbent a dal és mindenki.

Aki itt jelen volt, mind erre a különös hintóra szállt. Valahol a mindenség peremén összeölelkezett e sebtében ácsolt kórus, és egy akarás vezérelte szárnnyal repültek tovább, egyre messzebb a rejtélyes végtelen felé.

Az irgalmatlan robaj szempillantás alatt mindenkit a valóra térített, s a fantasztikus fénykompozíciók varázsa egy merőben másféle elrugaszkodást ígért.

Miután a frenetikus égi-előadás véget ért, az örömapa csupán annyit jegyzett meg:

– Minek azért harcolni, hogy nekünk legyen igazunk, hiszen végül mind oda kerülünk. – Nyilván ehhez a magvas bölcseletnek a kinyilatkozásához, a jó előre gondosan beágyazott szilvapálinka mennyisége is nagyban hozzájárult.

 

– Sheraton Waikiki – sikította Klára, s ezzel a hangzatos hangzókkal tűzdelt betűpermutációval igen nagy kétségbeesésnek nyitott szabad utat.

Egyetlen vendég sem szeretné a hajnali mámor simogatásait az újasszony kvízjátékának oltárán elhamvasztani.

Nos, erről szó sem volt, ugyanis a fent említett fura szóképződmény egy előkelő honolului szálloda, ahol a mézesheteiket tölti majd a frissen debütált házaspár.

 

Miután a pincérek az utolsó vendéget is felmosták, a friss házasok lehuppantak egy viszonylag érintetlen helyiségben terpeszkedő kanapéra. Az új asszony kérdőn, Fridolin szemébe nézett. Nézett, de nem szólt. Nem faggatta. Az íriszén keresztül próbálta megfejteni a férje lelkében meghúzódó rejtély kódját.  Várta, hogy amaz kinyitja Pandora szelencéjét, és véglegesen pontot tehetnek a kettejük között meghúzódó egyetlen hézagos mondat végére.

Már megismerkedésük elején, amikor a fiú családjára terelődött a beszélgetés, Fridolin mindig más irányba fordította a dialógus kocsirúdját. Az élete eme fehér foltját nem tárta sem a szerelme, sem annak családja elé. Volt, hogy egy távol vidéken élő nagybácsi által – aki mellesleg, Klára keresztapja volt –  sarokba lett szorítva. Ekkor az egyszer nyögött ki valami válaszfélét, hogy ő tulajdonképpen egy modern kori Maugli, s kérte, hogy ennyivel érje is be a nyers modorú rokon.  A házasság okán újból felerősödtek a susmogások, hiszen a pletykára áhítozó fülek olthatatlan éhségét mi más csillapíthatná jobban, mint egy szaftos részletekkel spékelt jókora sztori. Klára szülei úgy tettek, mintha megbékültek volna a ténnyel, hogy lányuk választottjának életregényébe egy szívtelen cenzor csúnyán belenyúlt, s így a mű igencsak foghíjassá vált.

Polinézia minden álmok csimborasszója. A föld ékszerdoboza, amelybe a teremtő az ismert világ összes szépségét helyezte. A fiatalok szigetről szigetre röpködtek, élvezték a Csendes-óceán különleges atmoszféráját. Minden más, mint otthon, a gyanútlan turistát nyomban magába szippantja ez a paradicsomi idill. Az őslakosok körberajongták az ifjúpárt, megérezték rajtuk a szerelem ősidőkre visszanyúló misztikus varázsát. Valami megfejthetetlen színű aura ölelte át őket, amint a hawaii dallamoktól átforrósodott testük vadul szeretkezett.  Az trópusi éjszakába ordították egymás iránti vágyukat, és a beteljesedés katartikus örömét.

Némi kulturális programot is beiktattak. Waimeában meglátogatták Cook kapitány szobrát, s egy alkalommal a Pearl Harbor-i ütközet áldozatainak emlékhelyét is felkeresték. Túlnyomórészt az Óceán partján voltak fellehetőek, majd estefelé, Honolulu minden igényt kielégítő bazársorán barangoltak.           A Hawaii éjszakába is belekóstoltak, olykor hajnalig táncoltak a maorik különleges zenéire, ami egyébiránt idegenül cseng az európai fülekben, de a nyakló nélkül bevitt alkoholmennyiség ezt a kulturális akadályt könnyedén átszelte. A napok homokszemei észrevétlen gyorsasággal peregtek az idő kegyetlen mérőszerkezetén. Már csak néhány nap maradt a hazautazásig, nem is szerveztek több extra programot, alig-alig hagyták el a mesébe illő hoteljüket. A szikrázó parton sütkéreztek, olykor jet-skiket béreltek és a fürdőzőktől kilométerekre eszeveszett versengésbe kezdtek, majd egymást üldözték e hihetetlenül fürge vízi alkalmatossággal.

Megérkezésükkor a hotel recepciójánál felhívták a figyelmüket néhány fontosabb tudnivalóra.  Többek közt arra, hogy az Óceán számos veszélyt rejteget, amelyeket már itt az elején érdemes megszívlelni. Kitértek a parton elhelyezett tárgyak használatára, a mozgóárusokkal való bánásmódra, és hogy vihar esetén mit kell tenni. Említést tettek a vízi járművek keltette hullámok kockázatára, és nem mellékesen a vízen táncoló biztonsági bójákon túli terület veszélyeire. Bár a statisztikák szerint egy a négymillió esélye annak, hogy cápatámadás éri az önfeledten fürdőzőt, ám azt is illik tudni, hogy a Hawaii partszakasz veszélyességi fokát tekintve a toplista igen előkelő helyén foglal helyet. A fent felsorolt intelmeket a turisták zöme elereszti a füle mellett, mivel fél szemmel már mind a paradicsomi partszakaszt stíröli.

Az utolsó előtti nap, Klára úgy döntött, hogy masszázsra, majd kozmetikába megy, s hagyta élete párját, hadd tegye, amit a szíve diktál. Fridolin, a lobbyban elköltött néhány pohár sört, s ettől felbátorodva úgy határozott, hogy egy takaros kétszemélyes motorcsónakkal vízre fut. Nem volt ez idegen számára, vízi jártassági engedéllyel rendelkezett, és a tapasztalat sem hiányzott, Konstancán többször próbára tette már a tanultakat. Élvezte a csónak eszeveszett gyorsaságát, s hogy a meredek ívű kanyarok permetfalán mesés szivárvány jelenik meg. Üzemanyagja volt bőven, gond nélkül merészkedhetett egyre beljebb, a horizont mélyébe. Amikor már a part sem volt kivehető, leállította a motort, s körbetekintett. Körös-körül egyforma pengevékonyságú vonal szegélyezte a kietlen látóhatárt. Meztelenre vetkezett, és egy mesteri csukafejessel a vízbe ugrott. Hátára feküdve élvezte ezt a mérhetetlen szabadságot. Azon merengett, hogy micsoda szerencsés fickó, hisz a számtalan rossz után a sors felkínálta egy szebbik arcát, csak el kellett vennie. A korábbiakhoz képest az élete száznyolcvan fokos fordulatot vett. Merengett a múlton, amit egyre távolibbnak érzett, s a jelen mesés látcsövén keresztül álmodozott a jövőről. Eldöntötte miután hazatérnek, Klára előtt feltárja azt, ami mindkettőjüket nyomasztja, hadd kerüljön ki az a bizonyos szálka a köröm alól.

Egyszer körbeúszta a járművet, majd úgy tíz méterre maga mögött hagyta. Nyitott szemmel merült alá, hátha lát valamicskét a felszín alatt hemzsegő élővilágból. A sós víz marat a szemét, csak homályos árnyakat volt képes befogni. Mire újból a felszínre emelkedett, a motorcsónak jó húszméternyire távolodott el tőle. Nem pánikolt, mivel jó úszó volt tudta, hogy hamar elcsípi majd a hűtlen jószágot. Gyorsúszásba kezdett, hogy minél előbb elérje hőn vágyott létrát, ami a csónak bordázatához erősítve nyúlt a vízbe. Úgy öt méterre lehetett, amikor egy jókora hullám újra távolabb sodorta a csónakot. Nyugodt, tiszta volt a víztükör, a hullámot nem a szél keltette.  Belehasított a felismerés, bizonyára cápa vágódhatott a csónak fehérre mázolt oldalának.

 

Honoluluban található a világ egyik legismertebb delfináriuma. Számtalan show-elemmel gazdagított attrakció kápráztatja el a különlegességekre szomjazó nagyérdeműt. Robert Merle „Állati elmék” című regénye óta tudjuk, hogy a  delfin a föld legintelligensebb emlősei közé tartozik. Több tucat víziállat dolgozott ebben a szemet gyönyörködtető komplexumban, ám mindezek közül, Selli és Alex voltak a legádázabbak. A csibészek minden alkalmat megragadtak, hogy alaposan kibabráljanak a szórakozott gondozókkal. A megfelelő pillanatot lesték, hogy  mikor tudnak kisurranni a többtonnás zsilipajtó alatt, amin keresztül   időnként  az elhasznált vizet a Óceánba engedi az automatizált tisztítórendszer. Az ajtót és a „kinti” vizet még egy védőrácsozat elzárta ugyan, de ezt a lókötők csont nélkül ugrották át.  Nem szokott nagy problémát okozni a két szökevény távolléte, mivel mindenki tudta, néhány óra csavargás után újra a kapu előtt viháncolnak majd, és kérik az őröktől a bebocsátást.

Miután , Alex a csónak oldalának vágódott, Selli óvatosan,Fridolin felé közelített úgy, hogy az ne vegye észre a delfinekre jellemző testkontúrokat. Amikor már néhány méterre lehetett a holtsápadt áldozatától, irgalmatlan sebességre kapcsolt, és néhány milliméterre viharzott el a hullajelölt teste mellett. A felörvénylődött víz hatására, Fridolin eszeveszett gyorsasággal kezdett forogni. Időközben, Alex is beszállt az áldozat becserkészésébe. Miután az eszméletben maradásért küzdő préda rendezte sorait, újra próbálta elérni a biztonságot jelentő csónakot. A szökevények egyre gyorsabban köröztek körülötte, így a forgóerő hatására, újra egy mély örvény alján pörgött a játékuk tárgya. Egyszerre csak megálltak, kettejük közé emelték, a csupasz testet, és egy finom mozdulattal a létrához úsztatták. Fridolin már rég nem tudta mi történik, elvesztette az általa megismert világgal való összes kapcsolatát. Valami ösztön hajtotta mozdulatfélével a falatnyi fedélzetre kászálódott, s ott széttárt karokkal nyúlt el. A mókamesterek vidám mozdulatokkal még egy jó adag vizet fröcsköltek a halál közeli élményből ocsúdóra, majd különleges nevetgélésnek tűnő nyelvezetük kíséretében intettek búcsút.

Fridolint, a kaland erősen megviselte. Komótosan zötykölődött a stégig, s ott néhány rutin aláírást követően átadta a bérelt járművet.  A kölcsönzős látta, hogy a fickó nagyon kimerült – noha őt nem is azért fizetik itt, hogy a kuncsaft lelkiállapota után érdeklődjék- barátságosan hátba veregette a túlélőt. A bárpultnál szokatlanul nagy pohár jég nélküli whiskyt rendelt, majd egy húzásra  fel is hajtotta. A testével szinkronban a lelke is melegedni kezdett. Az alkohol hatására már nem is látta annyira borúsnak a delfinekkel való találkozását. A szobában, Klárának már néhány kedves, humoros szófordulattal adta elő a nem mindennapi randit.

Átszálláskor a Dubai repülőtéren, Fridolin megvásárolta élete álmát, egy remekbe komponált Omega speedmastert. Hazafelé a gépen félóránként pillantott rá, nehezen tudott betelni ezzel az igen tetszetős darabbal. Hazaérkezésük zökkenőmentes volt, a reptérről a cég sofőrje vitte haza őket. Jó volt már megérkezni, vágyták az otthon ölelését. Elegük lett a vendéglátói kosztokból, a sablonos reggeliknél felbukkanó kialvatlan fejekből, a parton hisztiző gyerekekből, úgy mindenből. Lelkükbe honvágy fészkelt, egyre fájóbb szomj a hon után. Négy hétig voltak oda, s mint a mellékelt ábra mutatja, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt is meglehet unni.

Másnap a szülőknél ebéd közben, egymás szavába vágva újságolták el az élményeiket. Összességében felejthetetlen kalandban volt részük, aminek most hálával telt hangot adtak.

Miután a desszerten is túl voltak, Klára apja egy „no és most hogyan tovább-al” törte meg a kajakómába süppedők csendjét. Kétévi együttélésük alatt még soha nem álltak ennyire távol egy ilyen kérdés megválaszolásától, mint most. Egymásra néztek, majd az apára, aztán újra egymásra. -Mire tetszik gondolni?- kérdezték szinte egyszerre, és tágra nyílt szemekkel várták a választ.  Az öreg felvázolta, amit korábban a nejével is megvitatott, miszerint a céget tokkal-vonóval el kívánja adni. Kedvező ajánlatot kapott egy régi partnerétől, aki már évek óta nyüstöli a vételi szándékával. A horribilis összeg egyharmadát maguknál tartják, a többit, Klára kapja meg. A döntés a fiatalokat váratlanul érte. Azt gondolták, hogy az öreg élete művétől soha nem szeretne megválni, így emiatt, Klárának kell majd életben tartani az üzemet, ami számára örök idegen terület lenne. Korábban az atya próbálta a titkok sűrűjébe vezetni az egy szem lánykáját, de okos ember lévén hamar rájött, hogy minden erőfeszítése hasztalan.

Klára fellélegzett, lelke legtitkosabb szegletében egy láthatatlan sziklatömb tört most porrá.

Az adásvétel és a tranzakció gyorsan lebonyolódott, végtére is az ügyvédek már jó előre elkészítették a szükséges dokumentumokat. Miután az összeg, Klára bankszámlájára került, ebédnek álcázott megbeszélésre invitálták őket a szülők. Most kivételesen az anya irányította a beszélgetés feszes fonalát. Férje szinte meg sem szólalt. Szerető tisztelettel figyelte az okos asszonyt, olykor fejbiccentéssel nyugtázta egy-egy hosszabb gondolata végét.

 

A magas szikár fekete asszonyon a mélykék kosztüm úgy állt, mint akire ráöntötték.  Pedantériában nevelkedett, s ezt várta el a környezetétől is. Nem volt megalkuvó, nem felejtett, és nem bocsájtott meg soha senkinek. Agyában minden számára fontos esemény tűpontossággal lett elraktározva. Házimunkát soha nem végzett, nem mosott, nem főzött, nem kertészkedett. Napjai jó részét a családi könyvtár hatalmas falai közt töltötte, majd ebéd után a vállalkozással kapcsolatos pénzügyi vonal felügyeletét látta el. Szigorúan ellenőrizte a számvitelt, semmi nem kerülte el a figyelmét. A férjével évente egyszer utaztak kikapcsolódni, mindig két hétre valami különleges helyre, ahol inkább a történelmi látnivalókon volt a hangsúly, mint sem a tengerparti ugrándozás léha magamutogatásán – ahogy mondani szokta.

Miután felállt, kilépett az asztal mellől és a székét csöndben a helyére tolta. Lassan a hatalmas kandalló elé sétált, ott egy jókora rönköt dobott a sziszegő parázsra, s a pattogó tűz keltette meghittségben beszélni kezdett. Az urának megköszönte az ötven évet, amit együtt házasságban töltöttek el. Hosszan anekdotázott a múlton -néhány pikáns öniróniával kiegészítve- ami tőle merőben szokatlan volt.  A nehéz éveket alig érintette. Választékosan szőtt mondatait pozitív, a tiszta gondolatiság bölcsessége itatta át. Beszélt a közelmúltban hozott radikális döntésük miértjéről, ami nem is volt számukra olyan szívet tépő, mint azt sokan gondolhatják. Egyik délután a nap summázásakor szinte egyszerre érlelődött meg bennük a szándék. A döntés, hogy eddig, s ne tovább. Mostantól az életet élni, élvezni akarják. Bebarangolni a világot. Megismerni, s egyben örökre elbúcsúzni ettől a csodáktól hemzsegő varázslatos bolygótól. Kifejezte örömét is, hiszen a gyermeke megtalálta lelke párját, s mivel hitvallása, hogy a lélek passzoljon, a test meg majd egymáshoz csiszolódik. Egy vásott unoka hiányzik a mennyei boldogsághoz, de majd azt is megadja az Isten.

Gyönyörű záróakkordja volt ez a kívánalom a majd másfél órás monológnak. Az apa indítványozta, járjanak egyet a fagyott hó lepte birtokon. A családi házhoz hatalmas terület tartozott. Tavak, rétek, patakok és erdők. A gazdag állatállomány sajátságos ridegtartásban élt itt. A háziállatokat együtt a vadakkal különleges, szimbiotikus kapcsolat jellemezte.  A külső területeken tucatnyi nádpallókból eszkábált kunyhó szolgált menedékhelyül azoknak a jószágoknak, melyek éjjelente a biztonságosnak tűnő erdő fáira nem voltak képesek feltelepedni. Telente a jószágok etetéséről az öreg egyik gyerekkori barátja gondoskodott, akit az alkohol fogságából úgy öt éve menekített ki a bírtok aranylelkű gazdája.  A hölgyek elől, míg a férfiak tőlük jó tízméternyire lemaradva taposták a szikrázó szűzhavat. Fridolin, e táj szépségéről szeretett volna néhány frázisokkal tarkított véleményt alkotni, de a rutinos após belefojtotta a szót. A megszeppent férfi szemébe nézett, majd kérte, mint arc az arcnak, nyílt válaszokat adjon a következő kérdésekre. Az egyik fontos pont, hogy milyen tervei vannak a jövőre nézve -főleg annak tudatában- hogy a feleségének a napokban igen csinos summa ütötte a markát. Férfiemberként a családalapítás nemes feladatán túl még mi az elképzelése a jövőjüket illetően. Élni a vakvilágba, vagy esetleg motoszkál már a fejében valami ötlet, amivel meg szeretné örvendeztetni őket. Mostantól fogva sokszor és sokáig lesznek távol, éppen emiatt kérte, hogy valljon színt. Úgy teljenek a messzi távolban eltöltött hónapok, hogy ne kelljen azon aggódniuk, vajon mi van otthon. Ők a tiszta helyzeteket szeretik, s míg másoknál nem ezt tapasztalják, addig a bizalom fogaskereke részükről akadozik.

Néhány perc együtt hallgatás után, Fridolin megfordult, és határozott lépteit a ház irányába gyorsította. Az öreg nem tudta mire vélni, csak állt szótlanul, s nézte a nehéz ködben eltűnő amorf alakot. Nem szokták őt csak úgy faképnél hagyni. Évtizedek óta áll egy igen kitűnően működő vállalkozás élén. Tekintélyt parancsoló egyéniségét mindenki tisztelettel akceptálja. A tisztelet, mint a dicsfény, hosszú feddhetetlenségben eltöltött idő után öleli körbe a viselőjét.  Az asszonyok látták, hogy az öreg már önmaga ácsorog, visszasétáltak, hogy megtudják az egyedülléte okát. Nyomban röpgyűlést álltak, melynek képzeletbeli jegyzőkönyve a szűk család összezárását tartalmazta. Voltak nehéz helyzetben már, de soha nem engedtek a külső akaratnak. Klára, kislánykora óta megszokta, hogy a szülei felnőttként kezelik. Minden fontos döntésnél a véleménye ugyanolyan súlyúnak számított, mint a másik kettőé. Évek során kialakult benne, hogy az intim érzelmek fölé tudta helyezni a racionalitást. Ebben mindhárman egyformák voltak.  Jéghideg következetesség, és a családhoz való lojalitás mindenek felett.

Miután a trió hazatért, Fridolint a szivarszobában találták egy elegáns whiskys pohár társaságában.  Mindenekelőtt elnézést kért a hirtelenkedése miatt. Mivel a mai nap egyébként is a család hogyanlétére lett felfűzve, hát elérkezett a pillanat, hogy a többiek elé tárja élete elhallgatott történetét.

 

Klárával való találkozásom előtt néhány évvel, az Indiai  Ghaizabad egyetem hallgatója voltam. Még épp csak ismerkedtem a hatalmas Campus pókhálószerű útvesztőivel, mindjárt baleset is ért. Itthoni szabályokhoz szokott „nézz balra majd jobbra” rutinnal szándékoztam az út túloldalára kocogni, ám ezt a jól bemagolt szabályt ott pontosan fordítva kellett volna érvényesítenem. A kellemetlenség tárgya egy hangtalanul suhanó kerékpár volt, melyet az egyik lány csoporttársam, Anshu tekert. Kisebb horzsolásokkal megúsztam a figyelmetlenségemből származó affért, de Anshu nagyon szívére vette a történteket, kérte, hogy délután meglátogathasson.   Egy felettébb liberális kínai srác volt a szobatársam, illedelmesen külső programot szervezett magának, amikor a hölgy bekopogott. A szülei Delhiben jómódú kelmekereskedők voltak, s mivel értesültek a jelentéktelen malőrünkről, meginvitáltak egy hétvégére hozzájuk. A népes család nagy szeretettel fogadott, kiváltképp, Anshu dédapja. A csont sovány ember furcsa mosollyal az arcán a közelemben telepedett, s egy percre sem vette le rólam a tekintetét. Amint alkalom nyílt, maga mellé rántott, s makulátlan magyarsággal köszöntött, majd a Magyar himnusz négy sorát kántálta el. Megdermedve hallgattam a tökéletes előadást. Ez az egész álomszerű volt. Az öreggel való kapcsolódásomat senki nem érzékelte. Az aggastyán képes volt idősávok közt lavírozni, s az emberi pszichét fondorlatosan manipulálni.  A világról alkotott, úgynevezett nyugati nézetemet innentől fogva szokatlan aspektusból kezdtem szemlélni. Eltávolodtam a kézzelfoghatóság hideg tényétől.  Egyre inkább érteni véltem, hogy ami itt körülvesz nem más, mint atomok összerendeződése, s eme egyszerű tény karmestere mindegyikünk énjében bujkál. Ahhoz, hogy megismerjük, el kell távolodnunk az összestől, ami anyag. Nem pusztán a spiritualitás ejtett foglyul, hanem annak a felismerése, hogy megismerhetem az eredőmet. Éreztem, hogy kiválasztott lehetek, s hogy a sors ügyes ujjai irányítottak szintről szintre. Néhány nap múlva magam mögött hagytam a Campust, s mindent, ami számomra ez idáig az egyetemes világot jelentette. Teljes lényemet az öreggel való találkozásom élménye alá rendeltem. Delhi utcáin hónapokig boldogan éheztem. Esténkét mocskos, istállószerű közszállásokon hallgattam egy ismert guru transzcendentális nézeteit a halál utáni megtestesülésről.  Úgy éreztem, a halhatatlanság küszöbén állok, hogy kapocs lehetek a végtelen boldogság ösvénye, és a sötétségben botorkáló önvaló között. Élősködők százai martak, fel sem figyeltem rájuk. A külvilágot számomra egyedül a végső megszabadulás kapujának tanai jelentették.

Sebeim elfertőződtek. Úgy belül, mint kívül, rothadni kezdtem, miközben a szellemem sok milliárd fokon izzott.  Ezt a kettősséget a testem már nem bírta, halálos lázzal szállítottak egy hullaháznak is csak némi jóindulattal nevezhető közkórházba. Ide hurcolták azokat, akik az éjszaka, sikátorok zugaiban haltak meg, vagy halál közeli állapotba kerültek. A járványok elkerülése érdekében hozták ezt a szigorú rendeletet, mivel a nappali hőségben gyorsan bomlani kezdenének az utcákon heverő elhunytak. Nyögdécselésem mentett meg az elhamvasztástól, valaki meghallotta, hogy még van némi szusz bennem. Másik épületbe toltak, ágyra fektettek, majd vizsgálat nélkül infúzióra kötöttek. Egy ausztrál lánytól tudtam meg az eszméletlenségben eltöltött létem részleteit. Az UNICEF jóvoltából már jó három éve önkéntesként szolgált ebben a pokolban. Elmeséltem neki az apokaliptikus fordulatot vett élettörténetemet -az élményt-ami a lelkemet egy másik világba rendelte. Számtalan emberrel találkozott nap mint nap, ismerte a transzba esett emberek gyakran tragédiába fúló vívódását.

A nagykövetség segítségével jutottam haza. Itthon nem vártak tárt karokkal.  Szüleim anno büszkén invesztálták az utolsó fillérjüket is a külföldi taníttatásomba, s most csalódniuk kellett. A misztikus élményem elbeszélése után, lassacskán mindenki elfordult tőlem. Olyan átéléssel adtam elő a világon túli élményemet, hogy a végén már a „stikkes” becenevet aggatták rám.  Szülővárosomból elköltöztem, miután a szélesebb család is szégyellni kezdte az ütődött rokont. Egyre inkább elszigetelődtem. Később egy nagyáruházban raktárfeltöltői állást kaptam, ami állandó éjszakai műszakot jelentett. Nappal egy munkatársam kertvégi kis házában húztam meg magam, apróbb házkörüli munkák elvégzése fejében.  Az ominózus napon, amikor- Klárával megismerkedtem- a parti grillező-kemencéjének folyamatos parázzsal való feltöltése volt a feladatom.  Elegánsan elhallgattam a kilétemet, meg ott nem is igen volt az akkor fontos, hiszen olyan gyorsan rohantak egymás után az események, hogy egyszer csak arra eszméltem, hogy a gyufagyár menedzsere lettem. Az összest, ami Klára előtt volt, nagyon mélyre akartam elásni. A mindent felülíró illúzió, majd az ezt követő megaláztatások elsivatagosították a lelkem. Megismerkedésünk óta kezdtem újra élni, s ezt nem adnám fel soha semmiért.

Klára szülei a történetet csöndben végighallgatták, egymásra mosolyogtak,s hangtalanul a könyvtárszobába vonultak el. Ők elfogadták a fiú vívódását, tapasztalt emberek könnyen azonosulnak még az igen váratlan helyzetekkel is. De nem így a lányuk. Klára nem kímélte, válogatás nélkül szidalmazta az urát. Feltört a sok-sok év aggódása és fájdalma. A kapcsolatukban meghúzódó örökös kétség kiszakadt és tört zúzott. Férjét azonnali távozásra szólította fel, s az ajtóból még utána üvöltötte, hogy ha megpróbál a ház közelébe jönni, a rendőrséggel viteti el, és készüljön, mert a család ügyvédje hamarosan felkeresi.

 

„Az út jégbordás hátába csontig vájó nehéz hideg kapaszkodott. Egy néptelen, kacskaringókkal ébren tartó úton a település benzinkútjához ért, s nyomban a mozgássérültek parkolására fenntartott helyre tolatott annak ellenére, hogy a környéken széltében-hosszában csak az ő racing zöld jaguárja volt fellelhető, no meg a fent említett hely elfoglalására sem volt jogosultsága.

Kaskötő Fridolin késő délután rohant el otthonról, s most, mélyen az éjszaka önkívületében, már maga sem tudja, merre jár. Csak ment egyre, lelkében ólomsúlyokkal, pokoli fájdalomtól marcangoltan. Kiszakadt belőle minden, ami Klára, s minden, ami örök. Az összes csók elporladt, semmibe süppedtek az egymásnak elszavalt éjszakai szonettek, az érzékiség és megannyi álom.”

A semmiből hirtelen mellé parkolt egy fehér terepjáró, Klára pattant ki belőle, s két öklével a Jaguár motorháztetejére vágott. Fridolin lassan kiszállt, s lehajtott fejjel a neje elé állt.  Könnyes szemekkel ölelték át egymást, olyan szorosan, hogy szinte eggyé váltak.

-A gyermekünket hordom a szívem alatt!- mondta, Klára és forró csókot adott az elképedt apajelölt remegő szájára.

Másnap útra keltek, és meglátogatták, Fridolin idős szüleit…