Kívánság fa.
Egyed-Husti Boglárka írása
Egyszer régen az táj közepén ált egy kívánság fa. Az emberek mindenfelől jöttek, hogy egy kívánságot kérjenek és a Fa teljesítette azt. Valaki szerelmet kért, valaki egészséget, megint más valaki jó hal fogást és így ment ez napestig. Reggel jöttek szépen sorba álltak és a Fa teljesítette a kívánságokat. Így ment ez nagyon sokáig.
Aztán egyre többen jöttek és azt szerették volna, ha nem csak egy kívánságot teljesíteni a Fa. Valaki hatalomra, pénzre, gazdaságra vágyott. Megint más valaki sok tevére, sok feleségre és örök életet szerette volna. A Fa igyekezett minden egy kívánságot teljesíteni, de érezte fárad és nem bírja sokáig.
A levelei hullottak, egyre gyérebb és gyérebb lett. De a Fa nem kívánta azt, hogy álljon meg a levél hullása hiszen tudta, hogy az emberek gonoszsága, kapzsisága mérgezi a lelkét.
Így ment ez megint sokáig. A Fa körül egyre többen és többen lettek és egyre vadabb és a Fa számára teljesíttethetetlen kérésekkel jöttek. Háborút akartak és pusztulást és vírusokat, betegséget a szomszéd tehenére és magára a szomszédra és így tovább napestig.
A Fa végül már sírt. Kérgei meg érdesedtek, gyökerei kiszáradtak a pusztulás kerülgette őt. Nem bírom tovább-mondta a Természetnek. meg fogok halni és meg is akarok halni.
Amikor már érezte, hogy az utolsó napja közeleg egy gyerek érkezett a Fához. Ő nem kívánt semmit a Fától. Se gazdagságot-se súlytás-se ékszert-se háborút. Ő békét kért. Szeretett és megnyugvást. A Fa először azt hitte rosszul hall. Évek óta nem kért tőle senki se ilyet.
A gyerek megsimogatta a Fát és ettől a Fa ismét kivirult. A lombjai kizöldültek, a gyökerei megerősödtek és a Fa legnagyobb megdöbbenésére virágba borult.
A gyerek ugyanis nem volt más, mint Jézus.
Azóta is él a Kívánság Fa minden ember szívében, aki szeretetre vágyik.
Author: Egyed-Husti Boglárka
Sziasztok! Egyed-Husti Boglárka vagyok. Ez az írói bemutatkozó oldalam. Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig bíztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
