Balaton expressz
(Hirtelen felindulásból elkövetett csokoládé ízű mini novella. Büntetési tétel ezertől ötezer karakterig terjedő leütésmegvonás.)
Tudnotok kell, hogy a nyolcvanas évek közepén már rég nem volt sem sikk, sem úri passzió pár nap balatoni pihenés. Az emberek szívesen indultak útnak a távolabbi régiókból is, hogy egy fürdőkádnyinál nagyobb vízben áztathassák magukat. Mi sem gondoltuk ezt másképp annak idején. Gyakran kerekedtünk fel családostul tiszteletünket tenni a magyar tengernél. Az egyik ilyen alkalommal voltam szem- és fültanúja az alábbi esetnek.
A vonat kellemes ritmusban ringatott, s én – a fülledt melegtől félálomban – próbáltam szétválasztani az utasok arcának sziluettjeit a tó, tavaszi fényben meg-megcsillanó kontúrjától. Velem átlósan szemben egy ázsiai vonásokkal rendelkező férfi ült. Talán mongol, esetleg kínai, de ezt beszéde alapján nem tudtam pontosan megállapítani. (Be kell valljam, sosem voltam jó a mandarinban, és akkoriban még a narancs sem volt olyan népszerű, mint mostanában.)
Aki csak egyszer is ült vonaton, pontosan tudja, nincs édesebb érzés annál, ahogyan a monoton zakatolás a szabvány nyomtávról szép lassan átgördíti az embert az álom egyre szélesebb síneire. . A fej lebiccen, az áll magától csodálkozásra nyílik.
– Új felszállók jegyeit! – riasztott a legbékésebb pillanatban egy hang a hátam mögül. Automatikusan felkaptam a fejem és kotorászni kezdtem a zsebemben. A testes, látszólag ötvenes éveinek végén járó kalauz, csatakosra izzadt egyenruhájában, fején félrebillent kalappal magasodott felém. Máris toltam volna a jegyünket az orra alá, de rám se hederített. Figyelmét inkább az ázsiai férfi keltette fel. Zengő basszusa után a másik halk recitativoja valódi zenei kontrasztként hatott. Jegyét a kalauz felé nyújtotta és igyekezett szóba elegyedni vele.
– English?
– Nó – harsant azonnal a válasz, majd rövid szemlélődés után a folytatás is megérkezett. – Ez a jegy nem jó…Budapest…tikett.
Az ázsiai arca elszürkült. Gesztusaival próbálta elmagyarázni, neki csak ez a jegye van. A kalauz azonban képtelen volt az improvizálásra. Ragaszkodott a betanult szerephez.
– Bu-da-pest…ti-kett – ismételte egyszerre méltóságteljesen és vészjóslóan. Lassan artikulált, mintha a kőszoborrá vált kormányzó lépett volna elénk Mozart Don Giovannijából.
– Nyolcszázhetven hángérien forint – tette hozzá.
Az ázsiai kifürkészhetetlen tekintettel nézett maga elé. A kalauz, nem valószínű, hogy emiatt, de mintha megenyhült volna.
– Mani van? – kérdezte szinte atyáskodóan.
– No.
– Nó mani?
– No.
Nyomatékosítás képpen az ázsiai megmutatta üres tárcáját. Nem is tárca volt az, inkább amolyan sámánszütyő, amiből bármi is kerül elő – legyen az csirkeláb, jakvaj, szárított vadló-ürülék – sokkal hihetőbb lett volna, minthogy előhúz egy bankjegyet. A kalauz megvakarta a nyakát. Erre a végszóra láthatóan nem készült fel. Érezte, mondania kell valamit, mielőtt a közönség mocorogni vagy sustorogni kezd.
– Haladjunk, haladjunk! – nyögte végül. Az ázsiai azonban nem szólalt meg többé.
– Nó mani? – ismételte az előbb elhangzott kérdést, de csak apró fejrázás volt a válasz. A kalauz meghökkent. Tudta, hogy eljött a végső döntés pillanata. Vagy elintézi az ügyet egy kézlegyintéssel és hiteltelenné válik az ázsiai, de leginkább önmaga előtt, vagy hosszabb magyarázatba kezd – angolul(?) –, amivel viszont a teljes utazóközönség előtt leszerepelt volna.
– Akkor te le-száll Szé-kes-fe-hér-vár – hangzott az ítélet. Isten tudja, ehhez miért kellett törnie a magyart. Talán így akart szolidárisnak tűnni, mint amikor Cintula direkt elrontotta a kar-tótágast a kis bice-bóca miatt. Az ázsiainak láthatóan mindegy volt. Ugyanúgy vette tudomásul az ítéletet, mintha a vajaskenyerét kérték volna el. Arca – akár a Sákjamuní Buddha-nak – meg sem rezdült. Kezébe vette megsaccolhatatlan anyagú és korú vászon hátizsákját, s ült tovább békésen.
A kalauz körbenézett. Amikor látta, hogy senki sem foglalkozik az üggyel, odébb fordult. Köszörült egy aprót a torkán és ismét rázendített.
– Új felszállók jegyeit!
Ilyen volt hát az egyszerre fránya és gyönyörűséges nyolcvanas évek egyik pici szelete, kedves fiatalok – zárhatnám le ezt a rövid történetet. Ezen a ponton viszont be kell vallanom valamit. Egyetlen apró részletet tekintve ugyanis nem mondtam igazat. Kérlek ne ítéljetek el emiatt, hiszen tudjátok, a történetmesélőnek nem az igazat, hanem a valót kell megírnia. Ennélfogva – ha jobban belegondoltok –, nincs számottevő jelentősége, hogy az elmesélt sztori tényleg negyven éve vagy éppenséggel tegnapelőtt történt. Ugye?
Author: Soós Gábor
Miskolcon élő hegedűművész, zeneszerző vagyok. Az irodalom már kicsi koromtól az életem része, de mivel a zene is egész embert kíván, ezért gyermek- és ifjúkori zsengéimet hátrahagyva, teljes mértékben a hegedűs pályafutásomra koncentráltam. Az utóbbi pár évben azonban egyre inkább úgy éreztem, annyi élmény, érzés és gondolat gyűlt össze bennem, hogy itt az ideje őket szavakba önteni. A művészeteket én mindig is kerek egésznek láttam, amelyben egyik „testvér” inspirálja a másikat, ezért verseimhez gyakran zenét is írok (hangulati kiegészítésként), vagy fordított esetben a zenéim kapnak „szöveges útmutatást”. Lemezeket 2017 óta adok ki Gabreal Sounds művésznéven. Megtiszteltetés, hogy az Irodalmi Rádió alkotó közösségéhez tartozhatom.
