Örök hajsza egy délibáb után

Ahogy a különféle régiségeket kínáló kereskedőket kerülgette az áruházi parkolóban, Joel azon gondolkodott, hogy vajon felismeri-e még Simont, akivel akkor találkozott először és utoljára, amikor megvette tőle a Könyvet. Annak idején elég sokszor kijárt a kéthetente megtartott vásárba, ezért az árusok többségét látásból ismerte, de ezt a férfit csak akkor egyszer látta. Azóta pedig annyi minden történt, hogy nemcsak a találkozásukat nem tudta volna felidézni a sok emléke közül, de arcot sem tudott már Simonhoz kötni – mindössze az rémlett neki, hogy különc fazonnak látta. Végül is, miközben ebben a világban csak egy-két óra telhetett el, Joel nagyon sok évet leélt, mióta legutóbb itt járt.
A problémája aztán magától megoldódott, amikor a gondolataiba merülve egy árusra pillantott, aki őt meglátva szélesen elvigyorodott és széttárta a karját.

– Tudtam, hogy visszajössz érte! Eddig még nem találkoztam senkivel, aki lemondott volna egy ilyen lehetőségről! – mondta a férfi furcsa akcentussal, amit Joel nem tudott beazonosítani.

A kereskedő a meleg ellenére hosszú fekete vászonkabátot viselt, több ujján is vastag aranygyűrűt hordott, és őszülő haját copfba kötve hordta. Szakálla még teljesen fekete volt, leszámítva egy csíkot legelöl – különös módon Joel egyedül ezt találta ismerősnek. Most már biztos volt abban, hogy ez itt az ő embere, éppen ezért közelebb ment a furgonhoz, amelynek a hátuljából Simon az áruját kínálta. Néhány apró szobor és különféle kártyapaklik voltak a jármű rakterének aljára terített pléden, a Könyvet viszont nem látta Joel.

– Gyere! – intett Simon, és már el is indult a furgon eleje felé; amikor aztán odaért, kinyitotta az ajtót, és elővette az anyósülésről a barna bőrrel borított, megviselt kötetet, amiért Joel idejött. – Meg kell, hogy mondjam, azt hittem, hamarabb meggondolod magad.

Joel úgy érezte, mintha levették volna róla azt a követ, ami eddig a mellkasát nyomta. A terve sikerült, és most újra karnyújtásnyira volt a Könyvtől. Gondolatban vállon veregette magát az előrelátása miatt. Ha ugyanis nem készült volna fel felkészült a legrosszabbra, most nem lehetne itt. Simon szemébe nézett.

– Ami azt illeti, én nem gondoltam meg magam – hátrapillantott a válla fölött, majd kicsit közelebb lépett a másik férfihoz, és valamivel halkabban folytatta. – Tulajdonképpen egyszer már megvettem tőled a Könyvet. De sajnos már nincs meg. Így aztán…

– Azt akarod mondani, hogy te egy másik valóságból jöttél ide? – kérdezte Simon elkerekedett szemmel.

– Azt bizony. Méghozzá azért pont ezt a valóságot céloztam meg, mert az itteni énem végül nem vette volna meg tőled a Könyvet. Így tudtam, mikor és hol kell keresnem.

Simon a kezében lévő kötetre nézett, amelyen semmilyen felirat nem volt, mindössze egy nagyjából három centi átmérőjű körformát nyomtak a borítólapját fedő bőrbe. Láthatóan nem tudta, hogy elhiheti-e a hallottakat.

– Igazat beszélek, és ezt azonnal be is bizonyítom! – mondta Joel, látva a másik férfi kétkedő arckifejezését.

Beszéd közben előhúzta az inge alól a nyakláncát, lecsavarta a rajta függő fiola tetejét, és elővett belőle egy összehajtogatott és feltekert papírt. Amikor aztán szétnyitotta, láthatóvá vált, hogy az szinte teljesen üres: egyetlen betűt sem írtak rá, viszont az alján, az oldalszám helyén egy apró barna kör volt.

– Ez egy lap a Könyvből. Abból, amit eladtál nekem az én valóságomban – jelentette ki, és átadta a papírt Simonnak. – Tudnod kell, hogy ez igazi, mert ilyen rövid idő alatt nem csinálhattam volna hiteles másolatot, arról nem is beszélve, hogy nem mutattad meg nekem, mi van a Könyvben.

– Valóban igazinak tűnik – Simon a homlokát ráncolta. – És tényleg nem lett volna alkalmad lemásolni – fejével a furgon felé biccentett. – Az pedig kizárt, hogy ki tudtad volna lopni az enyémből.

– Akkor most már hiszel nekem?

– Hiszek – a férfi tekintete már valóban nem tűnt gyanakvónak, inkább a kíváncsiság ült ki az arcára, miközben visszaadta a papírlapot. – De azért azt nehéz feldolgozni, hogy képes voltál kitépni egy lapot a Könyvből! Hogy jutott eszedbe egyáltalán?

– Be akartam biztosítani magam – mondta Joel, és visszarakta a papírt a fiolába; majd mikor látta, hogy Simon felhúzza a szemöldökét, belefogott a hosszabb magyarázatba. – Nos, te semmilyen instrukciót nem adtál nekem, csak annyit mondtál, hogy minden fontos tudnivaló rajta van a könyvjelzőn. Én követtem is az arra írt utasításokat, vagyis lefeküdtem, a fejem alá tettem a Könyvet, és egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán már egy másik világban találtam magam. Az első pár alkalommal elég bizarr helyekre csöppentem, el sem tudod képzelni, miket láttam! Megfordultam olyan párhuzamos valóságban, ahol az embereknek két feje nőtt, és olyanban is, ahol csak egyetlen életformával, egy hatalmas lila növénnyel lehetett találkozni, ami világító spórákat eregetett. Aztán meg voltam olyan világban, ahol a hüllők ébredtek öntudatra a főemlősök helyett.

– Gondolom, sokáig tudnál mesélni ezekről – szólt Simon vigyorogva.

– Azt meghiszem! Na, de végül is rájöttem, hogyan tudom irányítani a dolgot. Mielőtt kinyitnám a szemem, el kell képzelnem, milyen valóságot keresek, és akkor tényleg egy olyanban lyukadok ki.

– Ügyes! Biztosra vettem, hogy menni fog ez neked!

Simon megjegyzésére Joel egy pillanatra elhallgatott. Most az ő szemöldöke szaladt fel a homlokán.

– Szóval te tudtál erről, de nem mondtad el?

– Sajnálom, én csak az eladó vagyok – Simon bocsánatkérően felemelte a kezét. – Nem én hozom a szabályokat. Márpedig a lelkemre kötötték, hogy ne segítsek a vevőimnek. Az ügyfélen múlik, hogyan és mire használja a Könyvet.

– Tehát ez a Könyv készítőinek a kívánsága.

– Valószínűleg a készítők akarják így. Vagy készítő. Lehet, hogy csak egy van. Ezt én sem tudom, mert nem személyesen tartjuk a kapcsolatot, csak közvetítőkkel találkoztam – beszéd közben Simon elnézett Joel válla felett, mert két tizenéves lány megállt a furgonnál, és a kipakolt apróságokat nézegették.

– Hogy őszinte legyek, eszembe jutott, hogy felkeresem a készítőket. De nem ment. Amikor erre gondoltam, a Könyv nem vitt sehová – mondta Joel.

– Ez nem lep meg – Simon tekintetével követte a két fiatalt, akik pár pillanatnyi szemlélődés után már tovább is álltak, aztán keresztbe fonta a karját, és újra Joel szemébe nézett. – De ne is vesztegessük a szót olyasmire, amiről egyikünk se tud semmit! Inkább arról mesélj, hogy jutott eszedbe, hogy megcsonkítsd a Könyvet!

– Nos, mint mondtam, hogy rájöttem, hogyan kell használni a Könyvet. Akkor viszont az jutott eszembe, hogy talán vannak más szabályok is, amik nem szerepelnek a könyvjelzőn. Például kíváncsi voltam, hogy meg van-e szabva, mennyi időt tölthetünk egy-egy világban. Arra gondoltam, kísérletezni kellene.

– És mire jutottál?

– Őszintén szólva most sem tudom, hogy van-e időkorlát. A legtöbb, amit egy adott valóságban töltöttem, harminchat év volt. De nem is ez a lényeg. Most oda akarok kilyukadni, miért téptem ki a lapot. Ez pedig azért volt, mert amikor felötlött bennem, hogy meg kellene próbálni minél több időt tölteni egy-egy világban, ezt egy másik gondolat követte. Az jutott eszembe: minél tovább maradok egy párhuzamos valóságban, annál nagyobb a veszélye annak, hogy elhagyom a Könyvet, és nem tudok hazajutni. Ezért arra gondoltam, hogy valamilyen módon be kellene biztosítanom magamat. Aztán beugrott, hogy ha már az egész könyv mágikus, akkor talán egyetlen lapja is képes átvinni egy másik valóságba.

– És ezek szerint jó volt a sejtésed.

– Igen. A lappal is ugyanazt csináltam, mint a Könyvvel. Pontosabban a kezemre tettem, és úgy hajtottam rá a fejem. Aztán a pislogás után már máshol találtam magam. A visszaútnál pedig a papírt is egyszerűen csak a másik oldalára fordítottam. És akkor is minden ugyanúgy történt, vagyis abba a pillanatba érkeztem vissza, amelyikből elindultam. Ámde egy lap csak egyszer használható az oda-vissza utazásra, azután elveszti a varázserejét vagy mit. Akármi is legyen az, ami képessé teszi arra, hogy átvigyen, egy alkalom után elillan a lapból.

– Értem. Ha belegondolok, ez annyira nem meglepő. A könyvjelzőt is mindig másik oldal mögé kell rakni az egyes utazások után. Azt hittem, ez csak olyan jelzés értékű dolog, de az alapján, amit mondasz, ez azért lehet, mert elpárolog a mágikus erejük.

– Én is így gondolom.

– Szóval akkor egy kitépett papír volt a biztosíték, hogy bárhonnan hazajuthatsz. Kiszedtél egyet a Könyvből, és magaddal vitted.

– Így van. A legtöbb esetben magát a Könyvet is próbáltam magamnál tartani, de azért amikor huzamosabb ideig éltem egy-egy valóságban, akkor adódtak helyzetek, amelyekben ezt nem tehettem meg. De egy papírlap mindig nálam lehetett.

– Csak egy volt nálad, vagy csak egyet vettél ki?

– Összesen ötöt téptem ki. Az első hárommal az utazást próbáltam ki. Biztosra akartam menni, hogy működik a dolog. Egy negyedikkel azt néztem meg, hogy ha elázik a lap, attól még használható marad-e. Mint kiderült, igen. Az ötödik az, ami itt van nálam – meglobogtatta a papírt.

– Ha annyira be akartad biztosítani magad, miért nem téptél ki többet is?

– Természetesen erre is gondoltam. De attól féltem, hogy az kárt tenne a Könyvben. Végül is, ha a lapokból elveszhet a varázslat, akkor a kötet ereje is fogyatkozhat. Persze nem lehettem benne biztos, de ez olyasmi volt, amivel inkább nem akartam kísérletezni.

Simon csettintett a nyelvével.

– Te aztán mindenre gondoltál! Vagy ha nem is mindenre, de valószínűleg sokkal többre, mint bárki más, akinek kezébe került egy példány a Könyvből.

Joel félmosolyra húzta a száját.

– Akkor ha jól sejtem, nem keresett még meg senki azzal, hogy egy másik valóságból jött egy új Könyvért.

– Nem – Simon a fejét rázta. – És ez nemcsak meglepő, de problémás is. Fogalmam sincs, hogy most mit kellene tennem.

– Erre nincs szabály?

– Nincs. Semmit sem mondtak arról, hogy mit kell tennem egy ilyen helyzetben. Ez nekem új.

– Én ezt nem látom problémának – mondta Joel vállat vonva. – Amit nem tiltanak, azt szabad.

– Azért ez nem ilyen egyszerű – Simon a fejét vakargatta – Ha tényleg arról lenne szó, hogy eladtam neked egy Könyvet, amit elvesztettél, akkor hajlanék rá, hogy kérdés nélkül eladjak neked egy másikat. Csakhogy én neked semmit nem adtam el. Te nem tőlem, hanem egy párhuzamos világban élő alteregómtól vásároltad a Könyvet. Szóval azt hiszem, nem volna szabályszerű, ha csak úgy egyszerűen, minden kérdés nélkül eladnék neked egy másikat. Vásárlóként tudnod kell, hogy mielőtt a kezedbe adnám, valamilyen magyarázatot kell adnod arra, miért szeretnél kilépni a saját valóságodból – megköszörülte a torkát. – És mivel a te eseted elég különleges, talán úgy lenne helyes, ha azt mondanád el nekem, mire használtad a Könyvet.

– Szóval mesélnem kellene… – Joel nagyot sóhajtott, aztán belefogott. – Hát, amikor rájöttem, hogy meg tudom határozni, milyen világokba jutok át, akkor először arra gondoltam, kipróbálhatnék „mi lenne, ha?” szituációkat. Szóval olyan párhuzamos valóságokba mentem át, amikben bizonyos dolgok máshogy alakultak az életemben. Például megnéztem, milyen lehetett volna az életem, ha a szüleim nem válnak el, ha együtt maradok a gimis barátnőmmel, vagy ha a legjobb barátom nem hal meg.

– Nem rossz ötlet. Biztos találkoztál néhány érdekes helyzettel.

– Úgy van. Különös, hogy bizonyos események mennyire meg tudják határozni az ember életét. De tudod mire jöttem rá? Egyáltalán nem igaz az a közhely, hogy ezek a dolgok határozzák meg az embert is. Egyébként is utáltam mindig ezt a dumát. Szerintem ez csak önfelmentés. Hiába voltak egészen más élményeim ezekben a párhuzamos világokban, akkor is ugyanolyan lettem, mint a saját valóságomban. A személyiségem lényege nem változott. Szóval nem az volt a baj ezekkel az utazásokkal, hogy azt bizonyították, más ember is lehettem volna. Egyszerűen rájöttem, hogy nem tudok mást megszokni, mint amiben éltem. Túlságosan is szeretem az állandóságot. Úgyhogy nagyjából a huszonnegyedik alkalom után arra jutottam, hogy valami mást kell kipróbálnom.

– És mit találtál ki?

– Amikor azon gondolkodtam, hogy a múltban mennyi minden máshogy lehetett volna, eszembe jutott valami. Mindig is furcsának tartottam, hogy a legtöbb időutazós történetben a múltba mennek vissza a szereplők, és ott akarnak megváltoztatni bizonyos dolgokat. Főleg azért, mert közben mindig elmondják, hogy veszélyes dolog átírni a történelmet. Én inkább előre ugranék az időben, hogy megnézzem, miként alakulnak a dolgok, és miért. Így ha visszatérnék a jelenbe, tudnám, hogy az egyes döntéseimnek mi lesz a következménye. És akkor leesett, hogy a Könyv ugyan nem tud előre vinni az időben, viszont a párhuzamos valóságokban lehetőségem lenne megnézni, miként alakítják az életemet a különböző választásaim. Például kipróbálhatok különféle munkahelyeket, különböző párkapcsolatokba léphetek, satöbbi.

– Tehát ha jól értem, lényegében ki akartad kísérletezni, hogyan kellene alakítanod a dolgaidat ahhoz, hogy egy számodra tökéletes életed legyen.

– Pontosan. Az embernek az élete szempontjából meghatározó döntéseket úgy kell meghoznia, hogy fogalma sincs róla, mivel jár, ha egyik vagy másik lehetőséget választja, viszont utólag már ezeket nem lehet visszacsinálni. Engem ez már egészen fiatal korom óta nyomasztott. Például tizennyolc évesen úgy kellett egyetemi szakot választanom, hogy nem tudhattam, a kinézett szakmában mennyire lesz könnyű elhelyezkedni 4-5 évvel később, mire megszerzem a diplomámat. Aztán ott van a házasság kérdése: el kellene köteleznem magam valaki mellett egy egész életre úgy, hogy nem tudhatom, mennyit változunk akár csak egy-két éven belül is. Szóval jó ötletnek tűnt, hogy átmenjek egy másik valóságba, ott éljek pár évig, és megnézzem, az egyes választásaim hogyan alakítják a sorsomat.

– Érdekes elképzelés. De miért mondtad így, hogy „jó ötletnek tűnt”? Nem vált be a dolog?

– Sajnos nem úgy alakult, ahogy vártam. Az persze jó dolog, hogy eléldegélek egy alternatív valóságban, aztán amikor egy döntésemet utólag megbánom, akkor csak visszajövök a Könyvet használva, és már megyek is tovább a következő párhuzamos világba, ahol majd ugyanabban a szituációban mást választok. De arra jöttem rá, hogy ha mindig amiatt aggódok, hogy esetleg bizonyos helyzetekben rosszul döntök, akkor mindegy, van-e lehetőségem visszacsinálni a dolgot. Mivel a Könyvnek hála megvolt a lehetőségem visszatérni ugyanabba a szituációba, és onnan más irányba elindulni, így hiába bizonyult jónak egy-egy döntésem, mindig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy ha nem is teljesen, de egy kicsit azért lehetne máshogy csinálni. Kecsegtető a lehetőség, hogy akár lehetne jobb is.

Simon a fejét ingatta.

– Szóval a tökéletességet kergetted, és semmi nem volt elég jó.

– Valahogy úgy. Azt hiszem, végül aztán egy ponton belefáradtam.

– Akkor ezért hagytad el a Könyvet? Nagyon lekötött, hogy kitaláld, mihez kezdj, és figyelmetlen lettél?

– Nem ez történt. A Könyv nem elveszett, hanem elégett. Pontosabban elégették.

– Hát erre a fordulatra nem számítottam!

– Ezzel nem vagy egyedül – Joel jobb kezével a tarkóját masszírozta. – Tehát szó sem volt arról, hogy figyelmetlenné váltam volna. Az igaz, hogy nem tudtam eldönteni, mihez kezdhetnék, de annak is tudatában voltam, hogy ilyen állapotban nem folytathatom a párhuzamos világba tett kiruccanásokat. Először az jutott eszembe, hogy a legjobb lenne, ha egy időre, mondjuk pár hétre vagy hónapra eltenném a könyvet, és próbálnék nem is agyalni az egészen. Mert talán ha egy kicsit ülepedtek bennem a dolgok, el tudom majd dönteni, mihez kezdjek. Viszont az volt a baj, hogy az otthoni dolgok is a párhuzamos valóságokban átélt dolgokra emlékeztettek. Akkor aztán azt találtam ki, hogy átmegyek egy olyan világba, ami sokban különbözik az enyémtől, de ahhoz azért elég közel áll hozzá, hogy számomra normális körülmények közt élhessek ott egy ideig.

– És milyen volt ez a valóság?

– Más volt a történelme: ott elmaradtak a világháborúk. Így az emberek életmódja sokban hasonlított ahhoz, amit én is megszoktam, mégis nagyon más állapotok uralkodtak. Jó volt. Új életet tudtam kezdeni, megházasodtam, és született egy fiam. A Könyv nagyon sokáig eszembe sem jutott. De pár évvel később, amikorra beállt egy rutin az életemben, megint a gondolataim előterébe furakodott. És akkor úgy éreztem, hogy ha nem mondom el valakinek a dolgot, akkor felrobbanok. Persze utólag belegondolva felkereshettelek volna egyből téged, de akkor hirtelen felindulásból elmondtam mindent Elzának, a feleségemnek. Meg akartam neki mutatni, hogy miről beszélek, adni akartam egy lapot, hogy kipróbálja. De amikor odavittem a Könyvet, kikapta a kezemből, a konyhába rohant, és felgyújtotta – Joel széttárta a kezét. – Az egész nagyon hirtelen történt, és annyira meg is voltam lepődve, hogy mire bármit csinálhattam volna, a kötet már megsemmisült.

– Különös. Miért zaklathatta fel ennyire? Pontosan mit mondtál neki?

– Nagyjából azt, amit neked is meséltem a kísérletezésről. Gondolom, azt hitte, azért beszélek összevissza más világokba való utazásról, mert el akarom hagyni. Le kellett valahogy vezetnie a dühét, és a Könyv volt az első dolog, ami hirtelen a keze ügyébe került. Persze azért utána még pár dolognak annyi lett a konyhában. Aztán pedig kirúgott a lakásból. Volt a közelben egy park, tele pálmafákkal, ott mászkáltam fel alá órákig, azon tűnődve, hogy mit tegyek. Sokkolt a könyv elvesztése. Hiába számoltam kezdettől fogva ezzel a lehetőséggel, akkor is letaglózott a tudat, hogy megsemmisült, és soha többé nem lesz alkalmam használni. Mikor végre lenyugodtam, végiggondoltam, mit tehetnék. A lapot csak egy útra használhattam, szóval két lehetőséget láttam: vagy hazautazok vele, vagy pedig teszek egy utolsó kísérletet valamilyen világban. Aztán beugrott, hogy megpróbálhatnék szerezni egy másik Könyvet. És most itt vagyok.

– Különös.

– Hát, ez enyhe kifejezés. Bár lehet, te hallottál már kacifántosabb sztorit is. Már ha volt másik vevőd is, aki visszajött, hogy élménybeszámolót tartson.

– Nekem az különös, hogy csak ez a két lehetőség merült fel benned – Simon a szakállát simogatta jobb kezével. – Azt is megtehetted volna, hogy vársz, amíg a feleséged lenyugszik, aztán odaadod neki a papírt, hogy kipróbálja. Ha így bizonyítod az igazadat, az a viszonyotokat is rendezte volna.

Jóel oelfordította a fejét, és Simon helyett a régiségvásárban mászkáló embereket nézte. Akkor sem fordult vissza a férfi felé, amikor néhány másodpercnyi szünet után válaszolt.

– Azt hiszem, egy ponton elvesztettem a kötődés képességét. Eleinte még talán hezitál az ember, amikor otthagy egy-egy világot, de aztán megszokja, hogy ez a dolog velejárója, és akármennyire otthonosan is érzi magát valahol, mindig pusztán átutazóként kell magára tekintenie. Én már jó pár életből kisétáltam, több családot hátrahagytam, szóval az ilyesmi egyáltalán nem tud szíven ütni.

Simon nem reagált egyből, percekig mindketten némán álltak. Időközben a vásárnak vége lett, így most már csak azt lehetett hallani, hogyan szedelőzködik a többi árus.

– Biztos vagy benne, hogy jó volna az neked, ha újra lenne egy Könyved? – törte meg a kettejük közt beállt csendet a kereskedő. – Mert őszintén szólva én nem hiszem, hogy tényleg erre lenne szükséged.

Joel végre visszafordult Simon felé.

– Ha nem gondolnám, hogy szükségem van rá, akkor nem lennék itt – mondta bosszúsan.

– Ha már ennyire biztos vagy a dolgodban, egy dolgot árulj el! Azt mondtad, mindent meg akartál tudni a Könyvről, de vajon megnézted, mi van a végére írva?

– Van benne szöveg? – kérdezte Joel homlokráncolva. – Én azt hittem, üres az egész!

– Csak egyetlen mondat, az utolsó lap hátoldalán – Simon elővette a kabátzsebéből a Könyvet, és az említett oldalnál kinyitva felmutatta.
Simon elsőre nem látott semmit, de ahogy közelebb hajolt, észrevett egy halványsárga feliratot.

– Valóban. Halványan, de látszanak a betűk. De sajnos nem értem. Milyen nyelv ez, latin?

– Nem, ezt franciául írták. Azt jelenti, „A befejezést nem itt találod”.

– Szóval ez valami rejtélyes üzenet. Szerinted mit jelent? Vagy nem mondhatod el?

– Nem árulták el nekem, hogy mi a jelentése. De nem tiltja szabály, hogy elmondjam, mit gondolok én. Őszintén szólva, ezt mindig is úgy értelmeztem, hogy ha valaki nagyon sokszor használja a Könyvet, és eljut oda, hogy a legutolsó oldal mögé rakja a könyvjelzőt, akkor történik valami. Mondjuk a könyvjelzőn feltűnik valamilyen újabb utasítás, vagy megjelenik az ember előtt a készítő, akár hús-vér formában, akár csak egy látomásként, aztán ő mondja meg, mit kell tennie az illetőnek, hogy azt a bizonyos befejezést elérje. De a történetedet végighallgatva azt hiszem, egészen más üzenete van ennek a mondatnak. Ahogy már megbeszéltük, az oldalakból az utazások után elfogy a varázserő. Tehát ha valaki az utolsó oldal utánra helyezi a könyvjelzőt, az már csak egyetlen utolsó útra használhatja a Könyvet. És ha már nem látogathat el több világba, akkor ott kell boldogulnia, ahol utoljára maradt. Legyen az a saját, eredeti valósága, vagy egy párhuzamos világ. Gondolj bele! A Könyv több száz oldalas – Simon megkocogtatta a kezében levő kötet borítóját. – Ha ilyen sok világba ellátogatsz, és egyikben sem találod meg, amit keresel, akkor az valószínűleg elérhetetlen. Délibábot kergetsz.

– Na de én a lapok felét sem használtam még el. Ráadásul, ha új Könyvet kapok, akkor még több lehetőségem lesz! – legyintett Jóel.

– És az elég lenne? Nézd, te magad mondtad, hogy egy ponton inkább leálltál, mert úgy érezted, nem fogod tudni elérni, amit akarsz. Nem fogod megtalálni a befejezést, amit keresel. Szerintem ez felér annak a beismerésével, hogy te is tisztában vagy a célod elérhetetlenségével. Eltöltöttél pár évet abban a világban, ahonnan most idejöttél, és ismét felmerült benned, hogy talán folytatnod kellene a keresést. De szerintem valahol mélyen tudtad, hogy el kellene engedned a dolgot. Ha nem így lett volna, akkor egyszerűen továbbállsz, nem kéred ki senkinek a véleményét. Te viszont inkább előadtad a problémádat valakinek. De ennek nem várt következményei lettek, amitől pánikba estél. Ez érthető, hiszen régóta hozzászoktál, hogy ha valamit elszúrsz, akkor sincs baj, mert visszacsinálhatod. Ezért jöttél ide. És most megint előadtad a problémádat valakinek. Megtehetted volna, hogy szépítesz a dolgon. Sőt, akár azt is, hogy egyszerűen nem mondasz semmit, úgy teszel, mintha az ebben a valóságban élő alteregód gondolta volna meg magát. Csakhogy szerintem neked arra volt szükséged, hogy kikérd valakinek a véleményét, meghallgasd, mit gondol a veled történtekről. És esetleg megoldást kínáljon.

– Ami az emberismeretet illeti, te tényleg nagyon magabiztos vagy a saját képességeiddel kapcsolatban.

– Máskülönben nem árulhatnám a Könyvet – Simon félmosolyra húzta a száját. – A készítők nem akarják, hogy csak úgy bárkinek a kezébe kerüljön.

– És azt gondolod, hogy nekem nem kellene eladnod.

– Azt. De mondd, hogy rosszul látom a helyzeted, és akkor talán még elgondolkodom rajta!

Simon pár másodperc szünetet tartott, de mivel Joel nem szólt semmit, folytatta.

– Nézd, én nem akarok kitolni veled – kinyitotta a Könyvet, és kitépett belőle egy lapot, bár az arckifejezése elárulta, hogy ezt nem szívesen teszi. –, szóval nem kell üres kézzel távoznod – Joel felé nyújtotta a papírt. – Tessék! Ezt neked adom, hogy kettő legyen nálad. És akkor nem ragadsz abban a világban, ahonnan idejöttél, mert mindig ott lesz másik lehetőségnek, hogy hazatérj a saját valóságodba.

– Köszönöm! – Joel elvette a lapot, és felsóhajtott. – Hát akkor…

– Menj! – az árus ismét zsebre tette a Könyvet, aztán megütögette a furgonja oldalát. – Nekem úgyis szedelőzködni kell.

Joel bólintott, aztán hátat fordított, és a papírral a kezében elindult az áruház felé. Mostanra már szinte senki sem maradt a parkolóban, néhány helyen állt csak egy-egy kisteherautó, és a legtöbb standot lebontottak, arról a néhányról pedig, ami még ottmaradt, már leszedték az árukat. A parkolóból kiérve odasétált az áruház bejáratának közelében álló padhoz, majd lefeküdt rá. Fejét a kezére hajotta, amelyben ott volt a Simontól kapott papír.

– Egy másik lehetőség… – mondta halkan, és lehunyta a szemét.

Amikor újra felpillantott, a helyszín látszatra semmit sem változott. A parkolóban mintha még kevesebben lettek volna, de Simon furgonja ott állt. Éppen egy kartondobozba pakolta a kártyapaklikat a gondolataiba mélyedve, és ha Joel nem köhint egyet, az árus észre sem vette volna, hogy valaki mellélépett.

– Hát itt vagy! – mondta, és elvigyorodott. – Tudtam, hogy visszajössz érte! Eddig még nem találkoztam senkivel, aki lemondott volna egy ilyen lehetőségről! Meg kell, hogy mondjam, azt hittem, hamarabb meggondolod magad…