Ikerszó-varázslat

Hol volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, volt egyszer egy iciripiciri falucska. Apró házainak nem csak ügyes és szorgos lakói voltak, de akadtak itt teszetosza és tutyimutyi alakok is, akiket a többiek békésen megtűrtek maguk mellett.

Valamennyiük közül a legfurább, de legösszetartóbb párost az incifinci Csigabiga és a girbegurba öreg manó, Ákombákom alkotta. Ők egymás mellett laktak, és sülve-főve együtt voltak. Szinte mindent együtt csináltak!

Ákombákom reggelenként átszaladt Csigabigához egy kis tereferére. Közben elfogyasztották a frissen főtt kávét és a frissen sült kalácsot is. Ezután együtt dolgoztak Ákombákom titkos műhelyében, ahol csodálatosabbnál csodálatosabb dolgok készültek. Néha bekukkantott hozzájuk Ugribugri, a tapsifüles is, aki postásként a legtájékozottabb volt a faluban.

• Hallottátok a nagy hírt? – nyitott be köszönés helyett ezzel a kérdéssel egy szép tavaszi vasárnapon. Meg sem várva a választ így folytatta: – Ma tehetségkutató verseny lesz a faluban! A győztes egy kétszemélyes tengerparti nyaralást nyerhet.
• De mégis mivel? – faggatta kíváncsian Ákombákom, akinek ifjúkori álma volt egyszer elutazni a tengerpartra.
• Mivel, mivel? – vonogatta a vállát Ugribugri – Hát valami különleges, egyedi produkcióval. Lehet az egy ének vagy egy tánc vagy bármi más, amit még a zsűri nem látott.
• Ez az! Csapott a homlokára Ákombákom, és ripszropsz keresgélni kezdett a kis csiga szekrényében.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy amikor hirtelen felugrott az asztaltól, sikeresen leverte az üres kávéscsészét. Csigabiga bosszúsan söprögette fel a diribdarabokat, és közben hangosan zsörtölődött:

• Mitől lettél ilyen hebehurgya Ákombákom? Itt hagyva csapot-papot meg a reggelit, törve-zúzva keresgélsz a szekrényemben, mint egy eszeveszett! Nem zavar, hogy nem otthon vagy?
• Hát hogyne volnék izgatott kedves Csigabiga szomszéd, amikor végre lehetőségem adódik eljutni a tengerpartra! – válaszolta Ákombákom, aki egy másodpercre sem hagyta abba a keresést. Kihúzta az összes fiókot, kiszórta az összes ruhát, míg végül elégedetten rántott elő az egyik polc mélyéről egy csiricsáré bűvészkalapot:
• Ezt még évekkel ezelőtt elrejtettem magam elől ide a szekrényed mélyére, mert tudtam, hogy te oda soha nem fogsz bemászni. Tudod, valamikor, fénykoromban nagyhírű bűvész voltam. Csak meglengettem a varázspálcámat a kalap fölött, és csiribi-csiribá, máris csoda történt: különleges fehér galambok repültek ki belőle.
• Ha ilyen nagy varázsló voltál, akkor miért hagytad abba a bűvészkedést? – kérdezte Ugri, aki már éppen távozóban volt, de Ákombákom története maradásra bírta.
• Egyszer egy rosszul sikerült varázslat miatt elaludt mindenki, és a város orvosa csak három nap múlva tudta felébreszteni a nézőket. Akkor úgy döntöttem, hogy jobb, ha soha többé nem veszek varázspálcát a kezembe. Sebbel-lobbal el is költöztem onnan örökre, a kalapomat pedig jól elrejtettem. Azóta itt élek ebben a falucskában, a csilivili életemet hátra hagyva. Persze mindig reménykedtem abban, hogy egyszer majd eljön az én időm, és visszatérhetek a színpadra. Úgy érzem, most itt az alkalom!

Ugribugri, a mindig kelekótya tapsifüles most elgondolkodva hallgatta Ákombákom történetét, aztán kételkedve tette fel a kérdést:

• Miből gondolod, hogy most nem fogsz úgy járni, mint akkor? Ami egyszer megtörtént, az most is megtörténhet!
• Így van! Igaza van Ugribugrinak! – helyeselt Csigabiga is, aki még mindig ott sertepertélt az asztal körül, és hitte is meg nem is Ákombákom meséjét.

Eszébe jutott, hogy akkoriban mindenféle mendemondák keringtek Ákombákomról, aki valami városi csetepaté miatt került a faluba, ezért sokan óva intették őt tőle. De szomszédja olyan kedves és lehengerlő volt, és mindig számíthatott rá a bajban. Csigabiga tehát nem törődött a pletykákkal, és jó barátok lettek. Most azonban ez a történet és főleg a szekrényéből előhúzott kalap őt is meglepte.

Ákombákom, aki nagyon meggyőző tudott lenni, most is megnyugtatta barátait, hogy a városi eset nem fordulhat elő még egyszer. A csúfos bukás után titokban megbízott egy magánnyomozót. Így derült ki aztán, hogy egy ellenlábasa öntött láthatatlan álomport a kalapjába, amelyet ő gyanútlanul a nézőtérre szórt, amikor az üresnek hitt kalapot arra fordította. Hosszú évek kitartó munkájával sikerült a bűnös fejfedőt teljesen rendbe hoznia. Mind ezek ellenére úgy gondolta, vár még pár évet a visszatéréssel, amíg a szerencsétlen eset lassan feledésbe merül.

• Azt hiszem, már el is kezdődött a válogatás – mondta közben Ugri, aki a füleit hegyezve hallgatózott a nyitott ajtóban, majd hozzátette: – Igen, ez már biztosan az, hallom a zenebonát a főtér felől.

No, több sem kellett Ákombákomnak! Felkapta a kalapot a benne rejtőző összecsukható varázspálcával együtt, és girbegurba lábaival nagyokat lépve sebbel-lobbal megindult a válogatás helyszínére. Ugribugri sem tétlenkedett sokáig. Hátára kapta Csigabigát, és hipp-hopp hatalmas ugrásokkal követte őt.

Amire a falu főterére értek, ott már szinte egymást taposták a furábbnál furább vállalkozószellemű, önjelölt művészek, akik a szomszédos falvakból érkeztek: tarkabarka ruhákba öltözött táncosok, szedett-vedett együttesek, icipici manócskák és még ki tudja hányféle szerzet nem váltotta egymást a hirtelenjében összetákolt színpadon. Egy terebélyes tölgyfa árnyékában terített asztalka állt, amely  mögött a zsűri foglalt helyet a bölcs sassal az élén.  A fától jobbra pedig a falu apraja-nagyja gyűlt össze, mert ilyen csodát még nem láttak soha, és most ámulattal nézték az érdekesebbnél érdekesebb produkciókat.

A meghallgatás egész nap folyt, és bizony már a nap is lassan nyugovóra tért, amire Ákombákom végre felmehetett a színpadra. Csiricsáré kalapját és méltóságteljes alakját látva mindenki elcsendesedett. A manócskák sem izegtek-mozogtak, sőt, még a zene is elhallgatott. Ákombákom ekkor előhúzta varázspálcáját a kalapból, körözni kezdett vele, és közben ezt – kiáltotta:

-Csiribi! –erre felröppent a kalapból egy fehér galamb, amelynek szárnyán foszforeszkáló fénnyel ugyanez a szó jelent meg.

– Csiribá!- folytatta tovább Ákombákom zavartalanul a mutatványt, és jött a következő galamb szintén az elhangzott névvel ellátott tollazattal. Miközben mindenki tátott szájjal bámulta az ég felé szálló különleges szavakat, Ákombákom egyre jobban belejött a varázslatba, és most már folyamatosan sorolta:

– Incifinci! Bicebóca! Csiki-csuki! Hányaveti! Iafia! Apró-cseprő…..és így tovább, csak úgy röpködtek a szavak és velük együtt a galambok is, lassan beterítve az egész eget.

Egy óra elteltével aztán a zsűri is belátta, hogy Ákombákom addig nem hagyja abba a varázslatot, amíg döntést nem hoznak. Rövid tanácskozás után kihirdették tehát, hogy ezzel az egyedi és különleges produkcióval ő nyerte meg a versenyt, és a tengerparti nyaralást.

Ákombákom annyira megörült a nyereménynek, hogy még a galambjairól is teljesen elfelejtkezett, és nem terelte vissza őket a kalapba. A szabadságukat visszanyert madaraknak köszönhetően lassacskán mindenfelé eljutottak Ákombákom titkos és különleges szavai, és egyre többen használni kezdték őket.

Sok-sok év telt el, sőt, talán már a galambok is mind elpusztultak, de a csodálatos ikerszavak napjainkban is élnek, és gazdagítják az emberek szókincsét.

Aki nem hiszi, kérdezze meg Ákombákomot, ha egyszer a nyomára bukkan!

Author: Bencze Margit

Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......