A piros és a kék szív

A piros és a kék szív

 

Vera mindig időben ért oda az Otthonba a szülői értekezletre, amelynek minden év májusában az anyák napi ünnepség volt a fénypontja. Minden alkalommal alig aludt valamicskét előző éjjel, izgatottan vezetett, ha a szívét követte volna, inkább repült volna, alig tudta visszafogni a tempót. Nem kis távolságot kellett neki megtennie, hogy részt tudjon venni a rendezvényen, összesen háromszáz kilométert oda és vissza, de egyszer sem merült fel benne a gondolat, hogy nem megy el. Hiszen ez a kiemelt, fontos rendezvény beépült életének ritmusába, sőt mi több, érzelmileg is meghatározóvá vált számára, és ha elmulasztaná az ünnepséget, az olyan lenne, minta megállna a szíve, vagy legalább is kihagyna pár ütemet. A parkolás mindig nehezen ment a kevés hely miatt. Eleinte csak pár lakója volt az intézménynek, később a szülők által egyre növekedett az igény, a parkolóhelyek száma azonban nem lett több. Miután Vera megküzdött a parkolás nehézségeivel, megigazította ruháját, frizuráját, ellenőrizte az enyhe sminkjét és belépett a helyiségbe, ahol már gyülekeztek a szülők. Sok ismerős volt közöttük, de mindig fedezett fel ismeretlen arcokat is, hiszen olyan távolból, ahol ő lakott, nem sűrűn találkozott az újonnan odakerülő gyerekek szüleivel. Általában a második sorban lévő szék valamelyikén foglalt helyet. Nagy volt a nyüzsgés, ahogyan a készülődés a vége felé közeledett, Vera szívében pedig a meghatottság egyre fokozódott. Mindig nagyon várta, hogy meglássa őt, szíve a torkában dobogott.

Amikor a szülői értekezlet néhány közérdekű információ bejelentésével véget ér, elkezdődik az ünnepi műsor, amely általában hasonlóan zajlik minden évben. Egy nagyon ügyes, ünneplőbe öltözött kis csoport zenére táncol, közben éneklik a legszebb anyák napi dalokat. Az orgona ágát is. Ezt a dalt kedvelik a legjobban a gondozottak. Néha elfelejtik a szavakat, vagy nem éppen a megfelelő hangokat adják ki, de nem ez a legfontosabb, hanem hogy kiállnak a színpadra és ki-ki a tehetségének megfelelő szinten, őszintén, szívből jövően énekel az anyukájának. Már akinek jelen van az anyukája vagy egyáltalán van még anyukája. Az őket felkészítő gyógypedagógus hölgy velük együtt izgul és énekel. Sokan el sem tudják képzelni azt a rengeteg munkát, türelmet és törődést, ami benne van ebben a pár percnyi fellépésben. Ezek után következnek a szavalatok. Néha a súgónak be kell segíteni, de ez olyan természetesen történik, hogy észre sem lehet venni.

Él egy fiatalember az Otthonban, aki minden alkalommal elszaval a Köszönöm anyám című versből egy-egy részletet. A fiú nem tud beszélni, de olyan átéléssel mutogat és olyan hangokat ad ki közben, hogy a vers minden egyes szavát lehet érteni. Vera nem tudja magába tartani a mindenáron előtörő könnycseppeket. A többiek sem. Szem nem marad szárazon a produkció alatt. A fiatalember erőteljesen korlátozott a mozgásában is, de kiáll minden egyes alkalommal és szaval… egy beszélni nem tudó, enyhe fogyatékkal élő, autista fiatalember, akinek még az egy helyben állás is gondot okoz, teste meg-meg vonaglik, tekeredik mindenfelé. Ezt nem lehet elképzelni, ezt látni és hallani kell. És főként érezni. Érezni, ahogyan az artikulálatlan hangokon át utat törnek maguknak a szavak, a fiatalember határtalan akarata és lelkesedése folytán. Minden szót tud a versrészletből, ami rövid ugyan, de az előadás annyi energiát követel tőle, mintha valaki más nagy köveket mozgatna meg, miközben egy száz oldalas kisregény tartalmát meséli.

Végül, de nem utolsó sorban jönnek a kevésbé ügyesek, akik körtáncot járnak, ritmusos zenére. Ők nem beszélnek, nem is igazán táncolnak, olykor-olykor sikerül egy-egy mozdulat, aminek a gondozónőjük nagyon örül és a közönség is természetesen. Csetlenek-botlanak, esetlenül mozognak, de beállnak a körbe és együtt adnak elő egy közös jelenetet, ami itt, az Otthon falain belül nagy eredménynek számít. Az egyik fiatalember folyton nézeget hol hátra, hol előre, hol oldalra, de sohasem oda, ahová éppen kellene. Keresi az édesanyját. Kutató tekintete végre megtalálja a keresett személyt, aki int, itt vagyok, és biztatja, hogy járja tovább a körtáncot. A fiatalember járja is tovább, és amikor úgy jön ki a lépés, Vera felé néz és tekintete felragyog. Vera szíve pedig vadul verdes a mellkasában, mintha ki akarna onnan ugrani és rohanni, hogy átölelhesse végre rég nem látott fiát.

A műsor lassan véget ér és következik az ajándékozás. A fiatalok a gondozónők segítségével megkeresik az édesanyjukat és átadnak egy kis ajándékot, egy rajzot, egy kedves fotót szép keretben, egy piros kartonból kivágott szívet, virágokat és az utóbbi időben szakszerűen becsomagolt fűszernövényeket is kapnak az anyukák, abból a kertből, amelyet az itt lakók gondoznak. Évente egyszer, ilyenkor be lehet menni a gondozottak szobájába, megnézni a felújításokat, ellenőrizni a fiatalok ruháit. Vera tekintete szeretettel simogatja fia minden egyes ruhadarabját, örömmel szemléli a szobája ajtajára kiragasztott fotóját. Az anyák napi ajándékokat, rajzokat, lábtörlőket, fia bekeretezett rajzait, kiállításának emlékeit, és azokat a használati holmikat, amelyeket művészek alkottak meg az ő motívumai alapján, mappákat, naplókat, pólókat, ékszereket és hosszan lehetne még sorolni, tehát mindezeket otthon gyűjti a fia szobájában és amikor ránéz az alkotásokra, úgy érzi, minden öröm és minden szenvedés bennük van, amit átélnek ők ketten együtt.

A 2023-as év anyák napja kissé eltér a megszokottól. Vera felhívja az Otthon vezetőnőjét.

– Halló, Klárika?

– Igen én vagyok. Mi van veletek?

– Nem megyünk még vissza az Otthonba, mert szeretném még itthon ápolgatni egy kicsit Danit.

– De nincs semmi baj, ugye?

– Nincs, csak tudod ez az altatásos fogműtét az ő esetében eléggé nehézkes. A gyógyulás hosszú idő, a véralvadásgátlót is be kell nála állítani és az ínye sem gyógyult még be, alig tud enni. Megoldjuk itthon.

– Rendben van, sajnos akkor az anyák napi műsorról lemaradtok. De most fontosabb, hogy Dani meggyógyuljon.

– Majd itthon megtartjuk. Jövő héten hétfőn megyünk vissza.

Addig viszont még hosszú az idő. Nehezen telnek a napok, mert Dani figyelmét alig lehet lekötni valamivel. A rajzfüzet és a színes ceruzái, zsírkrétái mindig oda vannak készítve az asztalra a konyhában, mert ott szeret a leginkább tartózkodni. Hátha kedvet kap a rajzoláshoz, gondolja Vera.

– Rajzoljál anyának valamit! – nógatja gyakran a fiát. De nincs foganatja. Dani mintha meg se hallaná, mit mond az anyukája, járkál a lakásban, rója a köröket. Amint egy kissé felgyógyul a fogászati beavatkozásból, jobban tud enni, ettől a kedve is jobb lesz és egyre inkább vágyik ki a szabadba. El is mennek minden nap egy nagy sétára, mindig azon az útvonalon kell haladni, nem lehet megállni beszélgetni senkivel. Séta közben Dani furcsa grimaszokat vág, lehajol és megérinti a földet, bekukucskál a kerítés résein vagy kerülgeti a villanyoszlopokat és az utca melletti fákat az árok szélén. Afféle kényszeres tevékenységek ezek, amelyeket Vera már megszokott. Nem érdeklik már a kíváncsi tekintetek és a rosszalló megjegyzések. Ezeken a sétákon megcsodálnak minden szép virágot, megnézik a gólyafészkekben már növekvő kis gólyákat, a barnára lefestett padon ücsörögve hallgatják a méhek és egyéb bogarak zsongását, a két árnyat adó fűzfa alatt, amelyeknek lombkoronái összeölelkeznek.

Elérkezik az anyák napja. A levegőben érződik a tavasz hihetetlenül kellemes illata, olyan, mint az igazi klasszikus tavaszoké volt, amikor az évszakok még nem keveredtek össze, hanem szépen sorban adták át a helyet egymásnak. Igazán méltóképpen ünnepli meg a természet az anyákat, gondolja Vera és ezen a napon is megteszik Danival a szokásos sétájukat. A legszebb tavaszi napot kapják ajándékba. Amit együtt tölthetnek. Micsoda anyák napi meglepetés! Vera érzi, mennyire nyugtató, gyógyító hatása van a természetnek a lélekre. Csak remélni tudja, hogy Dani is átérzi ezt, hiszen elmondani nem tudja, no meg nem is akarja. Nincs szüksége a beszédre. Ki tudja mire gondol, mi lakozik az elméjében és a szívében? A jó hosszú séta után hazamennek és végzik a szokásos dolgokat. Vera megemlíti Daninak, hogy ma anyák napja van és hogy ezt a napot most itthon töltik.

– Rajzoljál anyának valamit anyák napjára – kérleli Vera a fiát, de ő már el is tűnik a lakás valamelyik részében, járkál tovább megfejthetetlen mosolyával az arcán és szinte szökkenő lépteivel.

Vera tovább végzi a feladatait, készül a vacsora, az ágyat is elkészíti és vacsora után készülődnek majd az esti fürdéshez. Amint kilép a Dani szobájából és visszamegy a konyhába, hogy tányérokat tegyen az asztalra, egyből a szemébe ötlik egy új rajz a rajzfüzetben. Vera kezében megáll a tányér, amikor meglátja a két szívet. Egy pirosat és egy kéket. A piros a Veráé, a kék[1] a Danié. A két szív éppen érinti egymást, de érezhető a kötelék közöttük, az elszakíthatatlan kötelék, mintha nem tudnának egymás nélkül dobogni. Vera szeméből kicsordul egy hatalmas könnycsepp, és arra gondol, hogy ennél szebb ajándékot nem kaphatott volna anyák napjára.

[1] A kék szín az autizmus szimbóluma

Vizkeleti Erzsébet
Author: Vizkeleti Erzsébet

Kedves olvasók! Vizkeleti Erzsébet vagyok, Karcagon élek. Középiskolai tanárként dolgoztam, idegen nyelveket tanítottam. Jelenleg a nyugdíjas éveimet élem. Szabad időmet szívesen töltöm két fiam, menyem és unokám társaságában. Éveken át foglalkoztam műfordítással. A műfordítástól jutottam el a saját írásig. Az Irodalmi Rádió köteteiben és a Holnap Magazin antológiáiban, valamint online oldalán jelennek meg novelláim, prózai műveim. Egy idézet Béres Judit Élet a sorok között című művéből: „Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.” Fontos célom, hogy egy ilyen valaki lehessek én is.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »

Rossz ébredés

Ma reggel úgy ébredtem, Hogy nem voltál mellettem, Pedig csak korábban keltél, Hogy anyósodnak segítsêl. Mégis eszembe jutottak A magányos éjjelek, Mikor nem voltál még

Teljes bejegyzés »