Egy óriás karácsonyfa állt a szoba sarkában. Lehet, hogy csak azért tűnt oly nagynak, mert én igen pici voltam. Egészen a plafonig ért. Az „égig”! Terebélyes volt, és oly illatos. Csodaszépen feldíszítve, csillogott-villogott. Karácsony másnapja volt. Mindig a másnap, mert a szenteste a szűk családé volt az akkori hagyomány szerint. Izgalmasan léptünk a szobába… rengeteg ajándék várt bennünket a fa alatt… Bár nekem nem számított, mit tartalmaznak a szépen becsomagolt dobozok, csodálatos látvány és érzés volt önmagában is. Az álomkarácsony! Nagy családi körben, ami számunkra megadatott. Akkor még pedig hálát sem éreztem, hiszen nem gondolkoztam azon, meddig lesz így, s hogy ez egyáltalán lehet másképp is. Csak láttam, és éreztem az adott pillanatot. S annak varázsát. Szenteste is köztünk lebegett otthon. Anyu, apu, tesó és én. Azelőtt Mama is velünk töltötte ezt az estét. Szép volt! Fadíszítés! Nem lelopható szaloncukrok, melyre a fonalat mindig Mama vágta gondos darabokra. Azóta is így csináljuk mi, a kicsiny 3 tagú estéinken. Nem spóroljuk le a szaloncukoraggasztás kevésbé kellemes részét sem… Csak ma már másképp. Nagymamák és dédmamák nélkül, nagynénik és bácsikák nélkül. Unokatesók és fivérek nélkül. Édes hármasunkban, mely csodás és szomorú is egyben. Hová lett a nagy család? Az „égig” érő karácsonyfa? A nagymama sütije…
Eszembe jut a vidéki búcsú is, mely szintén nagy eseménynek számított akkoriban. Akár egy lagziban, a rokonság apraja-nagyja összegyűlt nagynénéméknél. Az asztalon rengeteg finomsággal, a lelkekben rengeteg örömmel. Kimentünk együtt a sergőkhöz. A céllövöldéhez, ahol a férfiaknak mindig bizonyítania kellett, hogy: – „igenis lelövik azt a hárompálcást”! -Majd a bazár forgatagába, aminek már az illatát messziről ismertük. Krumplicukor! Jóapám kedvence! Kókuszrolád! Medvetalp! Kakasnyalóka! No és a mézeskalács számtalan formája! Vinni kellett az otthonmaradóknak is, hiszen búcsúfia nélkül nem mehettünk haza! Mama! Te mindig kaptál valami szépet! Olyat, amilyen Te magad voltál! Szívecskébe burkolt mézédes csoda!
Szerettem ezeket az élményeket. Olyan erőt éreztem belőlük, amit nem adhatott meg más, csupán a család. Pedig mindig valahol el lett szúrva. Valaki mindig elment, valaki haragudott, valaki csak egyszerűen tovább állt. Így fogytunk el végül! Minden egyes veszteség gyengítette a hitemet az IGAZBAN, az EGYSÉGBEN, a CSALÁD-ban! Abban a szeretetben, amely nem létezik ezen kívül. Én mégis sokszor kívül estem. Mama! Néha éreztem, hogy szerettél. De egy fal volt köztünk, s én bár sokára, de mire megértettem, mi ez a fal… már túl késő lett! Haláloddal örökké a hiányra emlékeztettél! Ami miatt évtizedekig csak könnyes karácsonyom volt. Azután is, hogy gyermekem született. Próbáltam az én varázslatos emlékeimből átadni neki legalább egy piciny csodát. Ám nem tudom, hogy sikerült-e? Azt hiszem, ha igen, mégsem úgy. Mert az űr, a hiány az évekkel egyre nagyobb lett, míg a család egyre kisebb. De én mégis minden karácsonykor azt képzelem, hogy valami igenis átjut hozzá ebből a varázsból, és, hogy a nagy család „égig érő” karácsonyfája… valóban az égig ér!
Author: Kecső Andrea
Kecső Andrea vagyok. Budapesten élek. Amióta megtanultam írni és olvasni, azóta foglalkoztat az írás. Már gyerekként szerettem az érzéseimet ebben a formában kifejezni. Mert úgy gondolom, hogy az írás több és mélyebb gondolatokat tud felszínre hozni, mint a kimondott szavak. Leginkább ami érdekel, az emberi sorsok, a lélek, az élet minden területéről való gondolkodás. Számomra az írás „terápia”, „gyógymód”, és mérhetetlen nagy öröm. (És nem mellesleg a billentyűzetet is imádom pötyögtetni.)