EGYEDÜL

Ez az írásom az első olyan, amit teljes egészében a képzeletem szült. Néhány személy jellemvonásában visszanyúltam a családom rég múltjába, ám a szereplőket a fantázia keltette életre. A megszokottnál kissé hosszabb lélegzetűre sikeredett a sztori, ezért előre köszönöm azoknak, akik végig olvassák! Minden nemű kritikát, legyen az pozitív vagy akár negatív szívesen fogadok, mert azokból tanul az ember!

Apám Fejtő Ernő igen tehetős takarmányokat, vető magvakat, valamint műtrágyákat gyártó és forgalmazó cég tulajdonosa volt, aki országszerte kereskedett a termékeivel. Világ életében mindent megkapott, amit csak akart. Középmagas, latinos barna bőrű és hajú, sárgásbarna szemű jóképű férfi, akiért rajongtak a lányok, asszonyok. Pedig apám jellemében csekély mértékben voltak felfedezhetők jótulajdonságok. Az üzletfelekkel és vetélytársakkal vívott folyamatos csatározások miatt könyörtelen, és komor maradt, s emellett a humor sem tartozott az erényei közé. Harminc évesen nősült meg. Felesége az egyszerű, szerényebb falusi sorból származó, széplány Zsóka lett, aki az Édesanyám volt.  Anyám épphogy betöltötte a tizennyolcat világrajövetelemkor. Anyám, mivel apám mellett megtehette, túláradóan imádta a lovakat. Apám nem osztozott vele ebben a rajongásban,- az ő szíve a vadászatért dobogott – ám mindent megtett, hogy az ő fiatal, szépséges feleségének a kedvében járjon. Otthonunk és apám irodája egyaránt úgy nézett ki, mintha vadászati gyűjtemények kiállítótere lett volna. Mindenütt kitömött állatok, különböző prémek, a falakon trófeák, és fegyverek minden mennyiségben. A helyi lovasistálló tulajdonosától, Kétly Róberttől vásárolt anyámnak egy csodás paripát. Kétly-ék több nemzedék óta foglalkoztak lótenyésztéssel. Szerencsétlen anyámat nem sokkal születésem után levetette a hátáról a ló. Hiába mondta ki a baleset körülményeit vizsgáló rendőrségi szakértői vizsgálat, hogy a balesetet anyám hozzá nem értése okozta, apám ezek után ádázul gyűlölte a Kétly családot. Haragját még a családfő tragikus repülőszerencsétlenségben bekövetkezett halála sem enyhítette. Idejét ezután a munkája, az újabb feleség keresése, valamint az imádott vadászat között osztotta meg.

 

Apám többé nem nősült meg. Az anya nélküli körülmények nem tettek jót érzelmi fejlődésemnek. Nem tudtam megtapasztalni a gyengédséggel kapcsolatos érzéseket, így egy rideg, hideg érzelmivilágban nőttem fel. Az iskolában visszahúzódó, kizárólag a tanulásnak élő kislánynak bizonyultam. Rajongtam a tanulással töltött értékes iskolai órákért, valamint a drága könyveimért. Nem barátkoztam senkivel, s ez felnőttként sem változott.  Apám szerette volna, ha érettségi után diplomát szerzek. Az ő akarata és szava számomra törvény volt. Szerencsémre nem voltam tudatában annak, hogy mennyire férfiasan kemény világban éltem. Az egyetem elvégzése után a közeli kisváros kórházának laboratóriumában találtam munkát. Egy szürke hétköznapon itt találkoztam Kolossal. Az egyik munkatársamhoz siettem át. Nem figyeltem a folyósón járókelőkre. Hamar végeztem a dolgommal, és igyekeztem vissza a helyemre.

-Melánia, várj egy kicsit – lépett oda hozzám egy ismeretlen fiatal férfi. Döbbenten néztem rá, amikor hirtelen beugrott, hogy jé, hisz őt ismerem. – Látom megismertél. Tudod, az a fiú vagyok, aki kettővel feletted járt az általánosban, s akit nem igazán kedveltél.

-Persze, hogy megismertelek, – válaszoltam félénken mosolyogva. Azt nem tettem hozzá, miközben barátságosan kezet fogtunk, hogy tévedsz, nagyon is kedveltelek. – Mi járatban vagy itt nálunk?

-Anyám lovainak a vérvizsgálati eredményeiért jöttem. – Lelkesen magyarázta jövetele célját. Észre sem vette, hogy mekkora áhítattal nézegetem. – Talán nincs róla tudomásod, de miután állatorvos lettem visszatértem anyámhoz dolgozni.

-Valóban nem hallottam, hogy visszatértél. –Tettem hozzá kissé zavarban. Próbáltam úgy tenni, mintha nem látnám az elismerő pillantásait. – S milyen érzés a nagyvárosi élet után a vidéki lét?

-Számomra mindig nyilvánvaló volt, hogy visszatérek anyámhoz, – szemeiből sugárzott az édesanya iránti feltétel nélküli szeretet. – Eleget dolgozott már egyedül. Itt az ideje, hogy némiképp tehermentesítsem őt.

-Szép tőled ez a fajta hozzáállás, de megbocsáss érte muszáj visszatérnem a munkához. – Fogtam meg újra elegáns, keskeny kezét, majd búcsúzóul még hozzátettem, – Esetleg, ha úgy érzed, valamikor a későbbiekben beszélgethetnénk.

-Bocsáss meg, amiért feltartottalak. – A férfinak nem volt ínyére az elválás. – Remek ötlet a beszélgetés, majd kereslek.

Elégedett mosoly közepette tértem vissza munkámhoz. Elvégre nem gyakran találkozik az emberlánya egy Koloshoz hasonló remekbeszabott férfivel. Régen is rajongtam a dús, szőkésbarna hajáért, óriás, sötétbarna szemeiért, kisfiúsan félénk mosolyáért. Ez most sem változott, habár sok idő telt el utolsó találkozásunk óta. Közben Kolos állatorvos lett. Anyja a szép, ámde kemény Erna vitte a családi istálló ügyeit. Az asszonyt megkeményítette férje, Róbert tragikus halála. Szerette volna, ha egyedüli gyermekeként fia Kolos mindenből a legjobbat kapja. Egyedül nem bírta volna erővel és energiával, így megözvegyülése után magához költöztette két nőtestvérét, a nála őt évvel idősebb Elvirát és húgukat a két évvel ifjabb Ellát. A három nő elkényeztette Kolost.

 

Munkahelyi találkozásunk után minden áldott nap izgatottan nézegettem a közösségi oldalaimat, de hosszú napokon át mindhiába. Már épp feladtam volna magamban a reményt, amikor Kolos jó néhány nappal később azzal keresett meg, hogy találkozzunk. Semmi komolyra nem számítottam, ám röviddel később megismételtük a találkozást. Kisvártatva újra találkoztunk. Észre sem vettem, hogy izgatottan várom az újabb találkozást Kolossal. Egyikünk sem mondta ki, ugyanakkor mind a ketten jól tudtuk, családjaink nem rajonganak a múltbeli történések miatt egymásért. Kolos le sem tagadhatta rajongását anyjáért, ugyanakkor láttam rajta, tart is tőle. Szerette két nagynénikéjét is, Elvirát és Ellát, de anyját nem tudták pótolni. Rengeteget beszélgettünk, önfeledten nevettünk és szenvedélyesen szerettük egymást. Az egyik találkozásunkon Kolos azzal hozakodott elő, hogy a hétvégén szeretne otthonukban vendégül látni egy kellemes vacsorára. Legalább megismerkednél azzal a három különleges nővel, mondta mosolyogva, akik felneveltek, s az eddigi életem főszereplői voltak. Erősen tartottam a vacsorameghívástól, mert a hétköznapjaimban nem voltak tapasztalataim, ám temérdek olvasmányaimnak hála jól ismertem a saját nemem fortélyait. Úgy féltem a vacsora estjétől, mint a boszorkányok a máglyatűztől. Apám észrevette az esti kimaradozásaimat, de nem igazán foglalkozott velük. A vacsorára történő izgatott készülődésemből sem észlelt semmit.

 

Külsőmre örök életemben nagy gondot fordítottam, de aznap estére ez fokozottan igaz volt. Sötétbarna hosszú hajam nagy hullámokban keretezte arcomat. Rafináltan egyszerű vonalú, a halovány és a sötétszürke váltakozó színárnyalataiban játszó selyemruhát öltöttem magamra. Ezüst nyakékkel, fülbevalóval tettem öltözékem finoman elegánssá. Végül harisnyás lábamra magassarkú fekete cipőt húztam, ami kissé nyújtotta telt alakomat. Egy kis sminkkel tettem ünnepibbé megjelenésemet. Szerettem volna, ha Kolos érzi, mennyire fontos számomra, hogy a kedvében járjak. S nem mellékesen örültem volna, ha a lehető legkedvezőbb benyomást teszem a három nőre. Gyomoridegben vártam a férfi érkezését. Pár perc múlva lassító gépjármű hangját hallottam. Felkaptam apró fekete táskámat, és szinte kirontottam az ajtón. Kolos előzékenyen tárta ki előttem a kocsi ajtaját. Mielőtt az ülésbe huppantam volna, bátorítón megölelt. Talán nem okozok csalódást a családjának sem, gondoltam magamban. Csendben ültünk egymás mellett az autóban a rövidke út során. Szemmel láthatóan őt is nyomasztotta a feszültség. Nem jártam még náluk, de a helyiektől sokat hallottam már a lovastanyájuk nagyszabású gazdagságáról.

 

Az országútról lehajtva magas sövénykerítés mellett hajtottunk végig. A bejárati kaput két hatalmas, díszesen faragott homokkő oszlop tartotta. Maga a kapu két csodás kovácsoltvas szárnyból állt. Kolos az oszlophoz érve az autóba épített távvezérlőn megnyomott egy gombot, s máris nyíltak a kapuszárnyak. A házig vezető aszfalt utat végig hatalmas nyárfák szegélyezték. Ameddig a szem ellátott mindenütt ápolt, tágas zöld területet húzódott. A lovak istállói és a hozzájuk tartozó karámok jóval a lakóépület mögött helyezkedtek el. A Kétly birtok háza méltó volt hírnevéhez. Hatalmasan, impozánsan állt a háromszintes, szintenként körbefutó széles verandával határolt, elegáns oszlopos, franciaablakos ház. Kezemet fogva Kolossal együtt beléptem a női uralom alatt álló ház belső részébe. Az asztal megterítve várta a vendégeket.  Mi sem voltunk szegények, de akkora fényűzést nem engedhettünk volna meg magunknak, mint amivel itt találkoztam. Félve követtem Kolost ebbe a méregdrága, elegáns női szentélybe. Szép szőke, roppant csinos, vékony termetű, a negyvenes éveinek végén járó nő közeledett felénk. Mosolyogva szaporázta lépteit, mert láthatóan nem szeretett volna bennünket elkerülni. Kolos is mosolygott miközben bátorítón megszorította kezemet.

-Helló Ella néni, nézd kit hoztam ma estére vacsora vendégnek-tódította mosolyogva mondandóját. Azonban jól láttam rajta az idegesség aprócska jeleit. – Szeretném neked bemutatni azt a nőt, aki negyedikként csatlakozott hozzátok.

-Fejtő Melánia – arcomon széles mosollyal nyújtottam a kezem. Ella arca rögtön elárulta meglepetését a nevem hallatán.

–Bánosi Ella – szorította meg kezemet, ám kék szemeiben nem láttam a közvetlenség halvány jeleit sem. – Nagyon örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek, mert Kolos igaz nem sokat, de mesélt már rólad. Azután Koloshoz fordult, majd gyengéd szeretettel átölelte.

-Nem tudom, hogy Elvira nénikéd még mit bíbelődik a vacsorával. Negyed órája úgy hagytam ott a konyhában, hogy már az összes fogás a tálalásra várt.

-Ella néni azt meg tudod mondani, anyám hol lehet, s egyáltalán mikorra várható?

-Drágaságom, te is jól tudod, anyád mennyire maximalista és munkamániás. Még a kora délutáni órákban azt mondta nekem, hogy bizonyosan itt lesz vacsorára, de ne várjunk rá.

Kolos arca kicsit összerándult Ella szavai hallatán, de semmit nem mondott.

-Tudod mit Melli, megnézzük Elvira nénikémet is, mielőtt örökre a konyha rabja maradna.

Kéz a kézben mentünk át a ház másik részén található konyha felé. Amikor beléptünk elénk tárult az óriási, szuperül felszerelt modern és igazán fényűző konyha.  Itt pakolászott, nekünk háttal állva Elvira néni. Mozdulatai elárulták imádatát a konyhai dolgok iránt. Kolos elengedte a kezem, majd halkan odasurrant nagynénje hátához. Kezeit lassan kinyújtotta és befogta a nő szemét. Elvira halkan felsikoltott, azután mosolyogva vette el szeme elől az oly szeretett férfikezeket.

-Ejnye, de ijesztgető-játékos kedvében van az én imádott unokaöcsim. – Szólalt meg kellemes hangon az ötvenes évei elején járó nő. Megfordult, s rám emelte sötétbarna szemeit.

-Bánosi Elvira, Kolos idősebb, ámde engedékenyebb nagynénikéje.

-Fejtő Melánia vagyok, – Mutatkoztam be még mindig kissé félénken, noha valamelyest enyhült bennem a korábbi feszültség.

-Örülök, hogy itt vagy,- puszit is nyomott arcom egyik oldalára. Akárcsak húga arca az övé is megrándult a nevem hallatán, de kedvesen mosolyogva azt mondta, – remélem, jól érzed majd magad ma este nálunk.

-Egész biztosan úgy lesz – válaszoltam szerényen.

Közben szemügyre vettem Elvira nagynénit is, és úgy éreztem, talán ő majd megvéd, ha testvérei rám támadnának. Világosszőke haja, csodaszép meleg szeretettel teli hatalmas szeme, csinosan teltkarcsú termete volt. Húgához hasonlóan ő is alaposan megölelgette Kolost.

-Gyertek, menjünk az ebédlőbe. A vacsora előtt igyunk valami finom itókát, – tette hozzá bohókás mosoly kíséretében.

Felajánlottam segítségemet a vacsora átszállításába, de Elvira kedvesen elutasított, mondván majd megoldja a személyzet. Hármasban visszasétáltunk az ebédlőbe. Elvira azonnal a bársarokhoz lépett, s miután előre megkérdezte ki és mit szeretne inni, most határozott mozdulatokkal kitöltötte az italokat. Italozgatás közben semmitmondó könnyű csevegést folytattunk. Az asztal öt főre volt megterítve. Egy teríték az asztalfőn, a többi négy az asztal két oldalán helyezkedett el. Végig azon rimánkodtam magamban, hogy Kolos mellé ültessenek. Amint elfogyasztottuk italainkat az asztalhoz vonultunk. Ella mellé ültettek, velünk szemben Elvira és Kolos foglaltak helyet. Amennyire csak tudták, olyan messzire ültettek Kolostól, de nem volt mit tennünk. Szemben Elvira a tőle telhető módon mindent megtett, hogy ne érezzem magam kellemetlenül, ám Ella teljesen levegőnek nézett. Azt sem tudtam milyen ételek váltakoztak az elém tett tányérokon. Végül kínjaim kicsúcsosodásaként az utolsó fogásnál megjelent Erna. Az asztaltársaság majd minden tagja még inkább befeszült, kivéve Ellát. Elsőre ezt nem értettem, de a későbbiekben teljesen világossá vált a nyugalma. Erna a testvéreihez hasonlóan csinos, elegáns nő volt, de minden rezzenésén látszott a tekintély és a méltóság. Hosszú, sötétszőke haját szoros, szigorú kontyba fogva viselte. Szemei világoskéken, hidegen villogtak, ajkai keskeny csíkként zárultak amúgy szép, de érzelemmentes arcán. Egy szóval, Erna nem az én világom volt. Miután nővéréhez hasonlóan szeretettel megölelgette fiát, odalépdelt hozzám. Szívem kissé irigyen szorult össze, amiért velem ellentétben Kolost ilyen sokan, és gyengéden szerették. Azonnal felugrottam a székről, amikor az asszony felém vette az irányt.

-Kétly Bánosi Erna vagyok, Kolos édesanyja.

Majd kinyújtotta kezét, amit reszketve viszonoztam. Hidegen mért végig, s szemmel láthatóan nem tetszett neki a látvány. Erősen, határozottan szorította meg kezemet. Pont úgy, ahogy az üzleti tárgyalásokon az üzletfelek kezét fogják. Éreztem, félelmeim az estet illetően nem voltak alaptalanok. Hidegrázás és izzadás vettek rajtam szinte egyszerre erőt. Mit fog szólni ez a jégkirálynő a nevem hallatán?

-Fejtő Melánia vagyok – mutatkoztam be nagy merészen.

Nagyot nézett nevem hallatán, majd pár pillanattal később gúnyos mosolyra húzta száját. Semmit nem szólt. Elengedte kezem, majd leült az asztalhoz. Csendben nekilátott a vacsorájának. Mi már a desszertnél tartottunk, de őt ez láthatóan nem zavarta. Aprócska falatkákat tett szájába, amiket aprólékosan, igen lassan eszegetett. Kolos imádattal csüngött rajta.

-Képzeld fiam, úgy tűnik sikerült Csillagpor lábára végre patkót veretni, ráadásul ajánlatot is tett rá egy francia kereskedő.

-Anyám jól tudod, mit érzek a lovaink iránt. Azonban ha te úgy érzed, sikeres üzleti lehetőség rejlik Csillagpor piacra dobásában, legyen úgy.

-Kolos ismerem az érzéseidet a lovak iránt. Tudom, hogy fiamként és állatorvosként egyaránt rajongsz értük, de nekem muszáj az istálló, továbbá az alkalmazottak érdekeit is szem előtt tartanom. S azért a bevételeink mennyisége sem utolsó szempont.

Elbűvölten, de értetlenül figyeltem az anya és fia közti beszélgetést. Ők ketten azonban ebből mit sem észleltek, csak egymásra figyeltek. Erna két falat között váratlanul felugrott a helyéről, majd odaszólt Ellának, hogy egy pillanatra kövesse őt. Ezt a rövidke szünetet kihasználva elnézést kérve felpattantam az asztaltól. Muszáj volt kimennem a mosdóba, amit Elvira utasításait követve meg is találtam. A tükörnél állva átkoztam magam, amiért elfogadtam a ma esti meghívást. Rettenetesen éreztem magam. Hiába ült az asztal másik oldalán Kolos, végig azt kellett látnom, hogy kizárólag anyjával és a nagynénikkel foglalkozott. Engem mintha észre sem vett volna. Szomorúan néztem szembe tükörképemmel. Sokáig azt gondoltam, amikor Kolos az életembe lépett, hogy végre én is fontos lehetek valakinek. A vacsora közben rá kellett jöjjek, ismét tévedtem. Kicsit rendeztem magamon a sminket, majd elindultam vissza a többiekhez. Némi tétovázást követően, hogy merre is kell visszamenni az ebédlőbe, a közelből elfojtott, ideges női hangokra lettem figyelmes.

-Mondhattok bármit is, de az én egyetlen fiam nem foglalkozhat egy ilyen bunkó paraszt lányával, – mondta Erna az addigi visszafojtott haragtól reszketve, majd így folytatta – különben is az apja gyűlöli a családunkat, mióta az az esztelen felesége lezuhant a tőlünk vásárolt lóról.

Fájtak a mondatai, de az Ella szájából elhangzó válasz még nagyobbat ütött.

-Egyet értek Ernám – hízelgett nővérének Ella, aki ezután még nagyobb rosszindulattal azt is hozzáfűzte – ez a Melánia pont olyan nagy trampli, mint az az ostoba anyja volt.

Nem sejthették, hogy minden szavukat hallottam. Szívem zakatolt, hisz anyám hiánya fájt a leginkább. Mit képzelt magáról ez a két némber, hogy így megcsúfolják az ő drága emlékét. Az nem érdekelt, hogy rólam sem alkottak jó véleményt. Szaporáztam lépteimet, hogy még előttük visszatérjek az asztaltársasághoz. Elvira még mindig csendesen Kolossal beszélgetett. Arcomra mosolyt erőltetve ültem vissza hozzájuk. Néhány pillanattal később megjelent a másik két nő is. Hozzám hasonlóan ők is erőltetett kedvességgel közelítettek, amikor érdeklődő kérdésekkel halmoztak el.

-Melánia, te hol is dolgozol most – kezdte a tetetett érdeklődést Ella.

-A szomszéd város kórházának laboratóriumában.

-Milyen terveid vannak a jövődet illetően, a későbbiekben nem szeretnél majd apád üzleti tevékenyégeiben részt venni?

-Mivel csupán pár hónapja dolgozom ott, egy ideig ott is maradnék.

-S a szabadidődben mivel foglalkozol szívesen? – Ellán tisztán látszott, hogy eltökélte a totális megalázásomat. Szemében és arcán mosoly ragyogott, de a szájából elhangzó szavak árulkodtak rosszindulatáról. – Édesanyádhoz hasonlóan te is rajongsz a lovakért?

Éles késként hasítottak Ella szavai. Szerettem volna felugrani, elrohanni az asztaltól. El innen a lehető legmesszebbre. Csakhogy az asztal túloldalán ült szerelmem. Nem szerettem volna Kolost elveszíteni a meggondolatlanságom miatt, ezért uralkodtam magamon.

-Apámat erősen traumatizálta anyám tragédiája, így nálunk tilos még csak emlegetni is a lovakat vagy a lovaglást.

-Melli, mi lenne, ha néhány szóban mesélnénk a kapcsolatunkról – dobta be Kolos kedvesen a mentő övet.

-Nem gondolom, hogy szívednek kedves hölgyeit ezzel a semmit mondó témával elkápráztathatnánk – válaszoltam gúnyosan.

Elvira némán nézte családját, miközben azok szétszedtek. Kolos, sem mert kiállni mellettem. A válaszom után szerencsére nem kellett több rosszindulatú kérdésre válaszoljak. Hamarosan véget ért a vacsora. Köszönetet mondtam a megtisztelő meghívásért, majd kedvesen elbúcsúztam mindenkitől. Az autóban csakúgy, mint idefelé csendesen ültünk. Elmondhatatlanul fájt, hogy az imádott férfi nem védett meg, nem állt ki mellettem. Tudtam, hogy milyen feltétel nélkül szerette anyját és nagynénikéit, ám akkor sem ezt a viselkedést vártam volna el tőle. Kolos nem csókolt meg a búcsúzáskor, hanem két jó éjt-puszit nyomott arcom két oldalára. Szomorúan néztem az autó vörösen izzó hátsó lámpáinak fényét. Nem sírtam, de belülről feltőrt bennem egy keserű érzés, amit egész életemben éreztem.

 

Kolos a vacsora után sokáig, nem keresett. Jó néhány hét után ébredtem rá, hogy már egyáltalán nem is fog többé keresni. Láttam a három nőt, akik közül kettőn kimondottan éreztem az irántam tanúsított ellenszenvet. Majdnem biztosra vehettem, addig nem fognak nyugodni, míg Kolost el nem választják tőlem. Folytattam a munkával, az otthoni teendőkkel, és az apámmal való érzelmektől mentes sivár, egyhangú életemet. Aztán egy hétfő délelőttre apám az irodájába hivatott. Nem szívesen tettem eleget óhajának, mert szabadnapot kellett miatta kivennem. Ahogy beléptem az egyszerű, ámde jól felszerelt irodája előterébe, egy számomra idegen férfit láttam szintén várakozni. Kicsinek és jelentéktelennek tűnt. Öltözete egyszerű és olcsó, világosbarna öltönyből állt. Ritka barna haj keretezte erősen kopaszodó hosszúkás fejét. Zöld szemeivel érdeklődve tekintgetett felém, ám nem volt kedvem vele foglalkozni. Néhány pillanattal később apám dugta ki a fejét irodája ajtaján.

-Nos, fiatalság itt az ideje, hogy befáradjatok – invitált be mindkettőnket.

Beléptünk apám tágas irodájába. Világos, rendezett helyiség volt, ahol apám szinte az összes idejét töltötte. Az íróasztalán katonás sorrendben akták, irodaszerek, különböző mappák, díszes keretben egy csodálatos kép anyámról, és végül egy laptop helyezkedett el. A falakról morbid kitömött állatfejek vicsorogtak vissza a látogatókra. Leültünk szemben apámmal a két odakészített székre.

-Kislányom, először is engedd meg, hogy bemutassam neked egykori középiskolai jóbarátom fiát, Meszlényi Pétert.

Értetlenül meredtem a számomra nem túl megnyerő külsejű férfira. Kezet fogtunk, én határozottan megszorítottam a kezét, miközben bemutatkoztam. A Péternek nevezett férfi dadogva hadarta el a nevét. Kézfogása bizonytalan, mondhatni nőiesen puhány, ráadásul a tenyere erősen nedves volt a verejtéktől. Addigi negatív érzéseim a férfival kapcsolatban csak tovább nőttek. Azután apám ismételten magához ragadta a beszélgetés fonalát.

-Melánia, muszáj tudnod, hogy Péter, édes apjához hasonlóan kitűnő kereskedelmi és könyvelői vénával van megáldva.

-Roppantul örülök – mondtam erőltetett mosoly közepette, miközben azon járt az agyam, hogy nekem ehhez mi közöm lehet.

-Tudom kincsem, hogy hónapok óta a kórházi laborban dolgozol. Viszont tudnod kell – mondta apám komolyan miközben két pohárba whiskyt töltött. Az egyiket a Péter nevű férfinak adta, a másikból ő ivott. Miután koccintás után lenyelte az erős alkoholt így folytatta -, hogy közel hatvanhoz szeretnék kevesebbet foglalkozni a cég dolgaival, és sokkal több időt áldozni a pihenésre, azon belül is a vadászatban lelni még több örömömet.

-Megértelek apám, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy ehhez mi közöm? Mióta az eszemet tudom állandóan egyedül vezetted a cégedet. Soha, semmilyen betekintést nem engedtél a dolgaidba.

-Ez igaz lányom, de változnak az idők. Korábban azt hittem, örökké bírni fogom, hogy kizárólag minden úgy jó, ahogy én csinálom. Aztán nem rég rádöbbentem, már nincs akkora örömöm a cég irányításában, mint egykor.

-Bocsáss meg apám, de még mindig nem értem, mit keresek most itt? Vegyészként értek a műtrágyák előállításához, de a kereskedelemmel járó dolgok számomra homályos foltok.

-Ezért van most köztünk Péter – lépdelt oda apám az addig csendesen, már-már magába roskadón ülő kopott fiatalemberhez. Megveregette a vállát, amitől a férfi még inkább összehúzta magát. Zavartan nézett fel apámra.  Apám rám nézett, s azt mondta – az édes apja levélben azzal keresett meg, hogy adjak a fiának munkát, mert a korábbi munkahelyét elveszítette.

Az jutott eszembe, remek, akkor apám majd ezután foglalkoztathat egy tökfilkót. Akkor még nem sejthettem apám jövőbeli terveit, ám néhány perccel később sok mindent világossá tett.

-Azt tervezem Melánia, hogy te Péter segítségével elsajátítod a kereskedelemmel kapcsolatos dolgokat. Ezután te vezeted be némiképp Pétert a vegyészet világába. Végül te fogod vezetni a cég gyártási folyamatait, míg Péter az üzleti részért felel majd.

Úgy éreztem, egy pillanat alatt feje tetejére állt a világ. Mi történt apámmal? Magam részéről nem láttam őt öregnek, sem megfáradtnak, vagy olyannak, akinek szüksége lenne a pihenésre. Eddig miért nem mutatott semmit abból, ami az életét jelentette. Miért kellett erre közel harminc évet várni. Csak úgy sorjáztak fejemben a kérdések, bizonytalanságok. Végül kétségbeesve próbáltam kibúvót keresni.

-Apám, és mi lesz a kórházi munkámmal. Miként fogom összeegyeztetni a kettőt?

-Nem érdekel az a szánalmas fizetést adó piti munkád – csattant fel apám megvetően.

-Apa azt mindjárt gondoltam, hogy te így gondolod, de a munkatársaim számítanak rám.

Reményeim hiábavalóknak bizonyultak, amikor apám határozott, kemény hangon rám ripakodott.

-Sajnálom kislányom, ezt nem te fogod eldönteni. Betelefonáltam a laborba és holnaptól már nem ott dolgozol, hanem itt veted bele magad azokba a dolgokba, amelyek számodra eddig ismeretlenek voltak.

Lesütöttem szememet, mert elárulta volna a bennem dúló érzéseket. Nem óhajtottam azokat az apám előtt feltárni. No és ott volt Péter, az idegen férfi, akivel holnaptól fogva munkatársak leszünk. Apám közölte, Péter nálunk fog lakni, mert még nem talált magának megfelelő albérletet.

 

Egy pár héten belül egy sor ismeretre tettem szert a kereskedelem és üzlet terén, míg Péter jól vette a vegyészet alapelveit. Péter apám éles ellentétének bizonyult. A nem túl csinos és megnyerő külső kitűnő tulajdonságokat takart. Szerény, csendes fiú volt, akit szigorú apja következetességre, precizitásra nevelt, de emellett jószívű és jóhumorú is volt. Hamarosan beláttam, nem okoz olyan óriási kínokat a vele való együttműködés.  A tanulás és a közös munka után mind többször maradtunk együtt. Közös pizzázások, kávézgatások, később vacsorameghívások. A férfi nagyszerű hobbi szakácsnak bizonyult. Mint az egyik együttlétünkkor megtudtam, apjától leste, tanulta el a konyhai fortélyokat. Édes anyját évekkel korábban elveszítette. Péter is még mindig hiányolta az anyai kedvességet, szeretetet. Rengeteg időt töltött kemény apjával, aki apámhoz hasonlóan rajongott a vadászatért. Természetesen Pétert is megfertőzte a szenvedélyével. Az ő házuk is a közös vadászatokon elejtett vadak trófeáival volt tömve.  Személy szerint utáltam a vadászatot, de apámnak muszáj volt elnéznem. Péter pedig csak olyan jóbarát féle, tehát semmi közöm hozzá, mihez kezd szabad idejében.

 

Kolos emlékképei a múló idővel halványultak, de elfeledni sosem tudtam. Magamnak is nehezen vallottam be, abban reménykedem, hogy idővel Kolos dacolni mer majd az anyjával. Egy napon a helyi újság oszlatta szét reményeimet. A cikk arról számolt be, hogy Kétly Kolos, mint a környék legjobb partija elvette fővárosi ügyvédnő szerelmét, Peléni Kornéliát. Tudtam, itt a vége, nincs értelme a további várakozásaimnak. Egy esküvő nem holmi múló szeszély vagy játék, Kolos zálogba adta a szívét, a vagyonát, nincs többé esélyem nála.  Ráadásul Kornélia egy olyan ügyvédnő, akinek ügyvédi irodája is van. Mit akarok én, aki most voltam kénytelen elhagyni első munkahelyemet. Ezután apám cégét fogom majd vezetni, de mindez eltörpül a saját ügyvédi irodával szemben.

 

Az összes energiámat arra összpontosítottam, hogy Kolost és az emlékét egyaránt végleg száműzzem az életemből. Sajnos nem jártam sikerrel, mert egy nap különös álmom volt. Álmomban Kolos mellett meneteltem – meseszép törtfehér esküvői ruhakölteményben – az oltár felé. Úgy kapaszkodtam Kolos erős karjába az oltárhoz vezető rövidke méltóságteljes sétán, mintha a másik teste adná az éltető energiáimat. A lelkész ott várt szemben, tőle jobbra Kolos édes anyja, két nagynénikéje, akik átszellemült arccal tartogatták a finom, hófehér selyemkendő által fedett, gyűrűinket tartó párnácskát, baloldalukon apám árválkodott. Valahonnan mélyről az a kérdés foglalkoztatott, miért nem az apám karján vonulok az oltárig, ahogy szokás, és ott venne át Kolos? Ám a földöntúli boldogság olyannyira eltöltötte lelkemet, hogy nem igazán érdekelt a kérdésre adható válasz. Ott álltunk az oltárnál, a lelkész szebbnél-szebb hasonlatokat, szóvirágokat használva beszélt a házasság szentségéről, szépségéről. A döntő pillanatban, miután mindent esküdtem és fogadtam, Koloson volt a világ szeme, hogy ujjamra húzza a gyűrűt. A két nagynéni közelebb tipegett, odanyújtották a párnát. Kolos büszke mosollyal lebbentette fel a szemérmes kis selyemkendőt. Óriási döbbenetet láttam a közelünkben állók arcán. Kolos arcáról hirtelen eltűnt a büszke mosoly. Kérdőn felnézett, pár pillanattal később már kétségbeesve tekintett rám. Abban a pillanatban megláttam az üres párnát, rajta az összegyűrt selyemkendőt. Hol hagyhattuk el a gyűrűinket, hol hibázhattunk? A nagy kavarodásban pillantásom jövendőbeli anyósomra esett. Erna arcára gonosz, kárörvendő vigyor ült ki. Minden világossá vált, s ahogy épp nekirontottam volna álombeli anyósomnak, hogy számon kérjem tőle a mérhetetlen gonoszságát, felébredtem. Megkönnyebbültem, amiért nem kellett álmomban összecsapnom Ernával. Mélységes fájdalmat okozott az esküvő álombéli szépsége. Hangokra lettem figyelmes az udvarból. Apám terepjárója kint állt, s a csomagtartóból egy hátsófertály kandikált kifele. Egy perccel később megláttam Pétert, aki a hátsófertály vidáman integető tulajdonosa volt. Mi a manó, apám és ő már ekkora haverjai egymásnak, hogy Pétert még az imádott vadászataiba is bevonta. Mit bánom én, hogy mit tesz az apám, és kivel jár el a szabadidejében megszervezett vadászataira. Visszahuppantam ágyamba. Egész nap az álmom körül jártak a gondolataim. Valamit sürgősen ki kell találni, amivel sikeresen képes leszek Kolost elfelejteni. Máskülönben beleőrülök az iránta, valamint a hiánya felett érzett kínokba.

 

Szerencsére ennek már hat éve. Péterrel nem éreztünk egymás iránt lángoló szerelmet, de mindketten biztonságra leltünk a másikban. Egy évvel az esküvőnk előtt ráadásul Péter édesapja váratlanul elhunyt. Így Pétert már semmi nem kötötte egykori otthonához. Mindent felszámolt, ami régi életéhez kötötte. Ekkor tudta meg, hogy apjának voltak befektetései, amelyek elég jól jövedelmeztek. Mivel Péter volt az egyetlen gyermeke, ő örökölt mindent. Ezek egy részéből vásárolt egy gyönyörű házat. A többiből felújította, majd berendezte új otthonát, a maradékot befektette. Attól fogva már nem volt az apám jóindulatára utalva. Ezután sokkal magabiztosabbá vált. Többé nem is emlékeztetett arra az egykori bizonytalankodó fiatal férfira, aki rászorult az apja barátjára. Egy nap mozi után hazakisért, majd a búcsúzáskor váratlanul megcsókolt. Összezavarodtam a csóktól, nem értettem, mi üthetett Péterbe. Barátok voltunk, és a barátságba nem fér bele a csók. Mégsem bírtam szabadulni a csók emlékétől. Gondolatban számtalanszor újra meg újra átéltem. Nem értettem magam, hisz Péterben soha nem láttam a férfit. Csúnyának, középszerűnek tartottam. A csók azonban teljesen kibillentett lelki egyensúlyomból. Bizonytalanságomat a Kolos nélküli sivár, magányos léttel magyaráztam, hisz jó ideje kénytelen voltam gyengédség, és érintés nélkül élni. Néhány hónappal később Péter megkérte a kezem. Apám boldog volt, hogy régi cimborájának fiához megyek feleségül. Én, pedig ha boldognak nem is, de elégedettnek érezhettem magam. Elvégre ország-világ láthatta, képesnek bizonyultam tovább lépni Kétly Koloson. Egyszerű, minden ünnepi hangulatot nélkülöző esküvőnk volt.

 

Odakint rézsárgán sütött a szelíd őszi nap. Sárgába vonva az udvaron álló fák színes leveleit. A monitoromon a legfrissebb üzleti kimutatásokat tanulmányoztam. A szép ősz végi időjárásban azonban sokkal szívesebben töltöttem volna időmet a szabadban. Ám munkám nem tűrt halasztást, tehát kénytelen voltam beérni azzal, amit az ablakból láthattam. Belemélyedtem a kimutatásokba, de röviddel később belépett a férjem. Egek, nem hiszem el, nem megbeszéltük, hogy ma vele lesznek a jövőre negyedik évüket betöltő, két égetni való rosszcsont ikreink. A két fiú, Dániel és Dorián úgy rontottak rám, mint két kajla kiskutya. Imádtam őket, de picit nehezteltem páromra. Péter jól tudta, ha időben szeretném befejezni a munkát, nem árt zavartalanul hagyni. Biztosan nem bírt már velük, gondoltam, majd látva az órán a délután három órát, annyira már nem is nehezteltem.

-Édesem, szépen kérlek, ne orrolj rám, de a szép időben nem tudtam a fiúkat tovább a lakásban tartani,- közeledett csúfondáros mosollyal hozzám a párom. Odaérve hátulról átölelte a vállamat, arcomra puszit nyomott – azt követelték, itt az idő látni anyát, aki hétvégén ne dolgozzon ötig.

-Ó, hát persze Péter, a négyévesek követelőzése. Te is jól tudod, az üzletben nincsenek hétvégék. Ott az idő és a pénz számít.

-Hogyne tudnám Melánia, – szedte le Péter mondandója közben Danit az ablakpárkányról – te viszont elsősorban édesanya vagy, aki hétvégente beugrik, hogy kis változatosságot lopjon a hétköznapjaiba. Az üzleti dolgokkal én foglalkozom.

-Persze, azért azt bírod, amikor olyan dolgokat rendezek el, amiket te nem kedvelsz, ugye?

Péter nevetve legyintett egyet arra, amit mondtam. A fiaink eközben teljes káoszt csináltak a máskor oly szépen rendezett irodában, ahol apjuk szokott dolgozni. Akkor ugrottam fel székemből, amikor Dorián apám irodájába készült berontani. Noha apám évek óta nem tevékenykedett az üzleti életben, azért az iránta érzett tiszteletből eredeti állapotában őriztük meg az irodáját. A többi helyiséget a magunk ízlésére formáltuk. Még az undorítóan ronda trófeákat is meghagytuk. Néhanap apám ugyan benézett, de már nem az üzlet volt az élete. Gyakran utazgatott, a hétvégéin zömében vadászattal ütötte el az idejét. A vadászatokra rendszeresen Péter is vele tartott. Mosolyogva néztem a fiaimat és az apjukat, majd arra kértem őket menjenek ki az udvarra, és ott várjanak rám. Lekapcsoltam a számítógépet.  Az udvaron Péter úgy játszadozott négyéves ikerfiainkkal, minta ő is gyerek lenne – hihetetlennek tűnt, hogy mindez már hat esztendeje tart.

 

Visszatettem mindent a helyére, leoltottam a villanyokat. Táskámat vállamra dobva léptem ki az udvarra a langymeleg őszi napsütésbe. A két gyerek barnahajú fejecskéje úgy cikázott oda-vissza az udvaron, mint sebesen guruló gesztenyék az avarban. A három Meszlényi. Péter azonnal észrevett. Mellettem termett, – kihasználva, hogy az ikrek nem figyelnek – átölelt, jó szorosan, majd kedvesen megcsókolt. Dániel és Dorián mindkettőnkre féltékenyek voltak. Az ő kis világukban apa és anya kizárólag miattuk létezhetett, csakis kettejüket szerethették. Azt nehezen viselték, amikor egymással foglalkoztunk. Szerettem Pétert, de egyáltalán nem olyan ragaszkodó szenvedéllyel, ahogy Kolos iránt éreztem. Nyugodt, kiegyensúlyozott életet éltünk. Számomra túlzottan kerek és kiszámítható volt ez az élet. A szívemben lassanként ismét eluralkodni látszott a régi jól ismert hűvös, rideg hangulat. Péter mindezt nem sejthette, mert soha nem beszéltem neki az érzéseimről. Hamis mosollyal arcomon bújtam karjaiba, ám belül érzéketlen maradtam a gyengéd érintés ellenére is.

-Anya-apa elmegyünk a cukrászdába – állt elő ötletével Dániel. Nagyobbik fiunk, hét perc volt a különbség a két gyerek világra jövetele között, könyörgően emelte ránk csodás zöldeskékben játszó szemeit. Tudta a kis pimasza, hogy ezzel a pillantással mindkettőnket megvett.

-Csakis akkor megyünk a cukrászdába, ha mindketten megígéritek, hogy nyugodtan megültök a feneketeken – próbáltam szigorú hangot megütni, de majd kipukkadt belőlem egy hatalmas nevetés, látva Doriánt, ahogy apjával kergettek néhány rőtbarna hárslevelet. – Ti ott ketten mit gondoltok, képesek lesztek néhány percig egy helyben csücsülni?

-Én biztosan képes leszek, akár több percig nyugodtan csücsülni a fenekemen – válaszolta nevetve Péter. Hamarosan odaértünk a cukrászdához. Mind a négyen a futástól lihegve, kipirult arccal ültünk az asztalhoz.

-Nos, fiúk, ki és mit szeretne enni-inni? – Az ikrek egymás mellett ültek, de mindent lehetett rájuk fogni, csak azt nem, hogy nyugodtan. Össze-vissza csipkedték, piszkálták egymást. Hangosakat kacarásztak. Péter hiába csitítgatta őket. A férfitársaság annyira el volt magával foglalva, hogy meg sem hallották a kérdésemet. Néhány percig nézegettem a két sűrű barnahajú fiúcskát. Imádtam gyönyörködni bennük, ám oly ritkán élhettem át ezt az érzést, mert folyamatosan mozgásban voltak. Dániel amolyan anya kedvence a csodás zöldeskékben játszó szemeivel, kissé visszafogott, tétova viselkedésével. Dorián pedig az apa és nagyapa kedvence, az élénk feketében játszó sötétbarna szemeivel, rosszaságában is határozottságot árasztó fiús viselkedésével. Péter is mosolygott, de éreztem, belül valami nyomasztotta.

-Bökd ki, mi bánt. Látom, valamit szeretnél mondani, ami nekem nem fog tetszeni,- mondtam férjemnek. Rám emelte egyetlen szépségét, azaz a zöld szemeit, száját enyhén félrehúzta, majd a mellette ülő Dorián hajába túrt. Zavarát látva, mosolyogva folytattam,– Mivel fogsz ezen a hétvégén meglepni?

-Tudom, szívből utálod a vadászatot. Apukád arra kért, vasárnap kísérjem el, mert szeretné, ha egy rutinos vadászt is maga mellett tudhatna.

-Nem szeretem, amikor hétvégén elmész. Olyankor tudnánk nyugodtan négyesben lenni. Nem értelek benneteket, férfiakat, miért nem bírtok nyugton maradni, – tettem fel a hiábavaló kérdést. – Minden vadászat idején izgulok, nehogy bármi történjen veletek.

-Megértelek édes, de azt meg te értsd meg, hogy nem szeretném Ernő bácsit sem magára hagyni. Azért köztünk szólva apukád sem lesz fiatalabb.

-Most erre mit tudok mondani? Azonban nem örülnék, ha te is úgy vennéd semmibe a fiainkat, ahogy egykor apám vett semmibe engem. Apropó, a szarvasbőgés miatt nem tilos ez időtájt a vadászat?

-Két dolgot ígérhetek szívem. – Kíváncsian vártam, vajon mivel rukkol elő. Az ikrek szerencsére nem érzékelték a köztünk feszülő ellenállást. Péter bizonytalanul babrált a pohár aljában a kiskanállal. – Megpróbálok, több időt veletek tölteni. Azt nem mondom, hogy többé nem veszek részt a vadászatokon, – különösképp, ha apádról lesz szó – de jóval ritkábban megyek majd el. Nem, ilyenkor már engedélyezik a vadászatok rendezését.

-Nem bánom én, azt csináltok, amit akartok – fogtam a poharakat és visszavittem őket a kiszolgáló pulthoz. Kifizettem a számlát, majd összeszedtem a gyerekeket. – Gyertek, ideje hazamenni. Apukátoknak muszáj pihennie, hogy holnap összpontosítani tudjon majd a vadászaton.

Éreztem az élt a hangomban, de nem tudtam, és nem is akartam visszafogni magam. Péter láthatóan restellte magát, de hozzám hasonlóan ő sem bírt apámnak ellentmondani. Hazatérés után következett a szokásos esti rutin. Vacsora, fürdés, azután mese, fekvés, majd alvás. Nem engedtem a fiúknak tv-t, internetet, sem egyéb technikai vívmányok használatát. Péter ezekben a gyerekek körüli esti teendőkben általában segített. Kivéve a hőn szeretett vadászatok alkalmával. Nem enyhültünk meg fekvésig, de még másnap reggelig sem.

 

Ültünk az étkezőasztal mellett. Étvágytalanság gyötört, ezért csak egy kis kávét kortyolgattam. Péter talpig khaki színű ruházatban tömte magába a szalonnás rántottát. A fiúk apjukhoz hasonlóan jóízűen falták a reggelit. Néhány perc múlva Péter megköszönte a finom reggelit, azután puszit nyomott a két kis fejre. Nekem is megpuszilta a homlokomat, de mosoly nélkül búcsúztunk egymástól. Kintről vidám férfihangokat, nevetést, kutyaugatást, ajtócsapódást hallottam. Kis idő múltán csend borult az udvarra és a házra. Mosogatáskor eszembe jutott, mi lenne, ha a két gyerekkel elmennék a közeli csónakázó tóhoz pihenni. Hétvége lévén ritka forgalom volt az utakon. Rövid kocsikázást követően alig fél óra elteltével odaértünk a hangulatos tóhoz. A szokatlanul enyhe szép őszi idő még mindig kitartott. A tó partján elég sokan voltak, de simán találtam egy számunkra megfelelő kellemes helyet. Leterítettem két plédet, egyiket a srácoknak, másikat magamnak. Magammal hoztam egy könyvet, időtlen idők óta nem tudtam olvasni, ezért ugyan csupán fél szemmel, de belemerültem a történetbe. Másik szemem a két fiúra tapadt. Nagyszerűen elvoltak, időnként idegen gyerekek is csapódtak melléjük. Végre élvezhettem a késő őszi meleg napsütés simogatását a bőrömön. Irtó módon jól esett a nem várt nyugalom. Nem győztem áldani az eszem a kirándulásért. Dániel és Dorián is hihetetlenül élvezték a szép időt, a szabad levegőt, és a tóparti nagy tér adta lehetőségeket. Egyszer sem néztem az órámra, mert nem akartam tudomásul venni az idő gyors iramát. A gyerekek csendjéből jöttem rá, hogy már elmúlt ebédidő. Miután jóllaktunk még egy plédet a földre terítettem. Nem sokkal később már mind a ketten mélyen aludtak a napsütötte tóparton. Olvasás közben eszembe jutott Péter és az apám. Mi a francnak lelik ekkora örömüket az állatok lelövésében? A természetes szelekcióra hivatkoztak, valahányszor felvetettem nekik esztelen viselkedésük okait firtatva. Különben is, hol nevezhető természetesnek a golyó általi halál? Mit ártottak nekik azok a szerencsétlen állatok? Miért nem rajonganak ők is a nyugiban eltöltött családi együttlétekért? Gondolataim csapongása közben váratlanul az állatokat szerető, tisztelő Kolos képe kúszott elém, s azonnal jött a régről ismert kérdés, ha együtt maradtunk volna, milyen életem lenne? Rá kellett jöjjek, noha egyszerre két gyerekem lett, s az elvárásaimnak megfelelő munkám, mégsem éreztem magam boldognak. Pedig szegény Péter ezerrel tepert, küzdött azért, hogy megteremtse a boldogságunkat. Szégyelltem magam, de nem bírtam parancsolni gondolataimnak. Mintha ez nem lenne elég, ráadásként tudomásomra jutott, hogy Kolos és a felesége a híres ügyvédnő boldog házasságban éltek. Gyerekük még nem lett, de természetesen ők is szerettek volna utódokat. A szégyen mellett a lelkifurdalásom is munkálkodott. Péter egyedül a vadászat terén bizonyult hajthatatlannak. Máskülönben mindenben hallgatott rám. Mért nem tudom már végleg lezárni a múltat, s elfogadni a jelent? Tépelődéseimből Dorián rángatott ki.

-Anya, mikor megyünk haza? Szeretnék már apával lenni.

Nem tudtam, mit mondani a gyereknek, ezért inkább nem válaszoltam semmit. Ránéztem Dánielre, aki még csak akkor ébredezett. A gyerekekre bíztam a játékok nagyrészének összeszedését, majd lassan mindent az autóba tettem. Az este közeledtével a tópart is csendesebb, üresebb lett. Két kis szeleburdi fiacskámmal a hátsó ülésen hajtottam hazafelé. Vidéki élethez szokva felfigyeltem a közeledő szirénák bajt jelző hangjára. Néhány pillanattal később szirénázva elhúzott mellettem egy rohammentő, majd egy rendőrautó. Felkavart a két segítségül hívott rohanó gépkocsi látványa. Hazatéréskor furcsállottam, hogy este hét órához közeledve Péter még mindig nincs otthon. Nem értem rá ezzel a kétellyel foglalkozni, mert vacsorát kellett adni a fiúknak, azután meg fürdetni őket. Szerettem, ha e feladatokat Péterrel közösen csináltuk. Amikor férjem a vacsora és fürdetés után sem jött meg, magasabb szintre ugrott bennem a feszültség. Lefektettem a két gyereket, mesét is olvastam nekik, de a férjem még mindig nem jelentkezett. Erre az időre általában haza szokott jönni, mert tudta, nem szeretem az estet és az éjszakát egyedül tölteni. Megdobbant a szívem, mert hangokra lettem figyelmes. Végre megjött. Kopogtak a bejárati ajtón, s amúgy is hangosan doboló szívem a váratlan zajtól még erősebb tempóba kezdett. Ki a fene keres ilyen későn minket. Óvatosan kikémleltem a résnyire nyitott ajtón. Legnagyobb döbbenetemre egy komoly arcú fiatal rendőrrel találtam magam szemben. Ez meg mit akar itt? Tétován nyitottam szélesebbre az ajtót.  A fiatal rendőr mögött egy civilbe öltözött idősebb férfi állt.

-Jó estét kívánok. Meszlényi-Fejtő Melániával szeretnénk néhány szót váltani.

-Én vagyok,- hebegtem halálsápadtra válva. Mindkét férfin láttam a határozott fellépés mögött valamit, amit nem bírtam beazonosítani.

-Nézze asszonyom,-nyújtott kezet az idősebb férfi. Megmondta a nevét, rangját, de semmi nem maradt meg az agyamban. – Sajnos rossz híreket hoztunk. Beljebb mehetnénk, hogy ne itt beszéljük meg a dolgot?

-Mondják már meg, mi van, mi történt? – teljesen kifordultam magamból. Megőrjített a bizonytalanság, ami órák óta mardosott. – Ugye nem a férjemmel és az apámmal történt valami?

E közben a két idegen férfi belépett a nappaliba. Arra kértek, – mintha nem ők, hanem én lennék a saját otthonomban a vendég,- hogy üljek le. Szófogadóan leültem, ugyanis éreztem, kocsonyaként reszkető lábaim nem bírnának tovább tartani. Szerettem volna tudni, mit keres itt ez a két férfi, ugyanakkor rettegtem is a válaszuktól. A civilruhás rendőr szembe ült velem, a másik jegyzetfüzetével a kezében mellette álldogált.

-A férje az ön édesapjával a mai napon vadászatra ment, igaz? – Az idősebb rendőr olyan átható pillantással méregetett, hogy ha nincs a szívemben az a hidegség, tán még zavarba is jövök tőle. – Máskor is szoktak együtt vadászatra járni?

-Igen, évek óta rendszeresen eljárnak. Úgy értem a hajtókkal és szintén a vadászatért rajongó barátaikkal együtt. Ez miért érdekes, kérem, szépen mondja már el mi történt?

-Megenged egy cigarettát,- már szedte is elő a doboz cigarettát, öngyújtót. Halogatta a kérdéseimre a válaszadást. – Nem egy egészséges szokás, de nehéz róla lemondani.

-Ne haragudjon, de egyikőnk sem dohányzik. Nem szeretném, ha itt benn a lakásban rágyújtana.

-A mai vadászat során egy tragikus eset történt. – Lemondóan tette vissza a cigarettát és az öngyújtót. – Az egyik vadásztársuk lelőtt egy vaddisznót, ami elfutott. Meszlényi úr egyedül eredt a meglőtt vad után.

Ismét abbahagyta a beszédet. A fiatalabb rendőr is megunta az ácsorgást, lazán leült kollégája mellé. Felugrottam helyemről, de az idősebb rendőr arra kért, üljek vissza.

-A férje megtalálta a vaddisznót. Azonban az édesapja úgy döntött ő is a megsebzett vad nyomába ered.

-Nézze uram, ha nem mondja el röviden, mi történt akkor idegösszeroppanást fogok kapni. Az pedig nem lenne jó, tekintve, hogy odafent két négyéves fiúgyerek alszik.

-Az édesapja is hamar odaért a területre, ami egy sűrű növényzettel benőtt csalitos. A férje nekilátott a vaddisznó kizsigerelésének. Ekkor ért oda az édesapja, aki ebből semmit nem látott. Csupán azt hallotta, hogy a növényzet zörög. Abban a hitben, hogy a sebzett vad motoz a csalitos mélyén, célzott, majd kétszer elsütötte a fegyvert.

A jeges érzés egészen a szívemig kúszott. Azt hiszem, akkor már sejtettem, hogy mi történt.

-Mind a két lövedék célba ért. – Éreztem, hogy most fogja velem közölni azt, amit semmilyen körülmények között sem szerettem volna hallani.- Az egyik lövedék Meszlényi Pétert találta el.

-Melyik kórházba szállították? – tettem fel a logikusnak tűnő kérdést. A rendőr nem felelt azonnal. Másodpercekig hallgatott. – Meszlényi urat sajnos végzetes lövés érte. A gyorsan kiérkező mentők sem tudták az életét megmenteni.

Nem emlékszem rá, hogy ezután mi történt, mit mondtak még a rendőrök. Miután becsuktam utánuk az ajtót teljes, nyers erejével tört rám a fájdalmas valóság. Szerettem volna, ha a sírás feloldozást ad, de a könnyeim nem eredtek el. Felmentem a két kisfiamhoz. Oly édes nyugalomban aludták álmukat. Fogtam a paplanomat, s a két kiságy közé a padlóra feküdtem. Nem bírtam volna egész éjjel egyedül lenni a hálószobánkban. Egész éjszaka űzött gondolatok kergetőztek agyamban, s gyötörték gyűröttre amúgy sem sima lelkivilágomat. Reggel mit mondjak a két gyereknek apjuk hollétéről? Péter mit érezhetett élete utolsó pillanatában? Mi lesz velünk ezután, mihez fogok kezdeni? Majd apámon gondolkodtam. Mit láthatott, mit gondolhatott mielőtt elsütötte a fegyverét? Miért nem győződött meg arról, hogy nem ember mocorog-e a sűrű bozótosban? Az eszembe sem jutott, mit érezhetett, amikor tudomására jutott, hogy a vejét érte a lövés. Reggelre szemhunyásnyit nem aludtam. A két gyerek egyszerre ébredt. Mind a kettő boldogan ugrott rám, miközben afeletti örömüknek adtak óriási kacagás közepette hangot, hogy mennyire jó volt velem együtt ébredni. Pindurka időre majdnem elfelejtettem az előző este történteket. Ám a konyhába menet szembe találtam magam Péter cuccaival, amik eszembe juttatták pótolhatatlan veszteségeimet. Anyám, akinek a jelenléte örökké hiányzott, életem egyetlen szerelme Kolos, akit sikerrel elmartak tőlem. Most pedig egyszerre vesztettem el gyermekeim apját, akihez szerelem ugyan nem fűzött, de tiszteltem őt mindazért, amit ennek dacára értem, értünk tett, és apámat is. Megcsörrent a mobilom. Váratlanul ért a csendbe hasító élénk hang. Ismeretlen szám volt a hívó. Félve vettem fel.

‒ Igen, Meszlényi Fejtő Melánia vagyok.

‒ Asszonyom elnézését kérem a korai zavarás miatt.

‒ Semmi baj, mondja nyugodtan.

‒ Szomorú hírt kell, közöljek. Az édesapja az éjszaka során elhunyt.

A csend fülsüketítő lett az idegen férfihang által szenvtelenül közölt információ átadást követően. Apám képe elevenedett meg előttem. Nem fűzött össze kettőnket gyengéd szeretetszál, de apám volt az, aki szilárd bástyaként állt őrt felettem. Fenn az emeleten ez idő alatt a két fiam hajba kapott valami bagatell dolgon.

 

Szekeres Henriett
Author: Szekeres Henriett

Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...

Megosztás
Megosztás

Egy válasz

  1. Heni kedves, most is, mint mindig csodálatos az írásod! Gratulálok! 😘🤗

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

+ 35 = 40

Versek
Halászné Magyar Márta

Pünkösdi Rózsa

Pünkösdi rózsa szára hajolva,  görbe a háta,  lába már sánta.    Életre hívták,  szülője nincs már.  Sima volt arca,  gond ránccal varrta.   Sápadt az

Teljes bejegyzés »
Názáreti templom kupolája, fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Ne feledd

Ne feledd, hogy nem vagy egyedül, Jóistennel minden kiderül. Kint a rétnek sok virága, nyílik néked vidámságra, míg vidámságod nem hagy egyedül. Ne feledd, hogy

Teljes bejegyzés »
Fényszívek, Fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Gazdag szegények

Gazdagok a szegények, kik az Úrban serények. Az életed drága kincs, e világon párja nincs. Gazdagok a szegények, kik az Úrban remélnek. Szeretetből megélnek, csak

Teljes bejegyzés »

Bántó szavaid

Szavaid marnak, mint tüdőt dohánypor, fájnak az igazságtalan jelek, a jókedv elillan, mint a kámfor, kár, ha szád bántó szavakat fecseg. Ne gondold azt, hogy

Teljes bejegyzés »
Közösségi kenyér, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Éva

Az élet kenyere

Nagyon éget a kemence, igen erős annak füstje. Nem szeretem dolgokban, nehézségben, poklokban. Az élet mégis varázslat, kenyeret süt parázsban. Van ereje, melege, benne sül

Teljes bejegyzés »
Egy csepp eső, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Ildikó

Egy csepp eső

Csak egy csepp volt, parány, jelentéktelen, mégis belefért a végtelen. Egy kis bogár véle szomjat olt, majd a fákon röptében gyümölcsöt olt. A te szíved

Teljes bejegyzés »