A béke áldozatai

Szénnel rajzolt világban élek. Minden szürke. A felhős égbolt, a kavicsos talaj, a nyugaton vánszorgó hatalmas folyam. A behemót épületek, a köztük közlekedő ormótlan vonat. Az egész telepet körülvevő otromba szögesdrót kerítés. A főbejárat feletti Szupertitkos Háborúirányító Szekta felirat és az épületek tetején görnyedő zászlók feketék. Mintha ránk vadászó keselyűk lennének.

Minden emlékem itt játszódik. Többnyire mind ugyanolyan; a társaimmal- akik ugyanolyan hosszú egyenes hajú csontsovány, hullasápadt, élettelen tekintetű szürke ruhás tömeggyártmányok, mint én- a hatalmas kivetítők előtt Ekaterina kisasszony utasításait követve a politikusokat manipulálva a IV. világháború irányításán fáradozunk.

Csönd van. A csöndet csak a lábunk alatt zörgő kavicsok nesze töri meg, ahogyan a szürke épületek közt kullogunk, Ekaterina beszédére. Hamarosan odaérünk a telep közepén magasodó víztorony elé. Az alsó két harmada szürke beton, felső harmada vöröses tégla. A Délszláv háborúk alatt közel 650 találat érte. Ebből az épületből kapjuk meg Ekaterina parancsait.

Átvágok a víztorony lábánál felállított színpad előtt gyülekező tömegen. Mivel az én nevem 0112- beállok az első sorban álló 0111 nevű lány és 0113 nevű fiú közé. Mindannyian viselünk egy számot a pulcsinkon. Az első szám-ami 0-tól 5-ig bármi lehet- a kasztunk száma, meghatározza a szakterületünket és a háború manipulálásával kapcsolatos feladatunkat, ami alapján a kasztok közötti hierarchiában elfoglalt helyünket is. Én 0-s vagyok. Mi manipuláljuk a politikusokat.

Pár perc múlva megjelenik a színpadon Ekaterina kisasszony, Josif Zsukovszkij, egy néhai gazdag milliárdos lánya. Ciklámen ruhát visel, mézszőke haja csinos loknikban omlik a vállára. Két 6-os fiú kíséri. A hatosok alkotják Ekaterina magán hadseregét. Szürke terepmintás katonai ruhát és fegyvereket viselnek. Rengeteg fegyvert.

-Jó reggelt kívánok mindannyiótoknak! – nyivákolja mosolyogva- Annyira örülök, hogy mindannyian eljöttetek! – mondja úgy, mintha lett volna más választásunk. Olyanok vagyunk, mint a robotok. Azt csináljuk, amit ő mond. Még érzelmeink sincsenek, amiknek az indíttatásával megakadályozhatnánk ezt.

Meghallgatjuk a sablonos beszédet, ami mindig ugyanarról szól. 2050-ben a két kontinensen elterülő IV. birodalom területszerzési szándékkal kirobbantotta a III. világháborút, de hadjáratai kudarcba fulladtak. Eközben egy pici ország szövetségeseivel elfoglalta a szomszédos országokat és a kontinens nyugati felét, majd a szövetségesei területeit is. Így jött létre az V. birodalom, fenyegetést jelentve a hajdani IV. birodalomra. A 2059-es békeszerződések után hét évvel a hajdani IV. birodalom hadat üzent az V. birodalomnak, kezdetét vette a IV. világháború.

­-A mi nemes feladatunk pedig az, hogy…

-…a IV. világháború manipulálásával a hajdani IV. birodalom elfoglalja a világ összes területét és újra a régi fényében ragyogva tündököljön – fejezzük be unott hangon az unalomig ismételt szöveget, majd elindulunk az épületek felé. Aztán egyszer csak egy emlék jut eszembe. Olyan ami nem itteni és szürke. Ez színes. Otthon vagyok, amikor lövöldözést hallok. Valaki megragadja a csuklómat és lerángat a pincénkbe. Biztosan csak egy apró rendszer hiba. Mindig is itt éltünk. Sosem láttuk a világot, csak a monitorokon keresztül. De az emléket további színes emlékek követik. Egy fehér falú szobában ülök. Az ajtón kívül két nő beszélget. Ne aggódjon- mondja egy fiatal nő. -Gondoskodunk róla. A fiatal nő velem szemben ül, kezében egy injekciós tű. Nem fog fájni. -mondja kedves hangon, majd beszúrja a vállamba a békeszerződések után nem sokkal kitört pusztító világjárvány elleni egyetlen ellenszert tartalmazó vakcinát. A hangja és a kinézete majdnem olyan… Pont olyan, mint Ekaterina. Az évekig tartó szürke érzelemmentes gondolataim helyét a düh és a harag veszi át. A háborúban ártatlanok haltak meg, mind egy értelmetlen cél következtében. Ez a kis fruska manipulált minket. Mi pedig a háborút. Velünk ölette meg emberek millióit.

Körülnézek. Mindenki csak áll, tekintetük a messzeségbe réved. Ekaterina is észreveszi, odamegy az egyik fiúhoz. A víztorony felé iramodok. Felrohanok a fém lépcsőfokokon, megmászom mind a 198-at. A legfelső szint is tele van hatalmas monitorokkal. A terem szélén fém feljáró vezet fel a majdnem a plafonnál lévő hatalmas, üveggel elkerített piros gombig. Ezzel lehet véglegesen kikapcsolni az irányításunkért felelős programot. Felszaladok a feljárón.

Hangosan dobogó léptek zaja hallatszik, ahogy Ekaterina és a két hatos felér az emeletre.

-0112-es…- fröcsögi dühtől elfúló hangon – Ne merészeld! – kiáltja és rám fogják a puskáikat.

Előttem Ekaterina és a két hatos van, a hátam mögött és a jobb oldalamon a gomb és a fal. Ökölbe szorítom a kezem és betöröm az üveget, aztán megnyomom a gombot.

Ekaterina felém tüzel, én pedig gondolkodás nélkül ugrok ki a feljáró korlátján. A földre érkezve kiszorul a tüdőmből a levegő, de ismét célba vesznek, így nincs időm szenvedni, a lépcsőhöz futok és amilyen gyorsan tudok lerohanok a földszintre, ki a víztoronyból.

Odakint elszabadult a pokol, a hatosok mindenkit célba vettek, aki nem akart Ekaterina bábja maradni. De hát a hatosokat is ő irányította… A kezdetekben sokan voltak, akik valamiféle hiba miatt nem azt csinálták, amit Ekaterina mondott. Ezeket a gyerekeket selejteknek nevezték és elvitték egy épületbe a telep végébe. Azóta sem tudjuk, mi történt velük. Mi van ha a hatosok is selejtek? Javítható selejtek, akiket nem zártak be a telep végén lévő épületbe? Ha az életüket is odaadnák Ekaterina-ért akkor muszáj érzelmileg is kötődniük hozzá. Ha pedig így van, a hatosok nem fognak az én pártomra állni.

Leveszem a bejárat melletti SZHSZ-es zászlót és kitépem a közepéből a címert, majd kirohanok a toronyból. Elveszem egy földön fekvő fiú géppuskáját…és én is tüzelni kezdek. Nem azért, mert bántani akarom őket. Hanem azért, mert borzasztóan félek.

Elbújok egy épület mögött. Az épület egyik földszinti ablakában megpillantom a tükörképemet. Sötétvörös hajam repked a szélben, borostyánszínű szemem lángol, a puskát szorongató kezemből folyik a vér. A közelben egy hatos lány célba vesz egy szerencsétlen kis négyes fiút. Lelövöm a lányt. Odalépek a holttesthez és lenézek rá. A lány tekintetében nyoma sincs a gyűlöletnek, arcvonásai békések. Ennek a lánynak is biztosan voltak barátai és családja, akik nagyon szerették. Valószínűleg az ő szülei is elszegényedtek a III. világháborúban, ami után a legjobb döntésnek azt vélték, beadják Ekaterina árvaházába. Az árvaházból viszont ide szállították, ahol mindent parancsszóra tesz. Ha rajta múlik, nem akart volna bántani minket. Ez pedig mindenkiről elmondható.

Egy vonat süvít felém a mellettünk lévő sínen, majd fülsiketítő nyikorgással megáll mellettem. Egy hófehér hajú lány kiált ki az ablakon, derekáról rengeteg üvegcse lóg: -Szállj be Irina! – nem tudom miért hív így, de jobb híján beletörődök.

Feltűzöm a vonat tetejére a lyukas fekete zászlót. Elindulunk, de alig megyünk pár métert, hatosok kezdik ostromolni a vonatot. Átveszem a kormányt, a lány pedig egy üvegcsét hajít a hatosok felé, akik fuldokolni kezdenek. Biztos 3-as volt és biológiai fegyvereket gyártott.

Lefékezek a telep sarkában lévő hatalmas épület előtt. Az épület ajtaját hét zár védi. Szétlövöm őket. Nagyon félek. Nem tudom mi vár rám odabent. De azért berúgom az ajtót.

Az ajtó mögött rengeteg velünk egyidős gyerek ül a földön, hunyorognak a hirtelen fényben.

– Irina vagyok. Kirobbantottuk a forradalmat. Szabadok vagytok. – mondom, és egy magas fekete hajú fiú felé nyújtom a kezemet és egy puskát, aki Fjodor néven mutatkozik be.

Már majdnem a vonathoz érünk, amikor három hatos ront ránk. Mire oda kapnám a fejem az egyik lelövi a fehér hajú lányt, aki sikítva rogy a földre. Fjodor gyorsan lelövi őket, én pedig a lányhoz rohanok és letérdelek mellé.

-Figyelj! – mondja nagyon halkan. Látszik, hogy minden erejét össze kell szednie- A nevem Tatjána Malinovszkij. Az anyukámat is így hívják. Mondd el nekik, hogy a békéért vívott háborúban haltam meg. Vidd el a fegyvereimet is. – mondanék valamit, de a sírástól nem tudok – Menj és hozd el a világbékét moy Irina. – aztán még egyszer, utoljára kifújja a levegőt.

– Irina…-szólal meg halkan a hátam mögül Fjodor – Gyere. – mondja miközben felsegít és letörli a könnyeimet. Így már csak ketten baktatunk a vonat felé, amire felszállva pár perc múlva megérkezünk az északi főbejárathoz.

Kiugrok a vonatból és a pár méterrel odébb álló hatalmas tömeg felé lépkedek. Mindenki felém fordul és egy szó nélkül átengednek a kör közepén térdelő megviselt Ekaterinához, aki halkan motyog valamit, amit nem értek. A vállamhoz emelem a géppuskát.

Mindenki engem néz, kíváncsian méregetnek. Én pedig meghúzom a ravaszt. Ekaterina egy sikoly kíséretében arccal előre bukik, vére vörösre festi a szürke talajt. Kiveszem a kezéből a görcsösen szorongatott tabletet és utoljára az irányításom alá vonom a politikusokat. Csodálatos érzés ahogy mind egy szálig a bábjaimként viselkednek. Manipulálva őket kiadom a tűzszünetre vonatkozó parancsokat, amit továbbítanak a hadvezérek felé, akik elrendelik a tűzszünetet. Aztán odaadom a tabletet egy közeli ötös informatikusnak és megkérem, hogy semmisítse meg.

Leakasztok az övemről egy kicsi puskát. Nem lehet benne sok töltény, de amire kell arra elég. Elhoztam a világbékét. De milyen áron? Gyerekek ezrei haltak meg, akiknek az élete az én lelkemen szárad. Nem nyugtat meg, hogy a háború folytatása sokkal több életet követelt volna.

A fejemhez szorítom a puskát, a fém cső vége jeges csókot lehel a bőrömre. Egész végig a haláltól rettegtem, de lelkiismeretem vihara korbácsként szaggatja a szívemet, azokra gondolok, akiket megöltem, tomboló igazságérzetem pedig csak egy megoldást lát. Meghúzom a ravaszt…De amikor meghúzom, a hátam mögött álló Fjodor egy hatalmasat lök a karomon, így a golyó a fejem helyett a vállamba fúródik.

Térdre rogyok, a fájdalomtól, kicsi gombóccá gömbölyödök a földön. Fjodor lehajol hozzám és egy rongyot nyom a vállamon vérző sebbe, aztán dermedten a főbejárat felé néz. Ahogy a többiek is. Katonák rohannak be a telepre. De ők felnőttek és a IV. birodalom egyenruháját viselik. Megpillantok egy középkorú nőt. Felém rohan, két sötétvörös fonata meglibben a szélben. Anya.

Lehajol hozzám, könnyek csurognak a szeméből, miközben magához szorít.

-Annyira büszke vagyok rád – mondja és én is sírni kezdek – Szeretlek.

Bevillanak az emlékképek, az összes olyan, amikor első akartam lenni, de nem lettem és csalódtam. Rádöbbenek, hogy az elsőség amire mindig is vágytam, csupán eszköz volt, hogy egyszer ezeket a szavakat halljam. Mert sosem vágytam annál többre, mint hogy anya magához öleljen és azt mondja büszke rám. És hogy szeret.

 

Szalai Sára
Author: Szalai Sára

Szalai Sára vagyok, 16 éves, az Irodalmi Rádió szerzője, a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium 10. osztályos magyar-történelem szakos tanulója. Debrecenben születtem. Hat éves koromig Nádudvaron éltem, majd édesanyámmal Szentesre költöztünk. Már kisgyerekkoromban is rengeteg mesét néztem, az iskolában pedig egyből megszerettem az olvasást, illetve történeteket találtam ki a babáimmal, vagy azok nélkül. Elalvás előtt, éjszaka, ébredés után, a buszon, edzés közben és fizika órán. Sokáig szándékosan nem írtam, feleslegesnek tartottam és úgy gondoltam, minden gyerek szeret történeteket kitalálni, ezért majd én is felnövök és kinövöm ezt. Ami azóta sem sikerült. Tavaly kezdtem el történeteket írni. Még sosem éreztem semmi ehez foghatót; írás közben szabadnak éreztem magam, az írástól pedig különlegesnek. Második alkotásom bekerült az Irodalmi Rádió Csöng a csend című antológiájába. Tavaly küldtem be az Irodalmi Rádió karácsonyi pályázatára A nyolcadik karácsony ajándéka című művemet, mellyel harmadik helyezett lettem a tizennyolc év alattiak kategóriájában. Koromnál fogva leginkább young adult történeteket írok. Kedvenc műfajom a fantasy (és alzsánerei, például: high fantasy, dark fantasy, urban fantasy, történelmi fantasy,) az alternatív jelenben vagy jövőben játszódó disztópiák és a (tini)drámák, tragédiák. Fontosnak tartom a történeteimben a romantikus szálakat és a képszerű ábrázolást. Szabadidőmben (és az unalmasabb tanórákon) írok, rajzolok, fotózok, színházba és moziba...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

− 2 = 1

Versek
Halászné Magyar Márta

Pünkösdi Rózsa

Pünkösdi rózsa szára hajolva,  görbe a háta,  lába már sánta.    Életre hívták,  szülője nincs már.  Sima volt arca,  gond ránccal varrta.   Sápadt az

Teljes bejegyzés »
Názáreti templom kupolája, fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Ne feledd

Ne feledd, hogy nem vagy egyedül, Jóistennel minden kiderül. Kint a rétnek sok virága, nyílik néked vidámságra, míg vidámságod nem hagy egyedül. Ne feledd, hogy

Teljes bejegyzés »
Fényszívek, Fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Gazdag szegények

Gazdagok a szegények, kik az Úrban serények. Az életed drága kincs, e világon párja nincs. Gazdagok a szegények, kik az Úrban remélnek. Szeretetből megélnek, csak

Teljes bejegyzés »

Bántó szavaid

Szavaid marnak, mint tüdőt dohánypor, fájnak az igazságtalan jelek, a jókedv elillan, mint a kámfor, kár, ha szád bántó szavakat fecseg. Ne gondold azt, hogy

Teljes bejegyzés »
Közösségi kenyér, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Éva

Az élet kenyere

Nagyon éget a kemence, igen erős annak füstje. Nem szeretem dolgokban, nehézségben, poklokban. Az élet mégis varázslat, kenyeret süt parázsban. Van ereje, melege, benne sül

Teljes bejegyzés »
Egy csepp eső, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Ildikó

Egy csepp eső

Csak egy csepp volt, parány, jelentéktelen, mégis belefért a végtelen. Egy kis bogár véle szomjat olt, majd a fákon röptében gyümölcsöt olt. A te szíved

Teljes bejegyzés »