A jel

Titkok könyve

( részlet )

 

A jel

 

Földi életem legelső emléke meglepően korai. Talán féléves lehettem, amikor apám karján ülve megpróbáltam elérni az előttem álló, azon az őszön első osztályba készülő bátyám fejét. Anyám apám mellett állt, a bátyám előttünk. Családi fénykép készült a ház előtt, háttérben a fekete, fáradt olajjal bekent, apám által eszkábált deszkakapu. A kapu, amit később annyira szégyelltünk a testvéremmel, hogy madarat lehetett velünk fogatni, amikor nekünk is lett rendes vaskapunk és hosszú vaskerítésünk. Oldalt az építkezésből megmaradt, fűvel benőtt kőhalom, gyümölcsfák és földbe ásott vasbeton oszlopok között kifeszített ócska drótkerítés. A fényképész egy rokon, apám egyik húgának a férje volt. Saját, modern gépével készítette fekete- fehér képeit. Autóval járt, és már akkoriban utazott: Romániába, Szlovákiába, Lengyelországba vitte a családját. Büszke volt tanult, pap testvérére, és a rokonok, köztük mi is, csodálattal emlegették, hogy ő halad a korral. S hogy látta a tengert!

Még nem tudtam beszélni, de gondolatban, valahol belül mégis képes voltam erre. Magyarul gondolkoztam. Minden igyekezetem arra irányult, hogy az előttem álló bátyám fejére rátegyem a tenyerem, de nem értem el. Gebeszkedtem, nyögtem, nyújtózkodtam. El kell érnem – ismételgettem magamban konokul, összeszorított szájjal, valami hangtalan, belső beszéddel-, el kell érnem! Érezni akarom tenyerem alatt és szétnyitott ujjaim között a csaknem kopaszra vágott, sörteszerű haj csiklandozó, különös érintését. Rá kell tennem a tenyerem ennek a gyereknek a fejére! Apám, anyám és a bátyám az úton álló rokon utasításaira figyeltek, velem nem törődött senki. Még nem vettek emberszámba, csak egy öntudatlan, féléves lény kapálózását látták. Aztán apám valahogy mégis elértette a gondolatomat. Kinyújtott jobb kezemet, erőlködésemet és igyekezetemet érezve egy kissé előre mozdult, s én végre rátehettem nyitott tenyeremet az előttem álló testvérem csaknem kopasz fejére. Bőrömön éreztem az  épphogy növekedésnek indult haj csiklandozó tapintását, bár előzőleg majdnem szétszakadtam a nyújtózkodástól és az erőlködéstől. És akkor megint megszólaltam. Hangtalanul. Magyarul, belül, önmagamnak. Sikerült – ujjongtam. Nagyon nehéz volt, rettenetesen nehéz. De akkor is sikerült! Aztán elkészült a kép, melyen már ismét elégedetten és nyugodtan ültem apám karján.

*

A sifonokban kotorásztam, az első házban. Így hívtuk az utcára néző szobát, ami anyám hozományával volt berendezve. Rajtam kívül soha senki nem aludt az egymás mellé állított, hatalmas, mahagóni színű, szalmazsákos faágyakban, én is csak egyetlen egyszer, kíváncsiságból. Az első házat gyerekkoromban egyáltalán nem használta senki. Az ágy fölött szentkép lógott, a fal mellett tükörállvány, az ágy végében ovális faasztal állt két olajzöld kárpittal bevont, rugós székkel. Az ablak előtt varrógép, hosszú, keskeny, kihúzható fiókjaiban gombok, lomok, piros és zöld, fémesen fénylő papírocskákba szúrt varrótűk, cérnák, nyeretlen lottószelvények, gyűszű – és apám fizetése. Lila, Ady-fejes ötszázasok, bordó százasok, zöld húszasok. Ehhez nektek nem szabad nyúlni – mondta anyám, és a szomszéd kamaszlányon kívül, aki kifigyelte a rejtekhelyet, és egy ideig rendszeresen dézsmálta a családi kasszát, mi, gyerekek nem is nyúltunk soha.

Unatkozva, céltalanul kotorásztam a tükörállvány fiókjaiban az első iskolaévet követő nyári szünetben, amikor kezembe akadtak a fekete- fehér, családi képek. Apám és anyám a kapu előtt álltak, én apám karján ültem valami fehér tipegőben. A bátyám, hat év körüli kisfiú sörteszerű hajjal, mezítláb, kitérdesedett mackónadrágban, arcán félszeg mosollyal állt előttünk. Anyámon még mindig az a rombuszmintás terhesruha volt, amiben az előző évben engem kihordott. Haja hevenyészett kontyban, arcán boldog mosoly. Örült, hogy fényképezik. Erre emlékszem – gondoltam döbbenten, szinte kővé meredve a látványtól. Jobb kezemet önkéntelenül magam elé nyújtottam a levegőbe. Ujjaimat széttártam, és tenyeremben éreztem azt a semmi máshoz nem hasonlítható, csiklandós érzést, amit az épphogy kinőtt haj érintése okoz a bőrön. Aztán ismét a képre néztem, ahogy apám karján ülök a lencsébe nézve, megpihenve, nyugodtan. Hát, ez különös – gondoltam egy pillanatig, majd becsaptam a tükörállvány fiókját, és kiszaladtam az udvarra.

*

 

A lábánál ültem a székben, amit én vettem neki, saját bútorként, és az általa főhadiszállásnak nevezett aprócska szobába, a tévéje – az én egykori tévém – elé préseltem. Ő az ágyon feküdt, a szeme általában csukva volt, így beszélgettünk. Az álla néha megremegett. Kezdődő Parkinson – gondoltam rémülten. A kovid utáni első nyár volt, épphogy feloldották a látogatási tilalmat. A pitypang már elvirágzott, küllői közül messzire hordta a magot a szél. Mindketten tudtuk, hogy ez az utolsó nyár. De erről nem beszéltünk. Valami régi történet közepén tartott, nagyokat nevetett, mikor egyszer csak a széktámlára csaptam, mint akinek valami fontos jutott az eszébe.

-Apám – szakítottam félbe váratlanul.

-No, mi van? – kérdezte harsogva.

-Én ezt már anyámmal is meg akartam beszélni, de vele nem sikerült… Úgyhogy veled beszélem meg… Tudom, hogy nem haragszol meg érte! Figyelj ide! Ha egyszer meghalsz – ami még nem most lesz, hanem soká, nagyon soká… De ha egyszer meghalsz, és van mennyország – én hiszem, tudom, hogy van -, és ha van Jó Isten, és az Úr Jézus – amit én hiszek, tudom, hogy van… De ha te már ott leszel… és tényleg van valami…és ha a Jó Isten is megengedi… érted? Csak akkor, ha megengedi… és akkor is csak egyszer… Adj jelt!

Apám különös helyen nőtt fel: a Vároldalon. Bíbányosok, boszorkányok és szentek között, akik egyaránt tudtak szemmel verni és rontani, vagy Szűz Máriát látták az égen kék selyempalástban hintón repülni. Nem félt hát senkitől és semmitől. Harsogva nevetett, cinkos igyekezettel bizonygatta, hogy úgy lesz, majd eljön, és lever nálam valamit. Ezen felháborodtam, s majdnem hajba kaptunk. Azt hittem, ezt is elvicceli, mint mindent az életben. Megígéri, s amint kilépek az ajtón, engem is kinevet a hátam mögött. De nem így volt. Mikor megfenyegettem, hogy vegyen komolyan, nehogy összetörjön majd valamit, vagy megijesszen, szabályosan felmérgelte magát. Öklével hadonászott, majd ennyit mondott eltorzult arccal,  fojtott hangon hörögve:

-Jól van! … Majd kitalálom… S kilencvenéves, hályogos, vaksi szeme úgy szikrázott a dühtől, hogy tudtam, egy szó nem sok, annyit sem mondhatok többet erről. Rá kell bíznom, és kész.

*

A ruhája a Relax fotelban volt kiterítve, abban a szobában, ahol szokás szerint elszállásoltam, ha vendégül láttam. Fekete öltöny, fehér ing, zokni, nyakkendő, alsónemű, cipő- mindez vállfára akasztva, nejlon alatt, hogy ne porosodjon. Soha nem viselt ilyet az esküvőjén kívül, ám groteszk módon ezt az előírt öltözetet kellett bevinni az otthonba, így ezt hoztam el az utolsó délutánon. Másnap reggel kócosan, sápadtan ténferegtem a lakásban. Arra gondoltam, valahogy össze kell szednem magam, el kell indulni, intézkedni, sietni, hogy időben sorra kerüljek a kórház sarkánál lévő kis irodában, ahol a ruhát beveszik a hozzátartozóktól. Csak járkáltam fel s alá erőtlenül. Épp az előszobába értem, mikor valahonnan távolról s felülről sorozatos, tompa puffanásokat hallottam. Aztán síri csend. Leszakadt valami – gondoltam kétségbeesve -, leszakadt valahol valami. Még ez is! A konyhába léptem. Fölfelé néztem, de minden a helyén volt. A fürdőbe mentem, a plafont vizsgáltam, de ott sem volt semmi különös. A nappaliba érve sem vettem észre semmit. Aztán benyitottam a belső szobába. A Relax fotelben, ahol itt jártakor annyit üldögélt, nejlon alatt feküdt a ruhája. Fölfelé néztem, a plafon irányába, de nem láttam semmit. Végül balra fordítottam a fejem. Az íróasztalon, a széken és a földön nagy halom könyv feküdt. A könyvespolc teteje teljesen üres volt. A lehullott könyvek sodrásától egy-két kép félrecsúszott a falon, de nem tör össze semmi.

Gál Mária
Author: Gál Mária

Most elmondom, ki vagyok. Az első nap : Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem voltam senkinek, nem voltam senkinek. A második nap: Születtem. A harmadik nap: Elvegyültem. A negyedik nap: Kiváltam. Az ötödik nap: A Hortobágy poétája voltam. A tragédia. Hasadt kárpit mögé parancsolt névtelen faragó. Kárhozott, kacagott, aggastyán-hítta halott szám. 72. Eltemettem mélyen a nótát. Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Ostoba urak közt játszottam a bambát. A hatodik nap: Kacagó szél suhant el fölöttem. De hirtelen váratlan Átölelt az Isten. A világ lettem. Minden, ami volt, van. Üres sír. Szent Dalnok. Tolvaj allúzionista. Őrző. Újraalkotó. Földre szórt gyöngyszemek nyitója. Rónák fölött úszó, szabad, tiszta harangszó. Vad kertjét elhagyó orosz lány. Levelet olvasó Tatjána. Ősz bárd. A legbátrabb. Így formálódtam egykor. Ez mind én vagyok ma. A hetedik nap - az Ünnep: Te én leszel, S én Te leszek. Így leszünk Mi - a világ újra meg újra. Több nem leszek. Minden más titok. Nem könyörgök. Irgalmazzatok.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

8 + 2 =

Versek
Halászné Magyar Márta

Pünkösdi Rózsa

Pünkösdi rózsa szára hajolva,  görbe a háta,  lába már sánta.    Életre hívták,  szülője nincs már.  Sima volt arca,  gond ránccal varrta.   Sápadt az

Teljes bejegyzés »
Názáreti templom kupolája, fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Ne feledd

Ne feledd, hogy nem vagy egyedül, Jóistennel minden kiderül. Kint a rétnek sok virága, nyílik néked vidámságra, míg vidámságod nem hagy egyedül. Ne feledd, hogy

Teljes bejegyzés »
Fényszívek, Fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Gazdag szegények

Gazdagok a szegények, kik az Úrban serények. Az életed drága kincs, e világon párja nincs. Gazdagok a szegények, kik az Úrban remélnek. Szeretetből megélnek, csak

Teljes bejegyzés »

Bántó szavaid

Szavaid marnak, mint tüdőt dohánypor, fájnak az igazságtalan jelek, a jókedv elillan, mint a kámfor, kár, ha szád bántó szavakat fecseg. Ne gondold azt, hogy

Teljes bejegyzés »
Közösségi kenyér, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Éva

Az élet kenyere

Nagyon éget a kemence, igen erős annak füstje. Nem szeretem dolgokban, nehézségben, poklokban. Az élet mégis varázslat, kenyeret süt parázsban. Van ereje, melege, benne sül

Teljes bejegyzés »
Egy csepp eső, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Ildikó

Egy csepp eső

Csak egy csepp volt, parány, jelentéktelen, mégis belefért a végtelen. Egy kis bogár véle szomjat olt, majd a fákon röptében gyümölcsöt olt. A te szíved

Teljes bejegyzés »