Gedeon nem szeretett idegenekkel szóba állni, ezért általában igyekezett kerülni az olyan helyzeteket, amikor erre rákényszerülhetett volna. Ha csak lehetett, bizonyos távolságot tartott az emberektől, amikor pedig erre éppenséggel nem volt lehetősége, felvette a fejhallgatóját, és úgy tett, mint akihez nem jutnak el a külvilág zajai. De persze nem tudta minden esetben elkerülni a beszélgetéseket. Így járt akkor is, amikor az aranyosmaróti vasútállomáson a tető alá menekült az eső elől, és történetesen éppen egy idős úr mellett állt meg, aki nyomban szóba elegyedett vele.
A bácsi először is kipanaszkodta magát a változékony időjárás miatt, aztán hellyel kínálta maga mellett Gedeont, amit ő pár pillanatnyi habozás után elfogadott, mivel eléggé kimerültnek érezte magát. Leült a padra, az addig vállán cipelt táskáját pedig a lába elé tette.
– Elég nehéznek tűnik az a batyu, fiatalember. Mit cipel benne? – kérdezte az öreg.
– Nagyrészt könyvekkel van tele… – szaladt ki Gedeon száján önkéntelenül.
Amint aztán tudatosult benne, hogy mit válaszolt, azonnal megbánta. Nem mintha túlságosan személyes dolgot árult volna el, ámde sejtette, hogy ezzel csak további kérdezősködésre bátorította az idős férfit. Oldalra pillantott, hogy jobban megnézze, ki mellé is telepedett le. A szemüveges öregúr hosszú kabátba burkolózott, fején barett sapkát viselt, és vállig érő ősz haja meg körszakálla volt, így összességében egy festőművész benyomását keltette. Gedeon némileg meg is nyugodott, és azt mondta magában, hogy egy ilyen értelmiséginek kinéző bácsi csak nem fog bugyuta kérdéseket feltenni vagy tartalmatlan hülyeségeket beszélni neki.
– Hát, bevallom őszintén, sok mindenre gondoltam volna, de erre nem – mondta mosolyogva az öreg. – No és hová viszi a könyveket?
– Haza, előbb-utóbb – Gedeon egy kicsit habozott, aztán úgy döntött, a következő kérdést megelőzve rögtön megmagyarázza a dolgot. – Tudja, az évek során jó néhány könyvem kötött ki rokonoknál, ismerősöknél és barátnőknél. Én meg soha nem szóltam semmit, nem kezdtem el nyaggatni egyiküket sem, hogy adják vissza, amit elkértek, és igazából idővel el is feledkeztem ezekről a kölcsönadásokról. Viszont tavaly átnéztem az otthoni könyvtáramat, és rádöbbentem, hogy elég sok kötet hiányzik belőle. Mit ne mondjak, felment bennem a pumpa, és el is elhatároztam, hogy visszaszerzek minden egyes könyvet. Úgyhogy írtam róluk egy listát, és idén kivettem két hét szabadságot, hogy szépen felkeressek mindenkit, akiről tudtam, hogy elfelejtett nekem visszaadni egy vagy több kötetet.
A mondatok mintha maguktól formálódtak és buktak volna ki belőle. Talán az idős férfi volt rá ilyen hatással, de az is lehet, hogy egyszerűen csak jól esett neki végre valakinek mesélni. A bácsi végighallgatta, azután felkacagott, és így szólt:
– Jól teszi! Meg is értem magát, hiszen egy könyv igazi érték tud lenni. És hát tény és való, hogy az ember gyakran hajlamos udvariasságból elnézni dolgokat másoknak, amiket nem kellene. Valószínűleg sokan vannak, akiknek magához hasonlóan hiányos a házi könyvtáruk, de szó nélkül hagyják a dolgot.
– Igen, ezen gondolkodtam én is. Ha egyszer valaki elfelejti, hogy amit kölcsönkért, azt előbb-utóbb illik ám visszaadni, akkor nekem miért kellene előzékenyen tűrnöm a dolgot?
– Aztán hogy áll a könyvek visszaszerzésével? – kérdezte az öreg.
– Ó, nagyon jól! Egy-két kivétellel visszakaptam mindet. Már csak egy tétel szerepel a listámon, szóval végéhez közeledik a körutam. Nagyon remélem, hogy ezúttal is sikerrel fogok járni, mert most az egyik kedvenc regényemről van szó.
– Elmondja, hogy mi az?
– A Két birodalom, Frankel Dávidtól.
– Sajnos nem ismerem.
– Egy elképzelt világban játszódik, és egy hajósról szól, aki elhatározza, hogy elvitorlázik a világ végére. Aztán végül egy másik kontinensen köt ki, amelyről addig sohasem hallottak, viszont kiderül, hogy ott is élnek emberek, csak egészen más a kultúrájuk. Az egésznek a lényege, hogy ennek a másik földrésznek a megismerése révén miként fejlődik az utazó jelleme. Azért igazán érdekes az egész számomra, mert bemutatja, hogy az idegen civilizációban való elmélyedés közben ért meg a főhős egy csomó dolgot önmagával és a saját kultúrájával kapcsolatban.
– Ez tényleg izgalmasan hangzik! De hogyhogy nem ezért a könyvért ment el legelőször? Én biztosan azzal kezdtem volna!
– Szándékosan utoljára hagytam, mert egy volt barátnőmnél van, akivel nem túl szépen ért véget a kapcsolatunk.
– Úgy gondolja, nem lesz kellemes a viszontlátás? Nem telt még el elég idő, hogy begyógyuljanak a sebek?
– Ami azt illeti, elég sok idő eltelt, és én a magam részéről már nem haragszom a történtek miatt. De miután évek óta nem beszéltünk, egyszerűen fogalmam sincs, mire számítsak a találkozásunktól – beszéd közben Gedeon a hajába túrt. – A címét is egy közös ismerősünktől tudtam meg, mert képtelen voltam rávenni magam arra, hogy felhívjam.
– Hátha nem lesz nagyon kínos!
– Remélem! Igazából a többieknél tett látogatásaim sem voltak olyan kellemetlenek, mint vártam.
– Na ugye!
– Hát igen, néha azért meg tudnak lepni az emberek. Érdekes volt végighallgatni, kivel mi történt az elmúlt évek során, és látni azt, hogy mennyit változtak ahhoz képest, amilyennek emlékeztem rájuk. Meg aztán többekkel nosztalgiáztunk is egy keveset, szóval némileg időutazás-jellege volt a dolognak. Kicsit olyan volt az egész, mintha a múltbeli önmagammal is szembesítettek volna.
– Az valóban különös élmény lehetett! Hogy viselte? Nem lett olyan érzése, mintha valamit elvesztett volna? Én magam azt tapasztaltam, hogy a régi dolgok felidézésekor időnként ráébred az ember, mennyire hiányoznak az életéből…
– Így volt velem is.
– Látja, akkor duplán megérte az egész hajcihő, hiszen nemcsak visszakapta a könyveit, de elmondhatja, hogy egy kicsit tanult saját magáról is valamit! Miért lenne más a volt kedvesével való találkozás?
Gedeon nagyot sóhajtott, és nem válaszolt egyből.
– Azt hiszem, valójában nem is arról van szó, hogy ne akarnék vele találkozni – mondta pár pillanatnyi hallgatást követően. – Sokkal inkább azt nem szeretném, hogy arra kelljen emlékeznem, ki voltam akkor, amikor együtt voltunk?
– Hogyhogy? – kérdezte szemöldökét felhúzva az öreg.
– Elég fiatalok voltunk még, amikor együtt jártunk, de pár év után már az eljegyzést tervezgettük. Aztán végül, mire megkérhettem volna a kezét, elhagyott, de előtte még fejemhez vágott egy csomó mindent, hogy mi a baja velem. Sokáig haragudtam rá, de idővel be kellett látnom, hogy ha nem is mindenben, de bizonyos dolgokban igaza volt. Akárhogy is, az biztos, hogy már egyáltalán nem az a személy vagyok, aki annak idején voltam. Azt pedig egyáltalán nem várom, hogy a múltamnak ezzel a részével szembe kelljen néznem.
– Ó, értem – az idős férfi megköszörülte a torkát. – De talán gondoljon arra, hogy nyilván a hölgy is megváltozott már. Semmit se tud arról, hogy mi történhetett vele azóta?
– Hallottam pár dolgot. Tudom, hogy vannak gyerekei, és házas volt egy darabig, de már elvált. Az a közös barátunk, aki megadta a lány címét, még pár frissebb képet is mutatott róla. Ijesztő, hogy szinte semmit sem változott a megjelenése, egyáltalán nem tűnik idősebbnek. Bezzeg én…
– Azért akkor sok minden történt vele! Külsőre talán nem változott, de azt nehezen hiszem, hogy a jellemére, gondolkodására ne lett volna hatással mindez, amit maga az imént felsorolt. Már magában az anyaság is hatalmas változást jelent. Ha pedig az embernek felbomlik a házassága, utána kénytelen végiggondolni és átértékelni sok dolgot. Nem lepne meg, ha a hölgy immár a kettejük egykori viszonyára is máshogy tekint. Úgyhogy én azt mondom magának, igazán érdekesnek és emlékezetesnek ígérkező találkozás elé néz. A maga helyében én izgatottam várnám!
– Van valami abban, amit mond – Gedeon félmosolyra húzta száját. – Belegondolva, még ha továbbra is tartok attól, mi fog történni, azt hiszem, a kíváncsiság valahol mégis erősebb bennem.
– Hosszú út vár még magára?
– Igen, Szikszóra kell mennem.
– Hát akkor még bőven lesz ideje gondolatban felkészülni!
Társalgásuk ezután ismét az időjárásra terelődött, majd a közlekedésről kezdtek beszélgetni. Aztán egyszer csak a hangosbemondó bejelentette az Érsekújvár felé tartó vonatot, Gedeon pedig felszedelőzködött, és elköszönt. Az idős úr mosolyogva intett neki. Pillanatokon belül begördült a pályaudvarra a szerelvény, és Gedeon az elsők között szállt fel. Amikor az ablakból visszanézett, a beszélgetőtársa már nem ült ott a padon.
Author: Barna Benedek
Lengyel Menyhért és Veres Péter szülővárosában nőttem fel, a csodás világokat és különös figurákat felvonultató történetek bűvöletében. Idővel magam is elkezdtem ilyeneket kitalálni, a sztorik egy része pedig végül betűk és szóközök halmazaként egy lapon vagy fájlban végezte. Eleinte az ötleteimből többnyire rövidebb-hosszabb novellákat farigcsáltam – illetve néhanapján, ha az ihlet úgy hozta, megformáltam egy-egy versfélét is –, aztán a közelmúltban úgy döntöttem, hogy ideje nagyobb lélegzetű alkotásokba vágni a fejszét. A témát, műfajt, és hangulatot illetően szeretek kísérletezni. Terveimet pedig nem is számolom. Sokáig nem kerestem igazán a lehetőségeket a publikálásra, csak az utóbbi időben kezdtem ezzel foglalkozni – nagy örömömre nem is eredménytelenül. Egyik első hosszabb munkámat, a „Mesélj még, Rémusz bácsi!” című mesegyűjteményt az Irodalmi Rádió adta ki 2024-ben. Amellett pedig, hogy a kiadó oldalára rendszeresen töltöm fel rövidebb írásaimat, néhány nyomtatásban is megjelent: – „A gödör” című novella a „Cirkusz a moziban” antológiában (Irodalmi Rádió, 2023) – „A kivételes nap” című vers a „Szerelmemnek Bálint-napra 2024” antológiában (Irodalmi Rádió, 2024) – „A minden kívánságot teljesítő gép” című mese a „Szitakötő” folyóirat 65. (2024/1.) számában; online is elérhető: https://ligetmuhely.com/szitakoto/barna-benedek-a-minden-kivansagot-teljesito-gep/ – A „Miért ment szabadságra a Húsvéti Nyúl?” című novella a „Mit rejt az üde függöny?” antológiában (Irodalmi...