Lelkem tavasza

A magány a legrosszabb társaság. Fájdalmas űrt feszít az ember mellkasába, szívébe sóvárgást csalogatva, elméjébe pedig szüntelenül ugyanazt az arcképet vetítve. Az egyedüllét mindig is jó barátom volt, viszont az, hogy a társtalanság magával hoz egy fajta vágyakozást azután a bizonyos valaki után, már újdonságként hatott. Már a puszta tény is, hogy szeretni tudok valakit.
Mai napig tisztán emlékszem arra a napra, amikor találkoztunk. Két évtizede senyvedek ezen a kietlen, és jóformán élhetetlen bolygón, és mintha nem lenne elég, hogy én vagyok az egyetlen ember, rajtam kívül mindenki más bűnöző is. Emiatt szinte sosem hagyom el az otthonom, illetve a műhelyem területét. Meg tulajdonképpen rengeteg dolgom van, amik időt sem hagynak a külvilágnak, csupán annyit, ami szükséges a megrendelők miatt, ugyanis jármű szerelő vagyok. Legyen az földön járó, levegőben szárnyaló, vagy éppen a kozmoszt átszelő. Emellett pedig egy saját űrhajón is dolgoztam, hogy mihamarabb hazamehessek… már ha akad egyáltalán otthon egy olyas valakinek, mint én.
Hetente egyszer mégis el kellett hagynom lakomat. Innen s tova ez volt az egyetlen piac, ahol minden árus feketén szerezte be a portékáit. Ilyenkor nem csak élelmiszert vettem, hanem alkatrészeket az űrhajómba, amibe már csak egy műszer kellet, amit pontosan tudtam, kinél kell keresnem. Lelki szemeim előtt már csak ennek a bolygónak egyre törpülő képe lebegett, ahogyan elhagyom azt. Lelkem álmát az a személy zavarta meg, aki mellett sosem tudtam borzongás nélkül elmenni.
Lény Kereskedőnek hívatta magát, küllemre pedig egy óriási  meztelen csigára emlékeztetett, annyi különbséggel, hogy szemei a csöppet sem bizalomgerjesztő arcában ültek és valami undorító és bizarr módon karokkal is rendelkezett, de törzsfejlődése lábakkal már nem áldotta meg. Különböző galaxisok lakóit rabolta el, hogy aztán itt értékesítse őket. Tervem szerint egy viszolygó pillantást követően elhaladtam volna mellette, de amikor oda emeltem a tekintetemet, hirtelen földbe gyökerezett a lábam. Abban a pillanatban, hogy megláttam tudtam, éreztem!
Nem tűnt különlegesnek. Egy apró humanoid lényecske mélykék bőrrel és smaragdzöld hajjal. Idegesen toporgott ahogyan a Lény Kereskedő ajánlgatta a járókelőknek, mint valami ritka kincset az Androméda-galaxisból. Nem ismertem őt, és normális esetben biztosan nem is néztem volna tovább, de az emberi testet idéző alak együttérzést keltett bennem. Olyan apró, olyan törékeny… nem hagytattam ott.
– Mennyi lenne? – léptem oda határozottan.
– Micsoda meglepetés! Az ember! – nézett rám  – Mintha azt mondtad volna, hogy soha sem fog érdekelni a lény kereskedelem. – vigyorodott el. Felfordult tőle a gyomrom.
– Meggondoltam magam. – zártam rövidre a beszélgetést – Mennyi lenne? – sosem voltam bőkezű a türelmemmel. Most sem volt ez másképpen. Az ár hallatán egy pillanatra meglepődtem. Pont annyiba került, mint az a műszer, amit reggel terveztem megvásárolni. Mindenesetre hezitálás nélkül megadtam azt, amit kért érte. Ezt követően akkorát lökött az eladott portékáján, hogy a mellkasomnak esett. Nekem az első dolgom az volt, hogy a nadrágom oldalzsebéből elő vettem a bicskámat. Alapvetően önvédelem céljából hordtam magamnál, de most is hasznát vettem. Levágtam a csuklójáról a kötözőt. A kis kék lény csupán a vállamig ért és miközben a csukóját simogatta rám emelte tekintetét. Hatalmas ében szemivel jól szemügyre vette az arcomat, ahogyan én is megfigyeltem az övét. Nagyon aranyosnak találtam még annak ellenére is, hogy homloka két oldalán egy-egy apró csáp helyezkedett el. Minthogy szót nem értettem vele, kinyújtottam felé a kezemet. Úgy tűnt megfontolja minden mozdulatát, és végül megérintette ujjaim végét. Most már biztonságban van.
Mikor hazaértem vele, elsőként a műhelyembe vezettem. Egyszer egy megrendelőtől fizetésként egy fordító nyakpántot kaptam, és el is fogadtam. Mikor előkerítettem és megálltam kis vendégem előtt, ő érdeklődve nézett rám. Lassan nyakához emeltem a nyakpántot, nem ellenkezett. Utána bekapcsoltam és állítgattam rajta ezt-azt, hogy jó legyen.
-Érted, amit mondok neked? – néztem arcára, amire kiült a meglepettség. Kis csápjai rándultak is egyet.
-Igen. – felelte kisvártatva – Hogy lehetséges ez? – érintette meg a tőlem kapott kiegészítőt.
– Fordító nyakpánt. Hogy szót tudjunk érteni. A nevem Ryan. – mutatkoztam be illedelmesen – Téged hogy hívnak?
– Manika – sosem hallottam még ilyen nevet. Úgy gondoltam illik rá.
– Tényleg az Androméda-galaxisból származol?
– Nem. Ott jártam, amikor az az izé elrabolt, de egyébként én a Triangulum-galaxisban születtem. – pontosított. Elképzelhető, hiszen ezek szomszédosak egymással – Te itt születtél?
– Ebben a galaxisban, de nem itt. Nem vagy éhes?  – invitáltam meg újdonsült lakótársamat egy ebédre, amit ő el is fogadott. Étkezés közben nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek tőle ezt-azt: – Mit kerestél az Andorméda-galaxisban?
– A testvéreimmel kirándultam. Imádunk utazgatni, rengeteg galaxist meglátogattunk már. Azt gondoltuk, hogy a galaktikus kalózok és fosztogatók csupán legenda, amivel a kicsiket ijesztgetik. Minden olyan gyorsan történt. Amikor lövés érte a hajónkat a testvéreim egyből belenyomtak egy mentőkabinba. Az a valami pedig egyből üldözőbe vett. Esélyem sem volt. – gondolt vissza elrablása napjára, de Manika is kíváncsi természetű volt – Te hogy kerültél ide?
– A marsi kolóniában születtem, de igazi lakhelyem sosem volt. A szüleim egy éves korom óta hurcolnak bolygóról bolygóra. Biológiával foglalkoztak és meg akarták találni a módját annak, hogy külön fajból származó személyeknek közös gyerekük születhessen. – ezt a törekvésüket mindig is bizarrnak gondoltam, és láttam, hogy Manika is furcsállta a dolgot – Mindenre, amit tudok a szüleim tanítottak meg, kivéve a szerelés. Azt magam tanultam ki. – büszke voltam erre és ezt szerintem észre is vette, mert elmosolyodott rajta – Húsz éve annak, hogy kényszerleszállást kellett végrehajtanunk ezen a bolygón, de igazság szerint az inkább zuhanás volt. – idéztem fel azt a napot – A szüleim meghaltak és én is csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy túléltem. Azóta tengetem itt a mindennapjaimat és azon dolgozom  – mutattam a műhely túloldalán lévő űrhajóra -, hogy majd egyszer elmehessek innen.
– Nekem egészen késznek tűnik. – jegyezte meg a lény.
– Még kell hozzá egy-két alkatrész, de lassan működőképes lesz. – nagyon-nagyon lassan, tettem hozzá gondolatban.
– Megnézhetem? – állt fel az asztaltól és a választ meg sem várva máris az űrhajómnál termett. Természetesen hagytam neki, miközben magam is követtem. Manika észrevételei igazán elismerésre méltóak voltak. Mint kiderült, őt se, hagyta hidegen az űrhajók világa. Tetszett a hozzáállása. Valami azt súgta, hogy jóban leszünk.
Megérzésem be is igazolódott. Alig pár nap leforgása alatt egészen jó barátságba kerültünk és rengeteg közös pontot fedeztünk fel magunkban. Már el is felejtettem milyen kellemes, ha van valaki, akihez szólni tudok, valaki, aki értékeli minden szavamat és saját gondolatait megosztva válaszol rá. Nem tűnik nagy dolognak, mégis végtelenül boldoggá tett.
Manika saját fajáról is sokat mesélt. Legnagyobb meglepetésemre genetikailag közelebb álltak a növényekhez, mint az emberekhez, erre az általa állított legjobb példa az volt, hogy a homlokából kiálló csápok segítségével képes volt a fotoszintézisre, idősebb korukban pedig megértik a növények nyelvét. Bár ez egy nagyon leegyszerűsített magyarázat.
Hiába érezte magát jól a társaságomban tudtam, hogy honvágya van. Egyre többször esett meg, hogy az ablakomban állva figyelte az eget.
-Szomorúan fest ez a bolygó. A miénk olyan gyönyörű és zöld. Burjánzik rajta az élet. – jegyezte meg egyszer.
-Régen ez is teljesen másképpen nézett ki. – mondtam és elővettem egy könyvet – Úgy hívták, hogy „Föld” mutattam a könyv borítójára, amin a bolygó egykori formája díszelgett a nevével együtt, majd fellapoztam – annak idején, tele volt minden élőlényekkel – mutogattam végig neki a különböző fotókat –, azonban volt egy olyan lény, aki embernek nevezte magát, és úgy érezte joga van mindezt az uralma alá hajtani. – mutattam meg neki az említett faj képét. Egyből leesett neki – Ők voltak az én őseim. Tönkre tették ezt a planétát, és mint aki jól végezte dolgát, átköltöztek a Marsra.
-A természetet uralni nem lehet, csak védeni. – jegyezte meg Manika.
-Ez igaz, csak az ember ezt sosem fogja felérni ésszel. Ezért vagyunk pusztulásra ítélve. – hajtottam le a fejem. Régóta zavart a tudat, hogy fajtársaim hiába tettek tönkre egy egész bolygót, cseppet sem változtattak a magatartásukon a Marson. Nem is értem mit hittek? Hogy majd csodálatos módon megoldódik minden magától? Ez a balgaság volt az, amiért szégyelltem emberségemet. Manika elém lépett és megemelte az arcomat, hogy a szemembe tekintsen azokkal a furcsán csillogó ébenszín íriszeivel.
-Te más vagy, mint a többi ember. – mondta csöndesen – Te senkit sem akarsz kizsákmányolni, és birtokolni. Különleges vagy… – hajolt az arcomhoz, mellkasa az enyémhez ért. Szinte éreztem szíve dobogását, ami az enyémet gyorsabb ütemre ösztökélte. Meghitt magányunknak nyugtalanító hangok vetettek véget. Fegyverek durrogtak és robbanások hallatszottak. A közelben aligha elszabadult a pokol. Aggódva érintettem meg Manika felkarját. Fogalmam sem volt mire számítsak.
Végtelennek tűnő várakozás után a műhelyem méretes fémajtaja egyszer csak betört, amire Manikát egyből a hátam mögé rejtettem. Azonban amikor megpillantottam az érkezőket már nem voltam olyan biztos abban, hogy a lénynek szüksége lenne a védelmemre. Hárman voltak és Manikához hasonlóak, mégis egészen különbözőek, amikor meglátták mögöttem fajtársukat mind rám vetették magukat, miközben számomra érthetetlen nyelven kiabáltak.
-Ne bántsátok! Ő mentett meg engem, a barátom! – kelt védelemre Manika. Az egyikük elé állt és mondott neki valamit, miközben letépte nyakáról a tőlem kapott pántot. Hogy dühös volt-e, vagy csak aggódott fogalmam sincs, de annyit sikerült kisilabizálnom, hogy ezek hárman valószínűleg a testvérei lehettek. Fogalmam sem volt mi folyik körülöttem. Pár perc után, úgy tűnt megenyhültek és elengedtek. Manika odajött hozzám, megölelt, majd az szemembe nézett -Visszajövök. – mondta és elindult a három fajtársa oldalán. Én pedig álltam ott, mint egy szobor. Az igazat megvallva tartottam attól, hogy csak fővesztés terhe mellett szólíthatnám meg őt ismét, így csak szótlanul figyeltem, ahogy elhagyják a műhelyemet. Vajon Manika komolyan azt mondta, amit gondoltam, hogy mondott? Vagy csak túlkompenzálok? Vajon viszontlátom őt valaha? Talán, ha elmondtam volna neki, hogy mennyire szeretem, velem maradt volna…?
Ez hónapok óta történt, de hiánya még most is égeti a mellkasomat. Már nem érdekel az űrhajóm, nem érdekel, hogy elmenjek. Igazából semmi sem érdekel többé. Miért is hagyjam itt ezt a bolygót? Hogy megtaláljam őt? Az úgy is lehetetlen. Céljaim annyira Manika köré épültek, hogy nélküle minden értelmét veszítette. Bármihez fogok az arca ott lebeg előttem, és nem tudok szabadulni tőle. Gyakorlatilag elmém örök kiegészítőjévé vált azalatt a néhány hónap alatt.
Kopogtatnak. Ki lehet az? Már lassan egy hónapja nem fogadok senkit sem. Mély sóhaj kíséretében mászok ki depresszív gondolataimból és a bejárai ajtó felé battyogok. Úgy érzem magam, mint egy vénember, és talán hasonlóan is nézek ki. Mikor ajtót nyitok egy szó sem jön a számra.
Miközben szívem minden érzelme új életre kel, Manika a nyakamba borul. Magamhoz ölelem és tudom, hogy többé biztosan nem eresztem el. A lényt, aki visszahozta lelkem tavaszát és akit életemben valaha, igazán szerettem.

Bognár Barbara
Author: Bognár Barbara

Mióta hét évesen megtanultam a betűvetés művészetét, attól fogva szakadatlanul foglalkozom történeteim leírásával. Akkoriban a cicáimról írtam tanulságos történeteket, azóta viszont komolyabb témák felé húz a szívem. Az ihlet és a szorgalom azóta is kitart és mint az szekrényeim, úgy az elmém is történetekkel van tele.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

− 1 = 1

Versek
Halászné Magyar Márta

Pünkösdi Rózsa

Pünkösdi rózsa szára hajolva,  görbe a háta,  lába már sánta.    Életre hívták,  szülője nincs már.  Sima volt arca,  gond ránccal varrta.   Sápadt az

Teljes bejegyzés »
Názáreti templom kupolája, fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Ne feledd

Ne feledd, hogy nem vagy egyedül, Jóistennel minden kiderül. Kint a rétnek sok virága, nyílik néked vidámságra, míg vidámságod nem hagy egyedül. Ne feledd, hogy

Teljes bejegyzés »
Fényszívek, Fotó: Mecséri Éva
Versek
Mecséri Éva

Gazdag szegények

Gazdagok a szegények, kik az Úrban serények. Az életed drága kincs, e világon párja nincs. Gazdagok a szegények, kik az Úrban remélnek. Szeretetből megélnek, csak

Teljes bejegyzés »

Bántó szavaid

Szavaid marnak, mint tüdőt dohánypor, fájnak az igazságtalan jelek, a jókedv elillan, mint a kámfor, kár, ha szád bántó szavakat fecseg. Ne gondold azt, hogy

Teljes bejegyzés »
Közösségi kenyér, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Éva

Az élet kenyere

Nagyon éget a kemence, igen erős annak füstje. Nem szeretem dolgokban, nehézségben, poklokban. Az élet mégis varázslat, kenyeret süt parázsban. Van ereje, melege, benne sül

Teljes bejegyzés »
Egy csepp eső, Mecséri Ildikó olajfestménye
Versek
Mecséri Ildikó

Egy csepp eső

Csak egy csepp volt, parány, jelentéktelen, mégis belefért a végtelen. Egy kis bogár véle szomjat olt, majd a fákon röptében gyümölcsöt olt. A te szíved

Teljes bejegyzés »