Válaszúton

2023. decemberében jelent meg negyedik, Válaszúton című könyvem, melynek kétrészes, címadó írását osztom meg a következőkben.

 

Válaszúton I.

 A döntésre késztető körülmények

Talán Máriának, talán Emmának, talán Katalinnak hívták (maradjunk abban, hogy Kata volt!) azt a leányt, aki gyanútlanul, 1947 tavaszán, valamivel a kékcédulás választási csalás előtt született. Nem sejtette, hogy ezen csalás következményei jó időre medret szabnak majd élete folyásának. A sors abban a különös kegyben részesítette, hogy első éveit egy kis hegyi faluban tölthette édesapjával, egy gazdálkodó családnál. Édesanyja ezalatt a fővárosban (ahol Kata is született) dolgozott, de apja csak vidéken kapott munkát, miután munkahelyét államosították.

A szállást adó család tagjai egyáltalán nem voltak gazdagok, azonban néhány holdas földjükön sok munkával, nagy szakértelemmel, sikeresen gazdálkodtak. Bámulatos volt sokszínű mesterségbeli tudásuk, amely alapja volt a szinte teljes önellátásra, önfenntartásra való képességüknek. A növénytermesztési és állattartási ismeretektől az élelmiszerek előállításáig, feldolgozásáig és tartósításáig, a szövéstől a mindennapi életben szükséges kisebb szerszámok elkészítéséig szinte mindenre képesek voltak, saját erőből. Ismerték, elfogadták és tisztelték a természet rendjét, az éghajlathoz igazítandó feladataik pontos idejét, a tavasztól őszig tartó, rengeteg munkával teli időszak tennivalóinak sorrendjét, és a csendesebb, pihenést és közösségi élményeket is hozó tél örömeit. A kislányt elvarázsolta, hogy a gazdák tevékenysége nyomán mindenütt új, eleven élet fakadt: a szántóföldek aranyló kalászaikkal, kukorica vagy napraforgó tábláik vidám, sárga szirmú mosolyával, a konyhakertek ízletes, zsenge zöldségeikkel, a háziállatok pedig csetlő-botló újszülötteikkel hálálták meg munkájukat. Kata csak évtizedekkel később értette meg, hogy ezek a rengeteg tudásból és munkából gyúrt parasztemberek a legszabadabbak voltak, akiket valaha ismert. Valószínűleg azért, mert megélhetésük csak a saját tudásuktól, szorgalmuktól és a természettel való feltétlen együttműködésüktől függött – amíg utol nem érte őket a politika mindent elpusztító hatalma. A már felnőtt Kata számára örökre a szabad és független ember szimbólumai maradtak.

Az iskolakezdés miatt visszakerült ugyan a fővárosba, de ezek az első évek kitörölhetetlen nyomot hagytak a lelkében. Kata már olyan világban nevelkedett, amely a kétkeresős családmodellt várta el a társadalom tagjaitól. Úgy lett felnőtt, hogy föl sem merült más lehetőség, mint hogy a tanulmányait elvégezvén munkába álljon, hiszen aki nem ezt tette, azt a társadalom megvetéssel, „kmk” jelzővel, közveszélyes munkakerülőnek bélyegezte. Nem zúgolódott emiatt, hiszen más lehetőségről nem is hallott, s a szülei élete is ezt a példát mutatta. Mindketten hajnalban indultak távoli munkahelyükre, s este hat óra körül érkeztek haza, a vasárnap volt az egyetlen nap, amikor (a háztartásban felhalmozódott rengeteg tennivaló elvégzése után) egy kevés időt egymással tudtak tölteni. Sajnos, nagyszülők sem éltek a közelükben, így Kata hozzászokott, hogy kicsi korában a házmester néni kísérte el az iskolába és onnan haza, majd a szomszéd néninél tanulhatott délután. A szabadság ideje hozott azután egy kis oldódást, amikor végre tényleg együtt lehetett a szüleivel, akikkel kölcsönösen szerették egymást. Ilyenkor nagyokat kirándultak és játszottak, de erre a hétköznapokon soha nem volt idő. Egész életüket meghatározó tényező volt az is, hogy egy pici garzonlakásban laktak, amelyben semminek nem volt elegendő helye, és egyikük számára sem volt lehetőség egy kis visszavonulásra, megpihenésre, életük minden mozzanatának terhét vagy örömét akaratlanul egymás vállára rakták. Talán ez is okozta, hogy az évek múlásával Katában egyre erősödött a gyerekkor szántóföldjeinek széljárta szabadsága, tágassága és a természetben végzett munka utáni vágy, ahol ameddig a szem ellátott, csodálatos végtelenségben földig ért az égbolt kékje.

Közben jó eredménnyel elvégezte az általános és középiskolát, s szándékában állt egy vidéki tanárképző főiskolán folytatni tanulmányait, magyar irodalom, történelem szakon. Ez a terve meghiúsult, mert 16 éves korában megismerkedett a vele egyidős fiúval, aki egy katolikus gimnáziumba járt, megszerették egymást és egyikük sem vágyott rá, hogy a főiskola miatt évekre elszakadjanak egymástól. Érettségi után, a főiskola helyett, szülei kívánságára műszerész szakmát szerzett. Kata dolgozni kezdett, a fiú egyetemre ment. A kezdeti keresgélések után a lány egy országos hatókörű oktatási intézménynél állapodott meg, megszerezte felsőfokú filmszakmai képesítését és gyártásvezetőként, majd stúdióvezetőként dolgozott az intézet oktatófilm stúdiójában. Rajongott a munkájáért, melynek színes, változatos volta, és a tudat, hogy tevékenységük eredményeként az ország összes filmtárát ellátják oktatófilmekkel, azt az érzést keltette benne, hogy jó célt szolgáló, értelmes munkát végez, együttműködésben sok okos, tehetséges emberrel.

Huszonhárom évesen férjhez ment a közben mérnök-tanári végzettséget szerzett párjához, akivel máig együtt élnek. Házasságkötésükkel elkezdődött az akkoriban szinte minden fiatal számára legnehezebb feladat, az otthonteremtés. Szerencsés helyzetből indultak, mert egy családi házban lévő egyszoba komfortos lakás felét ajándékba kapták férje szüleitől, másik felét meg kellett venniük a sógorától, de óriási előny volt, hogy kezdettől volt hol lakniuk. A rokonok által birtokolt négylakásos ház többi részét apránként vásárolták meg a tulajdonosoktól, akiknek már nem volt szükségük rá. Miközben mindketten intenzíven dolgoztak, ahogy erejük, idejük és pénzük engedte, elkezdték felújítani a már öreg épületet, s amit csak lehetett, saját maguk végeztek el, mert úgy gondolták, életük végéig szívesen élnek majd a házban. Mindez nagy erőfeszítést kívánt, mert a férj, ahogy haladt előre a pályáján, egyre megbecsültebb lett, rengetegszer hívták külföldi/belföldi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, tudományos diákköri tennivalókra, Kata pedig a filmgyártással együtt járó vidéki forgatások miatt dolgozott rendszertelen időbeosztással. Mindez akkor vált komoly problémává, amikor megszületett első kislányuk. Kata fél évet töltött otthon vele, de attól kezdve, hogy újra munkába állt, úgy érezte, valami nincs rendben az életével. Maximalista alkat volt, akkor érezte jól magát, ha százszázalékos teljesítményt tudott nyújtani. Imádta kedves és vidám kislányát, de mellette olykor alig tudta kézben tartani a folyamatban lévő filmek munkálatait. Gyötrődött, ha a nagyszülőkre kellett bíznia váratlanul megbetegedett gyermekét, azért, hogy ne kelljen lemondania egy egész stábot érintő megszervezett forgatást, mert érezte, hogy kislányának a betegségben lenne legnagyobb szüksége az anyai ölelésre, gondoskodásra. Gyakori vidéki útjaik miatt egyre nehezebbé vált megoldani azt is, hogy időben tudjanak érte menni az óvodába. Kezdett reménytelen, őrlő taposómalommá válni minden, megterhelve még a folyamatosan tartó lakásfelújítási munkákkal. Úgy érezte, sehol sem tud elfogadhatóan eleget tenni a kötelezettségeinek, pedig alapvető igénye volt saját magával szemben, hogy pontos, igényes és megbízható legyen – hiszen ezt a szülői mintát kapta. Akkoriban még nem tudta megfogalmazni, hogy az állandó időhiány, az örökös rohanás okozta azt a folyamatos feszültséget, amely elindította egyre gyakrabban jelentkező vérnyomás problémáit. Egyre többször érezte úgy, hogy a munkahely is, a család is egész embert kíván és állandóan két műszakban nem lehet tisztességesen teljesíteni. E kettős szorításban egyre szaporodtak a le- és elmaradások otthon, a munkahelyen és az élet minden területén. Egyre nőtt benne az ingerültség, amiért hónapok óta nem volt ideje találkozni a barátnőivel, sem megnézni a kiválasztott filmet vagy meghallgatni kedvenc lemezeit és ágya mellett tucatnyira nőtt az elolvasandó könyvek száma. Valamint hetek, hónapok, évek (de néha úgy tűnt, születése) óta nem tudta kialudni magát. Maradt az érzés, hogy kiheverhetetlenül fáradt és sírni tudott volna, annyira vágyott rá, hogy maradjon idő néha ölébe venni a kislányát és ráérősen, gondtalanul üldögélni vele télen a jó meleg szobában. Bámulni az ablakon át a hóembert, amit együtt építettek, és huszadszor is elénekelni vele türelmesen és boldogan, hogy „Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom?” A valóság azonban az volt, hogy éjféltájban, mielőtt ágyba zuhantak volna, a papájával egy percig elandalodva nézték, ahogy alszik és megcsodálták a szempilláin hintázó álomtündéreket. De mire ágyba került, már az kísértett az agyában, hogy szóltak a munkahelyén: valami belső továbbképzésre is menni kellene…

Első kislánya ötéves volt, amikor második gyermekét várta. Egyre többször érezte, hogy előrelátó alkata ellenére, nem mindig alakul úgy az élete, ahogy megtervezte. Fiatalon, második gyermeke születésekor legyintette meg a sors először. Nyitott gerinchasadékkal született kislányukról az orvosok úgy vélekedtek, hogy mivel általános állapota jó, három műtét után tolószékben ugyan, de akár a huszadik évét is megélheti. Nem érdemes részletezni, hogyan tanul meg egy anya együtt élni a gondolattal, hogy a gyermeke egész élete egy ilyen rövidre szabott gyötrelem lesz, amin jóformán csak szeretettel lehet valamelyest enyhíteni. Férjével együtt igyekeztek felkészülni, és a kislány kórházban töltött hónapjait erre a lelki megerősödésre szánni. Mire végre elfogadták a helyzetet, az élet úgy döntött, hogy még sem így lesz. Kisbabájuk – az orvosok szerint minden magyarázható ok nélkül – meghalt. Visszanézve a történtekre, Kata úgy érezte, abban az időben alakult ki benne mélységes empátia a kiszolgáltatott, elesett emberek iránt. A következő éveket úgy tudta átvészelni, hogy igyekezett összes energiáját munkahelyére, a szeretett oktatófilm stúdió vezetésére koncentrálni. Közel negyedszázad elteltével azonban kiderült, hogy ezt a nagyon szép, ám a sok vidéki forgatás miatt rendszertelen életvitelt a gyerek és a család mellett nem bírja. Változtatnia kellett a már egyértelműen ebből eredeztethető, rendszeresen égbe szökő vérnyomása miatt.

1988 végén fizetés nélküli szabadságot kért, pár hetet pihenni akart, majd egy kevésbé mozgalmas munkát keresni. Ám még csak egy hete volt otthon, amikor az élet ismét közbe szólt: férje édesanyja combnyaktörést szenvedett, majd pár nappal később kiderült, hogy apósa rákos beteg. Férjével (aki úgy nőtt föl, hogy édesanyja otthon volt, klasszikus családanyai szerepben) megbeszélték, hogy ebben a váratlan helyzetben Kata vállalja a szülők gondozását. Akkoriban olyan büszke (ma úgy mondják: bolond) volt, hogy nem igényelt ápolási díjat, mondván: nem kér pénzt a hozzátartozói megsegítéséért. Sajnos, apósa hamarosan meghalt, anyósának pedig csípőműtétje után akkora fájdalmai voltak, hogy el kellett távolítani a beültetett protézist, ami végül járóképtelenné tette. Állandó segítségre volt szüksége. Mivel a város túlsó végén lakott, négy éven át ezt a segítséget Katáék budai családi házukban biztosították számára.

Azonban a rendszerváltást követő évek ellehetetlenítették azt a szándékukat is, hogy az addigra szépen rendbe hozott családi házukban éljenek életük végéig. A mellettük lévő telken egy nagy gyár asztalos műhelye működött elég nagy zajjal, de amíg reggel 6 órától délután 2 óráig dolgoztak, ez még elviselhető volt. A gyors gazdagodást ígérő üzleti világ berobbanásával azonban a műhely három műszakban kezdett működni, még ünnepeken és hétvégeken sem állt le, lehetetlen volt mellette megpihenni. Ráadásul a lakásba is beszivárgott a túlterhelt forgácselszívóból dőlő finom, fehér, liszt-szerű fűrészpor. Évekig próbáltak segítséget kérni a gyártól, a hatóságoktól, mert mérések mutatták ki, hogy a zaj mértéke többszöröse a megengedettnek, de nem jutottak semmire – egyetlen család egy gyárral szemben esélytelen volt. Akkor nekiálltak telket keresni.

1992-ben kezdtek vidéken építkezni, az volt a szándékuk, hogy magukkal viszik férje édesanyját. Kata szüleinél is voltak már komoly egészségi problémák, édesanyja egyre súlyosodó gerincbetegsége miatt már harmadik éve nem tudott lemenni a lift nélküli ház második emeletéről, ráadásul az M7-es út szörnyű forgalma dübörgött a házuk mellett, a jó levegőtől is megfosztva őket. Amikor megtudták, hogy leányuk családja vidékre költözik, ők is szerettek volna velük tartani. Így történt, hogy végül a három család anyagi összefogásával a fiatalok két házat építettek a telkükön, egyikben 1-1 önálló lakást férje édesanyjának és Kata szüleinek, a másikban a maguk és leányuk otthonát. Nagy megterhelés volt ez a dupla építkezés, de az eredmény mindnyájuk örömére szolgált.

1994-ben, már túl a rendszerváltoztatáson, amikor ezerszámra szűntek meg a munkahelyek, világossá vált az asszony számára, hogy még a nyugdíjhoz szükséges szolgálati ideje sem lesz meg, ha így folytatja. Férje egyetemi oktatóként rengeteget dolgozott, de ebben a kétkeresősre berendezett világban nagyon hiányzott a második fizetés. Ekkor igényelt ápolási díjat anyósa gondozásáért. Talán mindenki el tudja képzelni, mit jelentett a havi hatezer forintos ápolási díj az akkori 33 ezres átlagjövedelemhez képest. Ráadásul, nyugdíját az utolsó, 42 évesen kapott fizetése alapján állapították meg, ezért lett máig kisnyugdíjas! Amíg aktív otthoni betegápoló volt, erre a hihetetlen igazságtalanságra többször próbálta felhívni a munkaügyi és családügyi felelős vezetők figyelmét, de az első Nemzeti Konzultációt kivéve, amikor benyújtott javaslatára reagálva bevonták a családok érdekében hozható intézkedések tervezésébe, legtöbbször válaszra sem méltatták, legfeljebb néha egy-egy bátorító vállveregetést kapott.

Az asszony otthonápolásról szerzett tapasztalatai sokrétűek voltak, túlmutattak az alapfeladaton. Otthon beteget ápolni azért nehezebb, mint egészségügyi intézményben, mert egyrészt egy lakásban nincsenek ezt megkönnyítő felszerelések és kisegítő személyzet (főzés, mosás, takarítás stb.), másrészt nagyon hiányzik az a tudat, hogy lesz műszakváltás, amikor majd megpihenhet, vagy jön a szombat, a vasárnap, az ünnepnap. Ezek hiányában, talán ez az állandó, „24 órában egyedül vagy a fedélzeten, soha nem lehet lazítani vagy megbetegedni” érzés a legnehezebb ebben a feladatban. Mégis, a végül 16 éven át tartó folyamat felemelő, az életének értelmet adó, és a szüleiknek kilencvenedik évükhöz közeledve biztonságot és nyugalmat hozó időszak volt. Az asszony, ezért a csak szeretetből végezhető, nem könnyű munkáért, az államtól sem erkölcsi, sem megélhetést adó anyagi megbecsülést nem kapott, mégis, számára felért egy életmű díjjal, hogy végig olyan család voltak, ahol bármelyiküknek támadt valami gondja, a többiek minden lehetőséget latba vetve próbáltak segíteni neki. Ahogy az a korral jár, Kata szüleinek is egyre több gondozásra volt szükségük, így egy ápolási díj mellett valójában mindhármukat folyamatosan támogatta, segítette. A szüleiknek még nem volt autójuk, s a három idős ember ilyen tekintetben is nagyon rászorult a segítségre, ha orvoshoz kellett jutni, vagy távolabbi intézni valók miatt elmenni valahová.

Az asszony számára nagy tanulság volt az is, hogy mit jelent egy család életében a puszta tény, hogy a nő otthon van. Ezer példát lehetne sorolni, de az első, s egyben legnagyobb meglepetés számára az volt, hogy 12 éves kislányuk, amikor megtudta, hogy édesanyja ezentúl otthon marad, nyakába ugrott örömében, s akkor vált világossá, milyen nagy igénye van a szülői jelenlétre. Annál is megrázóbb volt ez a felfedezés, mert a kiskamaszok általában inkább távolodni próbálnak a szülőktől. Utólag vallotta be azt is, menynyire félt, amíg egyedül volt otthon a szülők hazaérkezéséig, s egyikük sem sejtette addig, hogy kiegyensúlyozott, kedves és mindig jókedvű gyermeküknek ilyen gondja van! Boldogok voltak, hogy végre maradt idejük az ebéd mellett nagyokat beszélgetni, s ez megalapozta későbbi, a nehezebb, kamaszkori időszakban is őszinte, bizalommal telt kapcsolatukat. A korábban az időhiány miatt állandóan „szaladó” otthonuk lényegesen rendezettebbé vált, nem este kezdtek kapkodni, és legyűrni a kötelező tennivalókat, hanem a már kész vacsora mellett egymásra figyelni is ráértek.

A szüleik ápolásával töltött 16 év alatt Kata megtapasztalta, hogy minden nehézségével együtt, ez az életforma nyugalmat és harmóniát teremthet az egész család életében, és az idős nemzedék megőrizheti emberi méltóságát a gyengülés, az elesettség éveiben. S ez nem helyettesíthető semmilyen más családszervező erővel. Hálás volt a sorsnak, hogy amikor édesapja már nagyon betegen, 85. évében kétségbeesetten kérdezte: „kislányom, mi lesz, ha leesek a lábamról”, akkor elmondhatta neki, hogy ugyanaz lesz, mint amikor ő volt magatehetetlen kisbaba, és a szülei mindent megtettek érte. Akkor ők segítettek, most a férje és ő, így van rendjén a világ. Sokat jelentett neki a tudat, hogy férjével együtt békés, nyugalmas életvégi éveket teremtettek a szüleiknek, akik hálával és látható megnyugvással fogadták a gondoskodást.

Akármennyire szerette is a szakmáját, Kata visszatekintve úgy érezte, ez, a családért végzett munkája értékesebb volt a korábbinál. Összevethette közel 25 év filmszakmai munkáját, a viszonylag jó fizetést és némi (el)ismertséget a két évtizedes családi mindenességgel. Az egyik oldalon volt kb. kétszáz oktató- és kutatófilm, amelyeken olvasható a neve, de amelyeket ma már nemigen néznek sehol, mert a sokkal olcsóbb és könnyebben kezelhető videó kiszorította a filmtechnikát. Ezeknek a filmeknek – megfelelő végzettséggel – bárki lehetett volna a gyártásvezetője Kata helyett, aki úgy érezte, hogy a munkájáért lemondott arról, hogy ismerje és jól menedzselje a gyermeke gyerekkorát. Az egyik oldalon volt majd’ negyedszázadnyi munkája, amelyből hosszú távon Katának szinte semmi nem maradt, viszont hiányolta a gyermeke és odalett az egészsége. A másik oldalon egy ma még (ma már) szokatlan életforma, amely szintén sok munkával járt, de megadta három nemzedék jó közérzetét. Összegezve, Kata úgy gondolta, hogy oktatófilm stúdiót vezetni bárki tud, ha megszerzi a szükséges szakmai felkészültséget, de a szüleikért és a család összes tagjának nyugalmáért, jó közérzetéért, egyben tartásáért csak ő állhatott ki. Mindaz, amit közel két évtizedig végzett közöttük, emlékeztette őt a hajdani parasztemberek életet szolgáló munkálkodására. Úgy érezte, ő is ismeri, elfogadja és tiszteli a természet rendjét.

Annak ellenére így gondolta, hogy amikor betege halálával 2003-ban megszűnt az ápolási díja, a nyugdíjkor eléréséig munkaközvetítő irodán keresztül sem kapott sehol állást (mert hol túlképzett volt, hol túlkoros), sem munkanélküli segélyt, sem egészségügyi ellátást – szóval, az akkori állam totálisan cserbenhagyta.

Szerencsére a férje nem. Mindezekkel együtt azt mondja, ha újrakezdhetné, ugyanígy tenne.

 

 

 

Nádasi Katalin
Author: Nádasi Katalin

Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »

Rossz ébredés

Ma reggel úgy ébredtem, Hogy nem voltál mellettem, Pedig csak korábban keltél, Hogy anyósodnak segítsêl. Mégis eszembe jutottak A magányos éjjelek, Mikor nem voltál még

Teljes bejegyzés »