Pont olyan volt, mint a nagyapám. Ugyanaz a nagy bozontos szemöldök, és az alóla kibukkanó kékes-zöld szemeivel, ő is olyan áthatóan tudott nézni rám. Rövid ősz haj, keskeny száj, és kicsit morózus tekintet. Stimmel. Amikor elnevették magukat, akkor egészen megváltozott az arcuk. Mindkettőjüknek. A szemük körüli ezer ránc vidámmá rendezte tekintetüket, széles mosolyuk pedig ellenállhatatlanná varázsolta azt. Nagyapámnál ez inkább egy huncut arckifejezést kölcsönzött, de nála a legvonzóbb tekintetet eredményezte, amit valaha csak láttam.
Mikor először találkoztunk, azon a hideg téli napon, ott az Állatkert előtti parkolóban, akkor még nem vettem észre ezt a hasonlóságot. Csak az tűnt fel, hogy jóval idősebb nálam. Ott állt a bordó autója mellett, fekete kabátban, ami alól kilátszott a nyakkendő és az öltöny is.
Kiöltöztem én is. Aznapra szabit vettem ki, hogy megadjam a módját a készülődésnek. Elvégre, már vagy 30 éve nem randiztam, de így 46 évesen is, bakfisokat meghazudtoló izgalommal vártam a pillanatot. Délelőtt egy fehérnemű boltba tévedtem be, pedig nem is odaindultam. Régen nem vettem magamnak új melltartót, most bepótoltam, mindenféle csipkés modellekkel. Délután egy kicsit ledőltem, hogy kipihent legyek, majd fodrászhoz mentem, szerettem volna, hogy hullámos legyen, a hosszú, de szögegyenes hajam. Aztán felvettem egy mini szoknyát és egy testhez simuló felsőt. A bordó, karcsúsított télikabátomat öltöttem fel, amit pár hete vásároltam, amikor eldöntöttem elválok, s én is megismerkedek valakivel, ha már a férjem is épp ezt akarja. Igaz, ő nem gondolt válásra, csak nyitott házasságra. Az én lelkem viszont nem vette be ezt a „megoldást”.
*
Amikor feladtam – életemben először – a hirdetést a társkeresőn, akkor nagyon szűkre szabtam a lehetséges válaszadók csapatát. Jó magasra tettem a lécet, úgy gondoltam, ennyi mindennek úgysem tud senki megfelelni, s nem jön majd válasz a levelemre. Akartam is, hogy történjen valami, de féltem is tőle. Talán abban bíztam, hogy a férjem majdcsak kiszeret abból a nőből, s maradunk, ahogy voltunk, a rosszban, amit legalább már ismerünk. El sem tudtam képzelni, a huszonöt év házasság után egy új férfi közeledését, testközelségét meg végképp nem.
De nem így lett. Mert érkezett egy válasz, vagyis, pontosan egy válasz érkezett. Valahogy így szólt:
„A sízés a többi mellett már eleve jól hangzik. 55 éves, egyedülálló, 4 gyermeket már felnevelő, rendezett háttérrel rendelkező vagyok, nem túl sok szabadidővel, de nem messze Bp.-től. Megpróbálhatjuk? Nem kerül semmibe!”
Mikor ezt elolvastam, úgy gondoltam, az illető nem valami udvarias. Se egy megszólítás, se egy aláírás, és mi az, hogy nem kerül semmibe?! Mintha ez is üzlet lenne, adok-kapok. Persze mit is vártam itt a társkeresőn?!
Napokig nem reagáltam. Reméltem, majd csak jelentkezik egy „normális”. De senki nem írt. Így megeresztettem egy rövid választ, aminek a tárgymezejébe csak annyit írtam: „O.K.”. A szöveg pedig a következő volt: „Megpróbálhatjuk”.
Levél-fordultával jött egy hosszú bemutatkozás, névvel, családi háttérrel és mindazzal, amiből láttam, nincs mese, semmilyen kifogással nem élhetek, az illető – úgy tűnik – épp olyan, amilyenre vágytam.
*
Amikor beültem az autójába, még rajtam volt egy kendő, hogy védje frissen megfodrászolt hajhullámaimat. Mikor levettem, ő vezetés közben rám nézett, és tekintetünk összegabalyodott. Úgy emlékszem, nem tudta levenni rólam, az akkor mélykéknek tűnő szemeit. De az is lehet, az egész csak egy pillanat volt. Mindenesetre örökre belém íródott. Akkor kezdődött. Abban az első pár másodpercben eldőlt, hogy nem lesz menekvés. És nem kell majd magamra erőltetni, hogy el tudjam fogadni a közeledését. Mert hamarosan minden porcikámmal vágyni fogok rá…
*
Volt jogsim, de nem vezettem. Hamarosan vettem egy kisautót, és néhány gyakorlati órát, s elkezdtem használni, hogy gyorsabban odaérjek a „Bp.-től nem túl távoli helyre”, ahol lakott. Aztán már ez is kevés volt, szerettem volna a közelében élni, de mégis megtartva a függetlenségemet, a gyerekeimmel közös otthonomat. A pesti lakást eladva vettem egy házat a környéken. Csak gyerekkoromban éltem házban, a nagyszüleimmel együtt laktunk, nagyon más, mint egy lakás, sok gyakorlati tudnivaló van. Ő biztatott az autóvezetésben is, és a ház-vásárlásban is. „Meg tudod te azt csinálni” mondogatta, majdnem pont úgy, mint gyerekkoromban a nagyapám.
Nagyapám, aki valóban tanító bácsi volt, írni, olvasni, számolni tanított. Mindig dicsért, önbizalmat öntött belém. Különlegesnek éreztem magam általa, tehetségesnek, okosnak és olyannak, akinek minden sikerül, amibe belefog. Az egész nevelése azt sugallta, hogy egyedül is meg tudjak állni a lábamon, ha kell. De a gyakorlati életre nem készített fel sem ő, sem a szüleim. Még jönnie kellett valakinek az életben, aki ezt a hiányomat pótolja.
És ez volt ő, a férfi, aki gyermekkorom legfontosabb személyéből lényegült át szerelmetes férfivá, hogy a maradék nevelést is elvégezze rajtam. Bele is szerettem első látásra. És tán épp azért, mert olyan volt, mint a nagyapám!
Author: Lőrincz Katalin
Miskolcon születtem, de már 17 éve Gödöllőn élek, mindkét városban otthon érzem magam. Életemet meghatározza a humán és a reál irányú, kettős érdeklődés, kötődés. Matematika tagozaton érettségiztem a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban, majd a Miskolci Egyetemen (akkor NME) geofizikus mérnökként diplomáztam, és a végzés után Budapesten, az Eötvös Loránd Geofizikai Intézetben helyezkedtem el. Ez a közeg inspirált arra, hogy földtudományból kandidátusi fokozatot szerezzek (PhD), így a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjává váltam. Munkáim korábban szénhidrogén kutatáshoz-, jelenleg geotermikus energiakutatáshoz kapcsolódnak. Öt éves korom óta zongorázom, és életem több szakaszában, a mai napig, kórusban énekeltem. A pillanat megörökítőjeként, amatőr módon, természetfotózással is foglalkozom. Az írás lételemem, ami évtizedekig hosszú levelek-, naplószerű jegyzetek-, gondolatok papírra vetésében nyilvánult meg. Azért, hogy ösztönös íráskészségemet fejlesszem, 2018 szeptemberében beiratkoztam a Kodolányi János Egyetem Szépíró Kurzusára, ahol 5 félévig a Próza csoport hallgatója voltam. Írásaim a kurzus vezetője, Petőcz András naplójában, majd az egyetem „Szerteszét” (2019) és „Maszkrandi” (2020) című antológiáiban, és több alkalommal a Spanyolnátha Művészeti Folyóiratban, az Irodalomismeretben és a Hajnal Éva tulajdonos-főszerkesztő által vezetett online Litera-Túra Művészeti Magazinban jelentek meg, ill. a magazin „Fölfelé” című nyomtatott antológiájában 2021-ben. Néha egy-egy vers is kiszalad belőlem, ezek eddig a Gödöllői Református Egyházközség ”Köszöntő” című lapjában...
