2023 decemberében jelent meg negyedik, Válaszúton című könyvem, melynek kétrészes, címadó írásából a, a II. rész következik:
Válaszúton II.
Az élet másik oldala
Reményeim szerint minden kedves olvasó értette, hogy azért kezdődött Mária, Emma, vagy Katalin nevek sorolásával a Válaszúton első fejezete, mert érzékeltetni akartam: bárki kerülhet váratlanul olyan helyzetbe, amely miatt életre szóló változtatás mellett kell döntenie. Most visszatérek az egyes szám első személyhez, mert a továbbiakban csak az ebben a helyzetben született saját tapasztalataimat, gondolataimat mondom el. Őszintén remélem, mindenki megérti majd, hogy nyolcadik évtizedemben járva, nem áll szándékomban semmiféle új mozgalmat indítani, sem harcolni azon dolgokért, amelyekre szeretném itt felhívni a figyelmet, mert úgy gondolom, az ifjúság dolga küzdeni az általa jónak tartott célokért. Azt pedig könnyű belátni, hogy nem a magam számára kívánok valamilyen előnyt szerezni. Azonban olyan szerencsés vagyok, hogy negyedszázadon át egy nagyon szeretett szakmában dolgozva tölthettem az életemet, majd a sors intézkedésére az utóbbi 30 évben kizárólag a családom szolgálatában álltam. Annyi érdekes, értékes – és úgy gondolom, nagyon fontos – tapasztalattal szolgált ez a szabálytalan életút, hogy szeretném megosztani ezeket azokkal, akiknek nem lehetett része hasonlóban. Egyszerűen átadni, odaadni, elajándékozni szeretném ezeket a megismeréseket, mert meggyőződésem, élettapasztalatom, hogy általuk igen komoly pozitív változásokat idézhetünk elő az életünkben. Bevallom, azt is remélem, hogy a mindenkori családokért felelős tisztségviselők felismerik, hogy az idő hiányában nem kellő gondossággal nevelt gyermekek kétségbeejtően kiszolgáltatottak a globalisták lélekmérgező eszméinek, amelyek a médián és a világháló ezer csatornáján dőlnek reájuk. Ennek megelőzésére az egyetlen hatékony ellenszer, ha a gyermekek születésüktől fogva sokkal több figyelmet, erkölcsi felkészítést, szellemi és lelki védelmet kaphatnak a családjukban.
Negyvenkét éves voltam, tehát nagyjából életem felénél jártam, amikor az általánostól eltérő életútra léptem. Ahogy telt-múlt az idő ebben az új életformában, a betegápoláson túl rengeteg olyan új tapasztalatra, megfigyelésre, felfedezésre tettem szert, melyeket a korábbi, kétműszakos (egy munkahelyi és egy otthoni műszak) elfoglaltságban soha nem vettem volna észre. Az az említett két terület ugyanis olyan mennyiségű tennivalóval járt, ami felemésztette teljes befogadó kapacitásomat. Képtelenné váltam a kötelezőkön kívül további dolgokra figyelni. Furcsa és szégyenérzést hozó tapasztalatom volt például a gyerekneveléssel kapcsolatban, hogy amikor 2-3 éves lett a kislányom, a vele való foglalkozás és játék terén sokszor éreztem magam ötlettelennek, fantáziátlannak. Ha olyan baráti családokkal találkoztam, ahol szintén voltak gyerekek, meglepetéssel láttam, milyen vidáman babáztak, konyháztak, gyurmáztak, vagy akár tésztából alkottak érdekes, kedves figurákat és a szülők még ezerféle mulattató tevékenységgel szórakoztatták gyermekeiket. Sok év után ébredtem rá arra, hogy mindez az én gyerekkoromból kimaradt, hiszen évekig az édesanyámtól távol éltem és testvérem sem volt. Hiányzott hát az ismereteim közül sok-sok apró ötlet, ezer kis fogás a síró baba vigasztalására, így azt továbbadni sem tudtam – tehát az én gyermekem sem kapta meg ezeket a gyermeknevelés szempontjából nagyon fontos ismereteket.
Öt évvel otthonmaradásom után még egy meghatározó élményem volt: életemben először vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, és hogy mindenről van konkrét véleményem is. Ekkor jöttem rá, hogy amíg dolgoztam, teljes agykapacitásom programozva volt a feladatok által, nappal a munkahelyi, este az otthoni tennivalók feszítő tempójával. Esténként – ha egyáltalán maradt még energiám – olvastam valamennyit, de legtöbbször csak fáradtan bezuhantam az ágyba. Annak ellenére történt így, hogy elismerten nagy teherbírású és szívesen dolgozó alkat vagyok. Az ilyen mértékű leterheltség pedig egyenértékű azzal, hogy az ember elveszti a gondolatszabadságát, mert – idő hiányában – egyszerűen nem jut el a saját, önálló gondolataiig. Magyarul, a feladatok egyszerű kis végrehajtó robotjává válik, s ilyen állapotban sokan a külső társadalmi befolyásoknak is könnyen kezelhető alanyaivá válhatnak. A betegápolási tevékenységek jelentős hányada fizikai munka, s mivel a tennivalók rendjét, idejét én határoztam meg, ezek mellett úgy tudtam használni az agyamat, mint korábban soha, és sok mindent megtudtam saját magamról is. Különös tapasztalat volt az életem ötödik évtizedében ismerkedni saját gondolataimmal, igényeimmel.
Minél hosszabb ideje éltem ebben az életrendben és feladatkörben, annál nyilvánvalóbb lett számomra, hogy a liberális világhatalom, majd a szocialista és kommunista erők, egyenjogúságra hivatkozva, a nők munkába állításával, már nagyon régen megkezdték a normális társadalmak felszámolását. Ezzel a húzással gyakorlatilag ellehetetlenítették a gyerekek értelmes és gondos nevelését, valamint a társadalom legkisebb sejtjének, a családnak a fennmaradását. A családok szétesését ugyanis legtöbbször az agyonhajszolt szülők további feszültséget tűrni már képtelen állapota idézi elő. Azzal pedig, hogy a gyerekek neveletlenül nőnek fel (Dr. Zacher Gábor 2014-es adata szerint a kétkeresős családokban átlagosan napi 7 – hét! – perc jut a gyerekekkel való foglalkozásra, ami felháborító!), legtöbbet a nagyközösség, a társadalom veszít.
Tovább rontja a helyzetet, hogy a globalisták világszerte növekvő hatalma és hálózata évtizedek óta relativizálja az emberhez méltó létezés alapvető erkölcsi értékeit. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy több száz tv-csatornán, a világháló számos, szabadnak mondott közösségi felületén teljes erővel döntik a woke kultúra természetellenes, hazug és beteges filozófiáját, a szórakoztató műfajból pedig áradnak az erőszakra és gátlástalanságra nevelő műsorok. Régóta foglalkoztatott ez a kérdés, és egyre inkább kizártnak tartottam azt is, hogy női agy szüleménye volna az egyenjogúságnak a jelenlegi formája, amely kizárólag a legtermészetesebb női tevékenységeket, a gyermekek világra hozását, fölnevelését és a családok gondozását minősíti olyan munkává, amelyért nem illeti meg jövedelem – következményesen megélhetés – a nőket. Ez egyértelműen arra készteti őket, hogy bármi mást inkább vállaljanak, hiszen a család, főleg a nagycsalád főállású szolgálatának egyenes következménye a szegénység és kiszolgáltatottság.
Életem során végigéltem a „legfontosabb a munkavállalás”, a „kmk” (közveszélyes munkakerülő), a „valósítsd meg önmagad”, a „szexuális forradalom”, és a „mert te megérdemled” szlogenek évtizedeit, amelyek mind a természet rendjétől eltérő életvitelt sugalltak a fiataloknak. Egyértelműen ennek a liberális gondolkodásmódnak tulajdonítottam, hogy a hagyományos értékrend (amelyben a férfi képviselte az erőt, a biztonságot, egész életével erkölcsi példát mutatott, és ellátta a családi élet külső bástyáinak védelmét, a nő pedig biztosította a kis közösség belső rendjét és tisztaságát, a türelmet, a szeretetet, az elfogadást és a gondoskodást) és vele a női minőség kiszorult a világból, az életünkből. Pedig ez a hagyományos értékrend évezredeken át bizonyította életképességét, és reális egyenjogúsítással tökéletesíteni lehetett volna, pl. a családgondozást egyenrangúvá téve bármely más munkával. Már csak azért is, mert a férfiak ma már nem kapnak a család fenntartására is elegendő fizetést!
Hosszú listát lehetne készíteni a családgondozás körébe tartozó feladatokról, kicsit egyszerűsítve úgy foglalható össze, hogy pl. egy hosszabb külföldi konferencián tartózkodó dolgozó nő gyermekeit valószínűleg bébiszitter vigyázza, a lakásukat takarítónő teszi rendbe, a családjuknak talán szakácsnő főz vacsorát, mosodában mossák a szennyes ruhát, kertész tartja rendben a kertjüket, és ápolónő gondozza a beteg nagymamát. És – tessék figyelni! – valamennyi alkalmazott megkapja a munkájáért a tisztességes fizetést! Egyedül az anyáknak nem adatik meg a családjuk érdekében szimultán végzett ezerféle „szakma” gyakorlásáért, a saját munkájuk után, a saját jogon járó megélhetés!
Már három vagy négy generáció nőtt föl úgy, hogy az említett női minőség hiányzik az életükből ugyanúgy, ahogy az egész világból. Ezek a nemzedékek a születésük utáni 5-6 év nagy részét az édesanyjuktól, nagymamájuktól távol, valamilyen közösségben, bölcsődében vagy óvodában töltötték, mert az anyukák – szükségből, társadalmi elvárásból, vagy önmegvalósítási szándékból – visszamentek dolgozni. Pedig igazán természetesen a család kis közösségében lehetséges elérni, hogy saját tapasztalatok szerzésén keresztül váljon vérré a kisgyermekben a jó és a rossz egyértelmű megkülönböztetése. Itt tanulható meg a felelősségvállalás, a másikra való tekintettel levés, a kíméletesség, a szeretet és kedvesség, a kölcsönösség, a tisztelet, a hűség, a becsületesség, a kötelesség és elkötelezettség, az árnyaltság, a különbségtétel, az elfogadás vagy elutasítás, az alapvető jóakarat és jóindulat, a szelídség, a megbocsátás, a bajokkal való szembenézés, a megoldás keresése és megtalálása. Az igazságosság és az igazságért való kiállás, a bosszú elkerülése, de a tetteik következményeinek vállalása. A segítségre szorulók támogatása, a nagyvonalúság, a gyökerek megismerése, a valahová tartozás kötődése, és az identitás őrzése. Ezeket az alapvetéseket kisgyerekeknek igazán jól nem a logika, a tanulmányok, a törvények vagy a paragrafusok előírásaival, hanem a szeretet nyelvén, a családi szokások, a megfelelő szülői minták nyújtása által lehet megtanítani. Az anya és a kisgyermek által együtt megélt sokféle helyzet kezelése, s lehetőség szerint mindig szeretetteljes módokon történő megoldása neveli rá a gyermeket a helyes, tiszteletteljes és emberséges magatartásra minden élethelyzetben. Így volna folyamatosan pótolható a női minőség a társadalmakban.
A szülők kötelessége ezzel az alappal felvértezni gyermeküket, mert az oktatási intézmények legkiválóbb pedagógusai is csak ebben az esetben tudják a család kis közössége után az iskolák nagyobb közösségeiben tovább építeni, befejezni a kisgyerek szocializációját, és alkalmassá tenni őt a legnagyobb közösségben, a társadalomban való boldogulásra. Ha mindez kimarad – mint ahogy 70-80 éve kimarad –, akkor válik a társadalom olyanná, mint ma: jelentős hányadban egymással és a világ gondjaival nem törődő, csak a saját érdekre és az anyagi haszonra tekintő, kíméletlen individuumok gyülekezetévé. Ők azok, akiknek évtizedek óta bombázzák az agyát, a lelkét, de még az ösztönvilágát is annak érdekében, hogy hagyják el az ősi hivatást, amelyre születtek, hogy butuljanak el, és váljanak kihasználható, gondolkodásra képtelen rabszolgává! A világ így éppen olyan életképtelen, amilyen terméketlen az egyneműek házassága. Természetes, harmonikus élet, amely egyaránt szolgálja a családok és a nemzetek továbbélését, csak a férfi és a női minőség egyensúlyában lehetséges. Az emberek nagy része ezt nem veszi észre, pontosabban, nem ér rá észrevenni, ahogy én is csak az új életforma idején figyeltem fel ezekre az összefüggésekre! Szegény „hétperces gyerekek” közül kerül ki egyre több kisiklott életű, alkalmazkodni, beilleszkedni, a másik emberrel törődni, együttműködni nem tudó és nem is akaró, sehová sem tartozó fiatal. Otthonról kapott belső tartás hiányában az életükre megoldást nem az értelmes munkában, a jó emberi kapcsolatokban keresnek, hanem italban, drogban és örökös bulizásban. S belőlük lesz a jövő társadalma.
A feminizmus élharcosai úgy állítják be, mintha a gyermekek családban történő nevelése csak rózsaszínű gügyögés, egy beszűkült, primitív világ lenne, holott nincs alkotóbb munka, mint egy csöpp kis életet értelmes, emberséges felnőtté nevelni, és hasznosabb sincs, különösen a társadalom számára. Egyre erősödő meggyőződésem, hogy a világ és a mindenkori emberi létezés szempontjából a női élet legmagasabb rangú hivatása az életadás, és a megszületett életek támogatása abban, hogy a lehető legkiválóbb minőséggé érjenek. Ennek érdekében azt is kívánatosnak tartom, hogy ha egy mód van rá, a nők ebben az anyai „munkakörben” is rendelkezzenek minél magasabb iskolai végzettséggel, hiszen minél több értékkel bír a szülő, annál többet tud továbbadni. Ha a társadalom ezt a munkát értékén kezeli, valódi erkölcsi és anyagi támogatásban részesíti, s egyben egyértelműen megfogalmazza e tevékenységgel szembeni elvárásait, akkor valószínűleg nem kell demográfiai katasztrófától tartania, és tapasztalni fogja, hogy egy nemzet számára ez a legjobb beruházás.
Mint az eddigiekből jól látható, a család is egy szervezeti egység, amit irányítani, szervezni, működtetni, ápolni, gondozni, takarítani stb. kell – mint minden vállalkozást, másként nem működik, szétesik. Valószínűleg azért lehetett néhány évtized alatt az emberiség jelentős hányadát megrontani, megmérgezni a woke ideológiákkal, mert közel egy évszázada a kétkeresős családokban a szülők állandósult időhiánya miatt túl sok gyerek nő fel neveletlenül. Úgy érik el a felnőttkort, hogy se értékrendjük, se igényszintjük, se kötelességtudatuk, se hajlandóságuk mások iránti tiszteletre nincs, könnyű megnyerni őket a kényelmesnek látszó és minden téren szélsőséges értelemben vett önmegvalósításra, gátlástalanságra nevelő nihilista irányzatoknak. Tisztelet a kivételeknek.
Ha a feminizmus valóban a nők és a társadalom érdekeit képviselné, akkor a főállású anyaság nyugdíjat adó munkaviszonnyal való elismerését követelné. A család ugyanis hiába becsüli meg az erre vállalkozó asszonyokat (akiknek ez nagyon jólesik!), abból sajnos nem lehet a villanyszámlát kifizetni, és a társadalom elismeréséből sem jut semmi számukra, pedig a nagyközösség jövendő derékhadának kiváló minőségéért dolgoznak. Brunszvik Teréz nagyon szépen és pontosan fogalmazta meg a célt és az eredményt: „Nevelés teszi az embert, és az ember a hazát!” A Gyermek és Családbarát Magyarországért Egyesület többéves, erre vonatkozó kutatómunkáját összegző „Jövőnk a gyermek” című tanulmánykötet szerint 2019-ben a szülőképes korú nők 25 %-a élt volna ezzel a lehetőséggel, ha létezett volna ilyen. Gyerekkori barátnőm egyik leánya diplomát szerzett, férjhez ment és szépen születtek egymás után a gyermekei, összesen hat. Ő egyértelműen a főállású anyaságot választotta a férje teljes támogatásával és kevés, az övékéhez foghatóan boldog családot láttam életemben. Ezt a hatgyerekes anyukát is megkérdeztem arról, hogy szerinte a mai fiatalság hajlandó lenne-e a főállású anyaságot választani. Meglepő választ kaptam: az asszony szinte összes ismerőse szívesen vállalt volna ilyen életutat, de mindenütt a szülők (az én gondosan emancipált korosztályom!) mondták azt leányaiknak, hogy munkahely nélkül nem szabad, nem biztonságos élni! Ennyit arról, milyen következményekkel jár a sok évtizede tartó ideológiai bombázás.
Napjainkban – sok más mellett – például a pedagógus pálya is oly mértékben elnőiesedett, hogy az már a gyerekek egészséges fejlődése szempontjából sem megfelelő. Ennek egyik oka biztosan az, hogy mivel a nők családért végzett tevékenységét nem becsülik, nem ad megélhetést, ezért tömegesen keresnek állást a pedagógus pályán. Teljesen nyilvánvaló, hogy szellemi képességekben egyenrangúak a férfiakkal, már csak azt kellene belátni és elismerni, hogy az embernevelés a társadalom számára fontosabb, mint az, hogy bármilyen más munkakörben feltétlenül nők dolgozzanak.
Őszinte tisztelettel figyelem az Orbán-kormány négy cikluson átívelő temérdek erőfeszítését az ország függetlenségének, történelmi értékeinek megőrzéséért és a családok helyzetének javításáért tett lépéseit. Tisztában vagyok azzal, hogy az utóbbi évek katasztrófái, a Covid-járvány, az időjárási szélsőségek, az illegális és legális migráció óriási terhei, a szomszédunkban kitört háború és az Európai Unióban zajló negatív folyamatok nagyon megnehezítették a családvédelmi intézkedések további bővítését. Mindezek ellenére szükségesnek gondolom a főállású anyaság választhatóvá (félreértés ne essék, nem kötelezővé!), megélhetést és nyugdíjat adó munkaviszonnyá, biztonságos létformává tételét. E nélkül ugyanis a családok és a dolgozó anyák jövedelmének folyamatos növelése sem oldja meg az alapvető problémát, azt, hogy napi 7 perc jut a gyermekek nevelésére.
Tévedés azt hinni, hogy a dolgozó édesanyák egyre nagyobb jövedelme megoldja a gyermekekre fordítható idő hiányát! Lehet, hogy a részmunkaidős foglalkoztatás valamennyire könnyít az anyák helyzetén, de a családok döntő többsége – anyagi nehézségek miatt – még ezt sem tudja igénybe venni. Meg kellene érteni, hogy napi 8 óra munka és kb. 2 óra utazás után második, harmadik műszakban, kimerülten, nem lehet eleget tenni a szülői kötelességeknek. Főleg annak a nyugodt körülmények között való elmélyült figyelemnek a megteremtésére, amelyet érzékelve a kisgyermekek isszák az édesanyák-édespák szavait, magatartását, szellemi és érzelmi közlendőjét.
Úgy gondolom, egyetlen mód van megfelelő értékrendű, intelligens és becsületes nemzedékek felnevelésére: vissza kell adni a gyermekek világra hozásának, felnevelésének, a család egyben tartásának és az idős szülők gondozásának rangját, megbecsülni és tisztességes jövedelemmel honorálni az ennek érdekében végzett temérdek munkát! Azt, hogy hová vezet, ha nemzedékek nőnek fel neveletlenül, talán a magyar országgyűlés mai ellenzéki fiataljainak/középkorúinak (tisztelet a kivételeknek) emberi minősége, magatartása mutatja leglátványosabban. Szégyen a parlamentarizmusra nézve az a minden tiszteletet mellőző, közönséges, a tényeket durván meghamisító viselkedés, amelynek napról napra tanúi lehetünk olyan képviselők részéről, akik még semmiféle értéket nem tettek le az ország asztalára. Közülük számosan vannak, akiket idegen országban, idegenek pénzén, idegen célokra képeztek ki. Nem képesek másra, mint rendzavarásra, káoszteremtésre, a közélet és közgondolkodás folyamatos szennyezésére, idegen hatalmak érdekeinek kiszolgálására. Márpedig az országgyűlési képviselők magatartása minta az egész társadalom számára.
A globalisták woke ideológiája olyan szélsőséges, természetellenes, beteg ideológiákkal fertőzi futótűzszerű gyorsasággal az egész világot, hogy a gyermekeknek talán soha nem volt ilyen nagy szükségük a csak a családban kapható gondos nevelésre, emberi és erkölcsi védelemre.
Máthé Zsuzsa jogász, történész, újságíró és négy gyermek édesanyja a Mandinerben közzétett, napjaink valós eseményeit bemutató cikkében foglaltak is bizonyítják, hogy aggodalmam a jövő nemzedékek emberi minőségéért nem alaptalan:
„Ma délután iskolából hazafele tartó seregnyi tizenéves mellett utaztam a vonaton. Sok-sok kis Pankotai Lilivel1, akikből funkciótlanul dőlt a trágárság, egymást túllicitálva halmozták az egy mondatra jutó csúnya szavakat, melyeknek mondataikban valódi súlya, jelentése már nem volt, nem is lehetett, hisz elinflálta azt mennyiségük. Sajnálom ezeket a gyerekeket, akik szomorú látleletei egy kornak, egy civilizáció haláltusájának, amelyben nincs már értéke az embernek, az emberségnek, a szépnek és a jónak, amelyik azt üzeni »minden lehetsz«, miközben kisemmiz, minden megtartó identitásától megfoszt egész generációkat. Áldozatok ezek a gyerekek, akiket mai hitetlen, nihilista és önző felnőttek sokasága tett ilyenné. Szégyene és fájdalmas kudarca ez szülőknek, tanároknak, az egész felnőtt társadalomnak.”
***
Utóirat: Néhány nappal az után, hogy elkészültem a Válaszúton történetekkel, megérkezett a szomorú hír XVI. Benedek pápa haláláról. Szent II. János Pál pápán kívül ő volt az, akinek a gondolatai, a jelleme, az általa képviselt értékek rendszerint visszhangra találtak bennem. Szerettem volna, ha távoztával marad egy kis emlékcsomagom a személyiségéről, mindabból, ami mély tiszteletet váltott ki belőlem. Búcsúzásként olvasgatni kezdtem a tőle megjelent írásokból, és nagyot dobbant a szívem, amikor szembe jött velem egyetlen mondata a családról:
„A család a hozzánk legközelebb eső kórház, a gyerekeink első iskolája, és egyben a legjobb, legszebb öregek otthona is.”
Úgy éreztem, a Szentatya gondolata szép keretbe foglalta a családról szóló töprengéseimet.
1 A 2022. okt. 23-i tanártüntetésen trágár beszédet mondó pécsi gimnazista.
Author: Nádasi Katalin
Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...