Madárraj szállt fel a fátyolos égre. Riadt körözéssel keresték a megszokott formációt, majd sebesen maguk mögött hagyták az erdőt.
A dús lombú bükkös felszíne nyughatatlanul zsizsegett. A ritkán nőtt fák közt egy csapat kecses lábú őz vágott át, és eltűnt a közelben csörgedező patak irányában. A tisztáson sütkérező nyulak fülüket hegyezték, apró orrukkal szaporán szimatolták a szúrós szagú levegőt, míg végül felugrottak és elvágtáztak, hatalmas lábaik nyomán csak úgy porzott a föld.
Vörös bundás árnyak suhantak keresztül az erdőn. Lesunyt fejjel, puha mancson ugrálták át a faágakat és gödröket. Rövid életük során sokszor végigfutották már ezt az akadálypályát, de még sohasem siettek ennyire. Rózsaszín nyelvük oldalt lifegett. A legutolsó szőrgombóc egyszer csak megbotlott és lebukfencezett a lejtőn. Róka Riza azonnal lerohant érte, hegyes fogaival megtorpanás nélkül ragadta meg a tarkóját és tovább sietett. A kis lurkó szégyenkezve húzta be fejét-lábát, testvérei pedig anyjuk köré gyűltek és nyurgalábú léptekkel előrefutottak.
Végre elértek a zsenge füvű völgyben fekvő területükre, de ezúttal az ismerős jelzéseket átmarta a füstszag. Anya és gyermekei bevágódtak a kotorékba, és a henger alakú járatban meg sem álltak az alvóhelyükig. Ott aztán Riza mind a négyüket tisztességesen letisztogatta, de rendszeres időközönként kiszagolt a nyíláson, és fülét hegyezte. A kicsik a fáradtságtól eleinte nyugodtan tűrték a mosdatást, de ahogy erőre kaptak és odakintről sem érzékeltek semmi gyanúsat, kisvártatva már egymáson átmászva birkóztak.
Riza a járatban állt, fehér mellkasa hevesen mozgott, apró fekete orra és szeme obszidiánként csillogott. Végül leült a földre, maga alá húzta mancsait és lompos farkának fanyar illatával ölelte körbe magát. Fiai mögötte kaffogtak és hancúroztak, ez a megszokott játszadozás elálmosította. Épp letette állát a fekete mancsára, mikor léptek közeledtek a völgyükbe.
Egyenesen az odú felé.
Riza csendre intette kicsinyeit. Felpattant, lábai megfeszültek és kivillantotta felső ínyét.
– Megtaláltam – szivárgott be egy fiatalember hangja. – Biztos ide bújtak.
– Hagyd őket – kérte a másik fiú.
Két fej takarta el a fényt az alagút bejáratában. Riza egészen a talajra lapult, apró körmét a göröngyös földbe mélyesztette és felborzolta a bundáját.
– Azt hagyd itt és menjünk már – unszolta barátját a fiú.
Az emberek árnya eltűnt az odú elől. Ruhacsapkodás szűrődött be, végül a fű elnyelte lépteiket.
Riza lehuppant a földre és kifújta magát, kinyújtóztatta tagjait és nagyot ásított. Ekkor kellemes illat csapta meg az orrát. Óvatosan felkelt. Legvagányabb fia felpattant, de Riza szigorúan visszaparancsolta testvérei mellé. Ő maga ment ki lépésről lépésre, mígnem bundája felizzott a nap fényében. Az emberek nyomát kutatta piheszőrű fülével és pisze orrával, de azok már messze jártak. Jelenlétükre csak a közeli lapos kövön heverő nyársra szúrt sülthús emlékeztetett.
Author: Némethy Alexandra
Amióta ismerem a betűvetést, írok, a fejem mégis tele van újabb és újabb történetekkel. Gimnazista koromban bekerültem egy írói körbe, azóta is tanulom a történetmesélés csínját-bínját. Felváltva olvasok klasszikus és kortárs műveket minden műfajban, de legjobban a misztikumot, távol-keletet és a természettel foglalkozó kérdéseket szeretem. Szabadidőmben szívesen járom a hegyeket, olvasok, és az ázsiai kultúrával foglalkozom.