A Halál és Veronika

-Hallottál már az Újjászületésről? – nézett rám a Halál. 

Már persze, a Halál, ha úgy vesszük tud nézni, szemüreg ide vagy oda. Úgy néz rád, hogy a csontjaidban zseléssé válik a velő, és az agyad helyén kábult muslicák röpködnek körbe-körbe. Ha akar így nézni, tényleg tud.

Velem nem szokta ezt csinálni, mert engem szeret.

Én vagyok ugyanis a Halál lánya.

Ez felettébb érdekes helyzetet teremt,mert ha véletlenül valaki megkérdezi, hogy mi apám foglalkozása, mégse vághatom csak úgy oda az asztalra, hogy ő a Kaszás. Megpróbáltam, megtettem, Isten bizony. Csakhogy az emberek vagy azt hiszik, viccelek, vagy meg sem merik hallani.

„-Hogy mit kaszál az apád?

-Halottakat szállít? Úgy érted, sírásó?

-Ó, hogy boncorvos, értem már!”

Tényleg szerencsétlen egy szituáció. Le is szoktam róla, hogy győzködjem az embereket, rájuk hagyom, higyjenek, ahogy akarnak, nem szoktam úgyse sokat vendégeskedni egyik családnál se – valamiért mindenki borzong tőlem. Csak a Death Metalt hallgató, drogos állatok nem, na, őket viszont én rühellem. 

Arra ocsúdok, hogy apám még mindig engem néz, végtelen türelmével  – elvégre számára az idő nem jelent semmit.

-Persze, persze hogy hallottam az Újjászületésről. -összekaparom maroknyi molylepkeként repkedő gondolataimat. – Ha az ember meghal, a lélek újra testet ölt, attól függően, hogy mi mennyire volt jó, vagy rossz, lehet féreg , vagy bárány, vagy ember, vagy…

-Így van. – bólogat nyugodtan, majd csuklyáját hátratolja, redőkbe rendeződik scapulái felett. Ezt akkor szokta csinálni, ha valami megérinti érzelmileg, vagy valamilyen nehezebb feladatra koncentrál, láttam már munka közben, úgyhogy én is megfeszülök kissé. Megkocogtatja csillogó, csontszínű koponyáját, ujjpercei ideges ritmust kopognak. – Itt az idő, hogy átvedd tőlem az Újjászületés feladatát.

 

Meglepetésemben nagyot fújok. Az Újjászületés feladatáról talán fél éve, vagy esetleg két évszázada tanultunk. A személyt, aki segíti a lelket az Újjászületésben, az Út névvel illetjük. Ez a Halál kilétének legalsó rétege, vagy személyiségének első fázisa.

-Ez azt jelenti, hogy egy napon én lehetek a Halál? – szakad ki belőlem, mielőtt meggondolhatnám a szavakat.

Apám érdes hangon felnevet, megkönnyebbülés, megdöbbenés és kis szomorúság is van benne.

-Egy napon te leszel a Halál, kicsi kincsem. – válaszol végül. – Mindannyiunknak meg kell tanulnunk átsegíteni a lelket a túloldalra. 

-Kezdhetnénk rögtön halálosztással is. – mormogom magam elé.

-Ne légy mohó, Veronika! – korhol kedvesen. -Képzeld el, ha megölsz valakit, és nem tudod, hogyan segítsd tovább, a lélek itt marad, feltorlódik élet és halál között, ha sok ilyen történik, az katasztrófához vezet.

-Oké…-mormogom. Aztán belém hasít a felismerés.- Jaj… ne, apa, ez azt jelenti, hogy te … meg fogsz halni?

-Dehogy. – fintorodik el, már amennyire hústalan arcától ez kitelik. – Csak átmegyek létezésem következő fázisába. Hát tényleg nem figyeltél, mikor az Újjászületésről beszéltünk?

-Én próbáltam. -védekezek, de már nem rám koncentrál.

-Gyere , félretettem pár lelket.

Kis, üde zöld levelekkel bélelt bambusz kosarat emel le polcáról. Ezt szeretem apámban, olyan gyengéden bánik az elhunytak lelkével. A fluktuáló, folyton változó kis lángocskát két kézzel kiemeli, maga elé tartja,majd gyengéden útjára engedi. Az lebegve megtesz pár métert, majd még a levegőben elkezd átváltozni ganajtúró bogárrá.

-Örrrgh… -fejezem ki nemtetszésemet. – Honnét tudod, hogy kinek mit kell adnod?

-Semmit nem adunk, semmit nem változtatunk. – feleli a Halál, zümmögő, zöngés hangján, ezt úgy hívom, hogy a Zen hangján, ezt használja, mikor meditálni szoktunk. – A lélek már szembesült azzal, hogy milyen szintű ember volt. Ő maga érzi, hogy mit érdemel, és magától azzá változik.

-Mi a helyzet azzal, akinek nincs önbizalma, vagy épp túl sok? – firtatom.

-Az ilyen világi hívságok minket nem érdekelnek. – mosolyodik el. – Mire ideérnek, már minden máz leégett a lélekről,ő az, aki , nem az aki volt , vagy lesz, és nem az, aki lenni szeretett volna, vagy akinek mások látták. Pőre…

-Szingularitás…

-Majdnem, az majd lesz, ha az összes stációt bejárta, de hol van az még! Ennek a léleknek még sokat kell tanulnia… – felemeli csontkezét és gyengéden a Styx felé löki a bogár -sziluettet. Az egy villanással visszalép az élet oldalára. -Csak engedd , hogy  átjárjon a lélek energiája. Te vagy az Út. -biztat. – Vedd le a következő kosarat!

Kicsit habozok, megérti szorongásomat, mint mindig.

-Ezt csak úgy lehet megtanulni, ha csinálod.

-Mi lesz, ha elrontom? -húzom vissza a kezem.

-Ezt nem nagyon lehet elrontani. – mosolyodik el. -Nem is emlékszem, hogy bárki is elrontotta volna. Az első tízmillió után álmodban is menni fog.

Hát igen, ilyen ember az apám. Azt hiszem, nagyon kiváltságos vagyok, hogy a tanítványa lehetek.

Leemelem a kis kosarat. Majd meg kell kérdezzem.. Mit kérdezzem, tanuljam azt is, hogy hogyan kell lelket begyűjteni, de annak is eljön az ideje. 

Kiemelem a lelket. Fényesen bizsergeti a bőröm, nagyon nehéz leírni. Érzem, villódzik bennem az energiája, egyszerre forró és hideg, mintha valaki elfelejtette volna a keverőcsapot használni.

Felemelem a kezem és útjára engedem… pár másodpercig a levegőben lebeg, aztán…

PLOTTY.

A földre zuhan.

-Úristen, bocs, ne harig… -hajolok le érte, de még mielőtt hozzáérhetnék, észreveszem, hogy átváltozott… tojássá.

-De furcsa. -mormolja apám mellettem elgondolkodva.

Derékben előrehajolva bámuljuk a fura, majd 90 centi átmérőjű, kék virágmintás tojást.

-Láttál már valakit tojássá változni? – kérdezem a Halált. Ő a fejét vakarja.

-Még csak nem is hallottam róla. Tojás LESZ majd a lélek, mikor visszaért az életbe, de a tojás nem önálló életforma.

-Most mit csinálunk vele?

-Várunk. – feleli ál-nyugodtan. -A problémák 90%-a megoldja magát, ha hagyjuk, hogy kibogozódjanak a történet fonalak. Hátralépünk, lehiggadunk, tovább megyünk.

-Értem. -felelem. – Akkor mára ennyi?

-Épp ellenkezőleg! – mosolyog rám. – Gyakorolunk tovább. – Vedd le a következő lelket, már nagyon várja, hogy visszatérjen!

Felveszem a következő kosarat, és megint kiveszem belőle a lelket. Érzem az energiáját, nagyon aranyos lélek, kíváncsi vagyok , mi lesz belőle, talán Amszterdamban fog élni és tulipánokat árul buta turistáknak, útjára bocsátom gyorsan…

PLOTTY.

Megint a földre esik. Újra tojás. Ezúttal piros-sárga pöttyös.

-Hadd nézzem, hogy tartod a kezed! – szól rám apám. Újabb és újabb kosarakat veszek le, egyre kétségbeesettebben, minden egyes “PLOTTY” a szívembe szúr. De folytatom, s végül arra ocsúdok , hogy 399532 tojásom van. És fogalmam sincs, mikor fognak kikelni, vagy mi fog belőlük kikelni.

És, ha miattam itt ragadnak ezek a lelkek, és sose fognak újjászületni?

-Tudtam, hogy el fogom szúrni! – jajdulok fel végül.

Apám, a Halál vigasztal, de látom rajta, hogy ő is elvesztette nyugalmát. Könnyű nekem, én segítséget kérhetek tőle. De ő? A Halál? Kitől kérjen segítséget? Ez az ő szakterülete, mondhatni, egyeduralkodó a szakmájában. 

-Talán hagyjuk abba mára. – javasolja végül. – Gondolkodjunk el rajta, és…

CRRRRKKKRKCK

A hang irányába kapom a fejem, és látom, hogy az egyik első tojás megrepedt. Apám és én is lélegzetvisszafojtva nézzük. 

Egy apró , vörös sárkány dugja ki orrát a repedésen, majd lelöki karmos kis lábacskáival a lerepedt héjat , felpattan a levegőbe és szárnyalni kezd. Nagyon cuki, nagyon tetszik nekem, nevetek.

Apám nem boldog.

-Nem élnek sárkányok a Földön. – sóhajtozik, de alig fejezi be mondatát, már fel is pattan a következő tojás héja, majd reped meg sorban a többi és kis, édes sárkánykölykök töltik be a levegőt. Észbe kapok, hiszen van még egy dolgom. Befutok közéjük, hogy jobban lássam érezzem őket.

Kinyújtott tenyeremmel meglököm az étert, és ők nevetve és rugdalózva áthuppannak egyszerre a Styxen. Apám kiabál rám, de annyi kis sárkány van körülöttem, hogy nem értem a szavait, nem is figyelem, elborít az aranyos, zöldessárga, vagy épp kékeslila, ékköves kis  sárkányszárnyak által kavart szél, velük nevetek, legszívesebben én is velük mennék, át a Styxen, hogy együtt foglaljuk el jogos tulajdonunkat, életterünket.

Az utolsó pár  sárkányka kering körülöttem, mikor észreveszem, hogy apám kaszája villódzik,mint mikor mennie kell a halottakért a Földre. És látom rajta, hogy nem boldog.

-Veronika, mit tettél! – sóhajtja. – A valóságban nincsenek sárkányok!

-Apa! – nézek rá magabiztosan.  – Eddig nem voltak, de most elérkezett a sárkányok kora.

 Kölcsönadnád a kaszádat egy percre?