A boltíves, patinás főbejárat már nem tűnt olyan hatalmasnak és félelmetesnek, mint valaha.
Joseph Haynes, hátán hegedűtokkal, kezében a milliónyi kottát tartalmazó aktatáskával érkezett zeneórát tartani az általános iskolába. Minden kedden, szerdán és csütörtökön kisiskolások tucatjait tanította.
Joseph végtelenül kilógott a katolikus általános iskola milliőjéből.
Az iskola hírhedt volt, bejárata kissé mohos, tekintélyt parancsoló. A falakból csend, nyugalom, elnyomott imák és elfolytott sóhajok hömpölyögtek fojtogatóan és erőszakosan, ahogy egy szigorú szekuláris rendszerben az megszokott. A férfit egy pillanatra megrohanták az emlékek és velük az érzelmek: a viszolygás a rossz illatú idős apácától, aki annyiszor az ujjaira ütött, mikor elkalandozott a figyelme, a latin igeragozások végtelen, átláthatatlan sora, a bemagolt középkori versek.
A porta üvege megcsillant, és visszatükröződött benne, ahogy most kinézett: vékony, magas, hosszú, szőke göndör hajú férfi, bokáig érő bőrkabátban, bőrcsizmában. Elmúlt húsz év, és visszajött ide tanítani, a vékony, folyton csúfolt, magának való kisfiú helyett, már a felnőttként.
Nem értette, mi köti ide.
A gyermekévek szenvedései, a verések, a kiközösítések… nem értette magát, miért tér mégis ide vissza, miért nem csak egy másik iskolában tanít.
Persze ez a hely már nem ugyanaz volt, sokat szelídült.
Még mindig az apácák vezették a helyet, de már nem volt testi fenyítés, latint is csak ímmel-ámmal tanultak a gyerekek.
De a vadhajtásokat, a kilógókat, akik felemelték a fejüket a csordából és meg merték kérdezni, hogy vajon büdös volt-e az Úrjézus, ha három napig feküdt holtan, mielőtt feltámadt, nahát őket minden eszközzel megpróbálták lenyesni.
Először nem is gondolta, hogy felveszik ide dolgozni.
Az igazgatónő úgy nézett rajta végig szemüvege mögül, mintha véres rongyot látna, vértelen ajkaival suttogva próbálta meggyőzni, hogy öltönyben, nyakkendőben tanítson a gyerekeknek zenét, mire Joseph udvariasan, de határozottan megköszönte a lehetőséget, felvette kottáit és elindult kifelé.
-Várj… várj Joseph… -susogta gyorsan az apáca, majd mikor visszafordult, kelletlenül hozzátette. – Rendben, ideiglenesen. De ha más jelentkező lesz, aki hajlandó…. TISZTESSÉGES ruhában tanítani, akkor sajnos elképzelhető, hogy el kell bocsássunk.
Joseph udvariasan mosolyogva bólintott. Fegyelmezetten. Soha senki más nem akart idejönni tanítani, mert az atmoszféra a tanáriban talán leginkább egy viperaverem hangulatához volt hasonlítható.
Joseph jött, látott és tanított.
Szerette a gyerekeket. A szülők elég vegyesvágott társaság volt, voltak a templomkoptatók, az álszentek, az igazán hívők, akik viszont nem jártak templomba,és a csak-a-jó-oktatásért-jár-a gyerek-ide csoport. Az igazgatónő minden egyformán rajta tartotta a szemét.
És a gyerekeken. A gyerekeken leginkább.
-Hogy gondoltad ezt?! -csattant az Igazgatónő hangja. Most nem volt olyan halkan erőszakos, mint mikor Josephfel beszélt, sem olyan mézesmázos, mint mikor a szülőktől akart plusz támogatást beszerezni.Ezt a hangját akkor használta, mikor egy segédtanítóhoz, vagy egy gyerekhez beszélt.- Ezek a játékok tiltva vannak az iskolában! Poppy Playtime! Ezt neked tilos nézni otthon! Ez Istenkáromlás és a benne rejlő horror káros ártatlan gyermeki lelked fejlődésére! A Sátán lakozik benne! A Pokolra fogsz kerülni!
Joseph óvatosan előrébb hajolt, és a nyitott ajtó másik oldalán, látta, hogy egy szőke kisfiú ül a széken, magába roskadva.
-Peter, azt játszottad, hogy üldözöd a többieket, és énekelted a főcímdalát a mesének, amiben ölésről van szó! Mi volt a szövege?
A kisfiú motyogott valamit.
-Hangosabban, Peter, nem hallottam! Nem tőlem kell félned, hanem a Sátántól, ami elemészt a szavaidért és tetteidért! No, halljam!
-”Merülj el fogaimban és azok felemésztenek.. Ölelnélek téged örökké, az utolsó lélegzetedig…” -suttogta a kisfiú alig hallhatóan.
-Érted, hogy miket beszélsz? Hogy azt énekelted a többi gyereknek, hogy meg fogod őket ölni?
-Ez csak egy dal… – motyogta Peter.
-Tetteinknek következménye van, Peter! A Sátán hall téged, és látja tetteid és érzi, hogy gyenge vagy! Most először is átmész a kápolnába és beszélsz Darren atyával, meggyónsz neki mindent, ő majd kirója a penitenciát. Azután visszatérsz… és megbeszéljük, hogy hogyan próbálhatod meg jóvá tenni bűneidet… nem tudom, hogy Jézus meg tudja-e menteni a bemocskolt lelkedet!
Joseph óvatosan átsettenkedett az előteren, be a zeneszobába.
A szíve dobogott, a kezei izzadtak. Ideges volt.
Egy pillanatba bele telt, hogy megértse, ugyanaz történik Peterrel, mint ami vele huszonsok évvel ezelőtt. Hogy amint meghallotta az Igazgatónő beteges, vádló szavait, feltörtek benne az emlékek, ezért érzi magát olyan rosszul. .
Nem akart ebben az egészben részt venni megint. Még csak fél éve dolgozott itt, de abban a pillanatban eldöntötte: felmond.
Megvárta a a késő délutánt,majd besétált az Igazgatónő irodájába. Ott már állt a bál – nagy garral mesélték egymásnak az iskola eseményeit a pedagógusok. Jegyek dőltek el, csapatkapitányi rangok kerültek kiosztásra. Szörnyűlködtek, csiripeltek, szétmarcangolták a gyerekeket éles vércsekarmaikkal.
-De énekelte is Peter azt a dalt?- kérdezte az egyik napközis tanárnéni.
-Igen. Mondjuk a dallamát nem ismertem fel, hiszen én sosem hallgatok ilyesmit… -válaszolta az osztályfőnök. – De a szövege olyan szavakat tartalmazott, hogy meg kellett kérdeznem Petert, hogy mi az…
-Ő meg olyan kis hülye, hogy el is mondta. – az Igazgatónő gonoszan kacagott, majd gyorsan összekapta magát, és hozzátette. – Sírva ment haza az Atyától, azt garantálom. Én sem ismerem ezeket a dalokat,persze, de ilyen az iskolában nem hangozhat el!
És ekkor értette meg Joseph, hogy miért is vitte az útja vissza az általános iskolába, amit annyira utált. Elköszönt a nőktől, csendesen kisétált az épületből- és nem mondott fel.
Tudta, hogy ki a kisfiú. Telefonján megkereste a várólistát, ahol a hozzá járni szándékozó tanulók nevei sorakoztak. Peter egész a sor végén volt , de előrevette.
A kisfiú úgy ült a zongoraszéken, mint aki attól fél, hogy mindjárt elkergetik. Picire összehúzta magát, hátát mindig begörbítve tartotta, hátha így nem veszik észre. Joseph kivett egy frissen kinyomtatott kottát a táskájából és feltette a zongorára.
-Peter. – mosolygott a kisfiúra kedvesen.- Azt gondoltam, lehet, hogy tetszene neked ez a dal. Nemrég találtam. Persze nekem fogalmam sincs, miről szól. De meg szeretném tanítani neked játszani, csak így , szavak nélkül.
Hosszú, keskeny ujjai végigfutottak a billentyűkön és felcsendült az első horrormese főcímdala az iskolában. Peter hitetlenkedve nézett rá, majd lassan elvigyorodott. Hát akkor ezt fogják tanulni ebben az évben, jövőre majd követi egy másik, harmadik is.
Mert Joseph pontosan tudta, hogy a Sátán nem jön gyerekdalokat éneklő kisfiúkért. A Sátán csak a rossz felnőttekért jön el, hogy megbüntesse őket.
Ő már csak tudta.
Tegnap megvette a bilincseket.
Author: Jakab Dorisz
Jakab Dorisz vagyok, az Irodalmi Rádió szerzője. Korábban megjelent két könyvem Ava Brody álnév alatt (Of Fire and Rain - ifjúsági regény) és (Exemption Report - disztópikus novella gyűjtemény). Ritkán írok verseket, inkább novellákat szeretek papírra vetni, de persze én is átestem a gyerekként helyi újságba író fázison, aztán elragadtak a fanficek (alias Viorica Black). Magánéletemben sürgősségi orvos vagyok, egyelőre nem írok orvosi krimiket, de ha egyszer belekezdek, nehéz lesz abbahagyni. Szeretek embereket megjeleníteni és imádom meghökkenteni, megnevettetni az olvasót. Mert hiszem, hogy a nevetés a legjobb orvosság.
