Az úszó sziget

 Diósjenő, 1776.

Diósjenő. Egy csodás település a Börzsöny lábánál. Ám nincs itt minden rendjén… 

Mivelhogy a falu közepén lakom, ennélfogva sok pletyka üti meg a fülemet. Jó ideje hallani már boszorkányokról, szerte az országban. Rémséges, gonosz lényekről, melyek köztünk élnek, és akikről még csak nem is sejtjük, mik is valójában. Ugorjunk az elejére! Az egész a tónál kezdődött. A partból levált egy kisebb forma darab, amely lebegni kezdett volt a víz színén. Elneveztük úszó szigetnek, mivelhogy elég gyakran helyet változtatott. Ezt mindig éjszaka tette, bizonyos időközönként, úgy tűnt, mintha teliholdkor úszott volna arrébb mindig. Nem sok idő elteltével nagy lett a fű rajta, de hát hogyisne lett volna! Jófajta föld volt az, minden megtermett benne, amit csak el lehet képzelni. Egyik felebarátom, Misi ráment a szigetre, mikor éppen partközelben volt, és lekaszálta a füvet. Ezt innentől kezdődően többször is megtette, ahányszor csak szükség volt rá. Ha a parton le volt kaszálva a fű, úgy gondoltuk, hát legyen ott is. Közben teltek a hónapok. Egy szép, tavaszi napon, eljutott a fülemig egy pletyka, ami, mint később kiderült, nem is volt éppen alaptalan. Éppen az ivóban voltam, amikor egy reggel megjelent Zsuzsa néni. Nagyon ijedtnek tűnt, majd kétséggel, és félelemmel a hangjában kezdett beszélni.

-Nagy baj van! Hatalmas baj! Az éjjel eltűnt 10 tyúkom! De nem akárhogyan… Tudom én, mi vitte el azokat, bizony! -Egy fekete csuklya vót’ rajta. Hátul gyütt’, a kiskapu felől. Egy zsákba tette a tyúkokat. Én utánamentem, és követtem egész a tóig, az a valami meg egyszeriben seprűre ugrott, és benyargalt vele a szigetig! Ottan pedig egész sokan várták őt. Én mondom, ezek boszorkányok! Lepaktáltak magával az ördöggel! Elvágták egy tyúk torkát, én meg elszaladtam. – Ennyit mondott az öregasszony, és a pultoshoz fordult:

-Egy rövidet adjá’ nekem! – Józsi nagy hanggal letett elé egy szilvapálinkát a söntésre. Innentől nem lehetett komolyan venni az asszonyt. Mindenki harsány nevetésbe kezdett a hirtelen felkiáltás miatt, kivéve engem. Én valamennyire azért mégiscsak hittem ennek a szegény párának, mert egy napon, mikor Misi helyett én mentem ki kaszálni, egy seprűt találtam volt a szigeten. Ilyesforma régi darabot, amilyet már nem lehet kapni sehol. Ez innestova több mint két hónapja volt, pontosan a február elsejei boszorkányszombat utáni napon. Tudvalévő, hogy ezek a gonosszal praktikáló emberek ezeken az ünnepeken gyűlnek össze. Nohát nem is kellett sok, összeraktam a fejemben a képet, s rájöttem, hogy az a sziget a környék rémséges boszorkányinak a gyülekezőhelye. Megfigyeléseim szerint boszorkányszombatok után úszott arrébb a sziget, de nem minden alkalommal. Arra tudtam gondolni, hogy olyankor történik ez meg, amikor a boszorkányok nem jutnak egyezségre, és elnyargalnak seprűikkel, amik szelet kavarnak. Nekem ennyi elég is volt. Falugyűlést kérvényeztem az elöljáróinknál, akik, habár egy ideig kételkedtek, végül igenléssel feleltek, s összehíták a falu apraja-nagyját, velük együtt a lelkészt is, aki esetleg többet tudhat a boszorkányokról, a gonoszról, mint mi, egyszerű világiak. Mindenki úgy döntött, hogy falunkban sebet ejtett a gonosz; az ördög. Végül is eldöntöttük, hogy az egyik legnagyobb, s legközelebbi boszorkányünnepen, Walpurgis, vagy ahogy ők mondják Beltane éjjelén lesben fogunk állni a tó vizének partján. Nem mehettünk sokan, mert akkor észrevettek volna minket, éppen ezért három ember lett kijelölve erre a feladatra: Mivel én kérvényeztem gyűlést, ezért jómagam, a másik személy Mihály lett, mivel ő havonta kijár a szigetre, utolsónak pedig a lelkészt választották ki.

Mikor eljött április 30. éjjele, délután hat órakor útra kéltünk. Nagyjából egynegyed óra múlva elértük a tavat. A szélén, a tó végiben meghúztuk magunk egy nádasban. Mihály egy nagy, nehézkes zsákot hozott magával. A lelkész egy aprócska feszületet fogott a kezében. Én voltam az egyetlen, aki üres kézzel érkezett. A sziget a legutóbbi alkalom óta ismét arrébb úszott, de innen tökéletes rálátásunk volt. Egyelőre üresnek nézett ki, ahogyan ott magányosan álldogált, a tükröződő víztükör tetején. A bozót már egészen nagy volt rajta, barátom nem merészkedett többé oda, a falugyűlés óta. Jó darabig lapulhattunk ott a zsombék mögött, tán órák is elteltek. A lelkész közben szüntelenül mormolt valamit szinte suttogva, mialatt barátom már horkolva aludt. Kis idő múlva nagy szél támadt, és bár nem láttam jól, de mintha egy árny jelent volna meg a szigeten. Először azt gondoltam, csak a fáradtság hozza elő belőlem ezt a furcsa képzelgést, de aztán hamarosan több alak is követte volt az előzőt. Gyorsan megböktem Misi oldalát, hogy ugyan ébredjen fel, mert van itt valami furcsa. Hamarosan összegyűlt úgy tizenöt árnyék a szigetre, mellettük pedig egy kupac seprő volt. A tiszteletes, aki mellettünk kuporgott, egyszerre halkan megszólalt.

-Ti csak maradjatok itt, megbújva. Én tegnap megtaláltam az igét, ami kéne, s el is fogom mondani. Sietnünk kell! Ezek a szerzetek magát az ördögöt idézik majdan meg az ünnepen! – Ezek után egy ideig még matatott a fűbe ejtett apró kereszt után, végezetül pedig előlépett a zsombékból. Mi ott maradtunk, ahogyan kérte, és figyeltük. Egy pillanatra jeges rémület futott át az arcán, majd hangosan beszélni kezdett.

-In nomine Patris et Fili et Spiritus Sancti! – Mondta, majd keresztet vetett. Ám ez az egyetlen mondat hangos ricsajt idézett elő azon a bizonyos szigeten. Ami ezek után történt, azt szinte el sem hittem. A lelkész torkán akadt a szó, mikor kezdte volna folytatni az igézetet, egyszerűen nem tudott megszólalni. Ekkor hirtelen, mintha egy láthatatlan kéz megragadta volna a lelkészurat, valami odarántotta a szigetre. De olyan erővel, amilyet én mondom, nem láttam még sehol e teremtett világon. Mihály legszívesebben kiugrott volna rejtekhelyünkről, ám én visszatartottam. Tudtam, nincs fölényünk ezekkel a bestiákkal szemben. Előbb át kell gondolnunk, mit tegyünk, s csak aztán kell cselekedni. Éppen kezdtem volna bele a terv ecsetelésébe, amikor Misi barátom beleugrott a vízbe, s alig észrevehetően úszni kezdett a sziget felé, melynek közepén egy lyuk tátongott. Mihály kezében még mindig ott volt az a zsák, amit magával hozott. Közben a víz egyre hullámzott mimögöttünk, ami szinte biztosan a boszorkányoknak volt köszönhető. Hamarosan odaértünk a szigethez. A lehető leggyorsabban felhúztuk magunkat a vízből a szárazföldre. Én tétlenül álltam, miközben elkezdtek körbevenni ezek a boszorkák. Közben sok falubélit ismertem bennük fel, akikről soha nem gondoltam volna, mik is valójában. Egy nagy kört alkottak, s elkezdtek kántálni valamit. A lelkészt kerestem tekintetemmel, de sehol nem láttam. Mihály szinte azonnal a gödörhöz rohant, és végre kicsomagolta azt, amit a zsákban tartott. Nem hittem a szememnek! Ez tényleg egy facsemetével akar minket megmenteni?

-Mi a fenét tervezel azzal? Így soha se menekülünk meg! – Kiáltottam, mire ő csak legyintett. A gödörbe rakta a csemetét, és földet kotort rá. Közben egyre hangosabb lett a kántálás, míg végül hatalmas fényesség csapott fel körülöttünk erős kénszag kíséretében…

­*

A hetek, hónapok, évek teltek. Közben a szigeten a fa egyre nagyobb lett. Mihályt, Jánost és a lelkészt soha nem találták meg. Sem élve, sem holtan. A sziget ugyanúgy úszott, a találkozóknak nem lett ezzel vége. A boszorkányok, melyek rejtetten ott éltek a faluban, továbbra is összeültek. Egy különösen szeles ünnep után a sziget a parthoz sodródott. Innentől kezdve sohasem úszott el onnan, a fa gyökerei kikötötték. Ezzel párhuzamosan pedig eltűntek a faluból az ördög szolgái, a boszorkányok. Örökre véget ért az úszó sziget története.

Diósjenő. Egy csodás, immáron nyugodt és csendes település a Börzsöny lábánál.

–Íródott a Diósjenői úszó sziget legendája alapján.-