Deukalión

Omar két kezével a korlátra támaszkodva figyelte a közeledő motorcsónakot, és közben idegesen dobolt az ujjaival. Nem mintha úgy érezte volna, hogy bármi miatt aggódnia kellene – egyszerűen azért volt feszült, mert zavarta a helyzet váratlansága. Kedvelte Deukalión álmos, változatlan mindennapjait, amelyek során a legnagyobb eseménynek az számított, ha két futó véletlenül összeütközött az utcán. Kilenc éve volt a város rendőrparancsnoka, és mindeddig kizárólag apró, hétköznapi problémákkal kellett foglalkoznia, éppen ezért lepődött meg annyira, mikor pár órával korábban az érzékelők azt jelezték, hogy valami azonosítatlan dolog halad feléjük a tengeren. Amikor pedig kiküldött két kamerával felszerelt drónt, és meglátta az ezek által közvetített képet, nem is akart hinni a szemének: egy felfújható gumicsónak hánykolódott a víz felszínén, amelyben egy mentőmellényt viselő nő feküdt.

Miután első meglepetéséből felocsúdott, Omar ellenőrizte a rendőrségi adatbázist, azonban a közelben egyetlen hajóbalesetről sem számoltak be. Márpedig az lehetetlennek tűnt, hogy a nő csónakkal indult volna útnak valahonnan, hiszen a legközelebbi város, Próteusz is százharminc kilométerre horgonyzott. A rendőrparancsnok inkább valamilyen tengeri katasztrófa túlélőjének gondolta az idegent, és biztosra vette, hogy csak emberi mulasztás hiányzik az elsüllyedt hajóról szóló jelentés, vagy pedig a keresőprogram nem találta meg valamilyen rendszerhiba miatt. A helyzet azért bosszantotta, mert így nem tudta, hogy kihez fordulhatna a rejtélyes hajótörött ügyében. Mindenesetre jelezte a központnak, hogy egy idegent talált a tengeren, azután két rendfenntartó robotjának utasításba adta, hogy üljenek motorcsónakba, menjenek el a nőért, és hozzák el a városba.

A robotok hamar odaértek a gumicsónakhoz, egyikük fel is hívta a parancsnokot, és jelezte, hogy a nő rossz bőrben van ugyan, de még él. Omar egy gyors üzenetet küldött Bauchman doktornőnek, amelyben jelezte neki, hogy beteg érkezik a városba, ezért a 28-as csónakdaruhoz kellene sietnie. Amint ezzel megvolt, felkapta a sapkáját, arcmaszkot vett, és miután a tükörben gyorsan ellenőrizte homokszínű egyenruháját, kisietett a parancsnoki irodából. Az ajtónál álló két robot egyből a nyomába szegődött, de utasította őket, hogy maradjanak a helyükön, azután a kocsijába ugrott, és elindult város pereme felé. A hófehér jármű egy régi, letűnt kor tanúja volt, hiszen annak idején, több mint másfél évszázaddal korábban ezt a típust a golfpályákon való használatra fejlesztették ki – Deukaliónban és a hasonló úszó városokban azért volt praktikus, mert a kis mérete miatt az egészen szűk utcákon is elfért. Vezetés közben Omar az okosszemüvegén elolvasta az üzenetére érkezett választ, amely szerint már a doktornő is úton van.

A golfkocsiba épített navigációs rendszer folyamatosan jelezte Omarnak, merre menjen, és végül egy olyan, a város peremére merőleges utcába irányította, aminek a végét nem zárták el a napelemek, amelyek az utolsó konténerlakásokon túl sorakoztak. A helyi energiaellátás jelentős részét biztosító eszközök ugyanis teljesen körbefogták Deukaliónt, a város építői csak néhány ponton szakították meg a napelemek sorát, hogy kijárást biztosítsanak a fedélzet legszélére, ahol még nagyjából három méternyi üres felület terült el az egészet keretező alacsony korlát előtt. A rendőrparancsnok az utcáról kiérve félreállt a kocsijával – helyet hagyva a doktornő járművének, amely még nem érkezett meg – aztán odasétált a peremhez. A fémkorlát tetejét műanyaggal vonták be, de ez is úgy fel tudott melegedni, hogy azt Omar még a kesztyűjén keresztül is érezte. Azonban ő most sem a korlátból áradó hővel, se a tűző nap forróságában a hátán csurgó izzadsággal nem foglalkozott, minden figyelmét az érkező csónakra összpontosította.

Amint elérték a várost, az addig kormányzó robot felállt, és elővett egy távirányítót, amivel aztán leengedte a daru kötelét a motorcsónakhoz, miközben a nőt karjaiban tartó társa továbbra is ülve maradt. Ekkor fékezés hallatszott, mire Omar automatikusan hátrafordult. Az orvos szintén egy fehér golfkocsival érkezett, és nem volt egyedül: vele jött egy ápoló is – mivel ők ugyancsak maszkot viseltek, Omar nem ismerte fel a férfit –, és ők ketten azonnal a peremhez szaladtak. Éppen akkor értek oda, amikor a daru átemelte a csónakot a korláton. Bauchman doktornő szótlanul biccentett a rendőrparancsnok felé, aztán a férfi mellé állva megvárta, amíg a fedélzetre lépő robot eléjük hozta az idegent.

A nő szürke, hosszú szárú nadrágot, és ugyanilyen színű, vékony pulóvert és kesztyűt viselt, így csak az arcán égett meg a bőre, de ott annyira, hogy majdnem olyan árnyalatot vett fel, mint a vállig érő, halványvörös haja.

– Rosszabbra számítottam – mondta az orvos, miközben gumikesztyűt vett elő a zsebéből.

– Hát, azért eléggé leégett – jegyezte meg Omar.

– Ahhoz képest, hogy odakint volt, a semmi közepén, sapka és napernyő nélkül, elég olcsón megúszta.

Beszéd közben a doktornő intett az ápolónak, aki odanyújtott neki egy tenyérnyi, korong alakú eszközt. Az ájult nő mellkasának bal oldalára helyezte a szerkezetet, mire annak kijelzője életre kelt, és pár másodperc múlva több számadat is megjelent rajta. Az orvos bólintott.

– Szóval nincs komoly baj? – kérdezte a rendőrparancsnok.

– Bevinném, hogy ellenőrizzem, van-e valamilyen külső vagy belső sérülése. Egyébként viszont nem úgy tűnik, hogy nagy baj lenne. Szimpla leégés. Ahogy mondtam, lehetne sokkal rosszabb is.

Omar a robot szögletes fejének közepén levő optikai érzékelőbe nézett.

– Sikerült azonosítani a nőt? – kérdezte.

– Igen, uram. Anna Petrák, Új-Prágából.

A parancsnok a homlokát ráncolta.

– Hát, az nem errefelé van. Ki lehet deríteni, hogy kerülhetett ide?

– Annyit mondhatok, hogy csónak egy OCEA-143-as jachtról származik. Azonosító jelzések híján pontosabban nem megállapítható az eredete. Annak sincs nyoma, hogy Anna Petrák hajóra szállt volna. Nem vett magának menetjegyet semmilyen járatra, és nem látható a város kikötőjében lévő biztonsági kamerák felvételein.

– Ezek szerint csak tőle magától tudhatjuk meg, mit csinált a semmi közepén. Menjen a doktornővel, és figyeljen erre a személyre! Folyamatosan jelentsen nekem az állapotáról, és jelezze, ha valami érdekes derül ki a vizsgálatok során! És még valami! – Omar felemelte a mutatóujját. –Amint bevitte a kórterembe, bilincselje az ágyhoz a kezét!

– Igenis! – válaszolta a robot géphangon.

– Na de kérem! – csattant fel a doktornő. – Erre semmi szükség! Nem hiszem, hogy ne tudná a masinája pillanatok alatt megállítani ezt a személyt, ha bármivel próbálkozna. Akkor se lenne esélye a nőnek a gép ellen, ha nem lenne teljesen legyengülve!

A rendőrfőnök ezután az orvoshoz fordult.

– Sajnálom, Bauchman doktornő, de ez az előírás – lélegzetvételnyi szüntet tartott, és a fejét csóválta. – Bár, hogy őszinte legyek, akkor is így járnék el, ha nem volna külön szabály erre. Megjelenik egy nő, akiről se azt nem tudjuk, honnan került ide, se azt, hogy kicsoda. Valami nem stimmel. Szóval kell az a bilincs!

– Legyen – a doktornő mérgesen legyintett. – Amíg nem akadályoznak a munkámban, a robotja azt csinál, amit csak akar!

– Helyes! Tegye mindenki a dolgát! – Omar a járműveik felé intett jobb kezével.

Bauchman doktornő halványan elhúzta a száját, de elindult a kocsijához, nyomában az ápolóval és a robottal. A gép megvárta, míg a két ember beszáll a járműbe, és elhajtanak, azután letérdelt, és lábszárai oldalán lévő két-két keréken utánuk gurult.

Omar is a golfkocsijához sietett, de félúton eszébe jutott, hogy ott van a másik rendfenntartó robotja is, amely mostanra rögzítette a fedélzetre a motorcsónakot, és azóta ott állt mellette, utasításra várva. Márpedig nem volna jó, ha túl sokáig itt maradna a tűző napon. A parancsnok hirtelen hátrafordult, és odaszólt a robotnak:

– Menjen, járja körül a peremet!

– Igenis! – jött a recsegő válasz, majd ez a gép is tovagurult.

A járműbe visszaülve Omar pár pillanatra levette az okosszemüvegét, hogy megmasszírozhassa az orrnyergét, aztán visszaindult az irodája felé. Ezúttal jól jött, hogy a navigációs rendszer végig jelezte a helyes útirányt, mert a fel-felcsendülő géphang nem hagyta, hogy nagyon elmerengjen útközben. Ennek ellenére sem tudott egészen odafigyelni a vezetésre, így csak akkor tudatosult benne, hogy megérkezett, amikor már kiszállt a kocsiból, és elindult a rendőrparancsnokság bejárata felé.

Noha egy hivatalnak adott otthont, a rendőrségi épület éppen ugyanolyan volt, mint az összes többi Deukaliónban: három egymásra rakott konténerből állt, és a tetején lévő kertben kisebb cserjék nőttek. Csak az különböztette meg a lakóházaktól, hogy a falait nem szürkére, hanem homokszínűre festették, és „Rendőrség” feliratú ajtaja felé ki volt tűzve Seestaat kék-fehér zászlaja. A lobogó színeit már eléggé kiszívta a nap, így a középen levő, egykor sárga címerpajzs mostanra annyira kifehéredett, hogy alig lehetett kivenni rajta a sirályt. Omar nemrég rendelt is egy újat, de azt majd az ellátmánnyal együtt fogják küldeni, úgyhogy valószínűleg még sokat kell rá várni, mert csak hónapok múlva lesz esedékes a készleteik feltöltése.

Az őrt álló robotok egyike ajtót nyitott a parancsnoknak, ő pedig besietett, és csak az irodája közepén, a légkondicionáló alatt állt meg. Amint megérezte a hűvös levegőt, felsóhajtott. A városban élő emberek többségéhez hasonlóan ő is nagyon ritkán jött elő a négy fal közül – többnyire csak a kötelező napi kocogások kedvéért –, éppen ezért már alig várta, hogy végre ismét idebent lehessen. Az előírás szerint azonban rendőrparancsnokként bizonyos dolgokat kénytelen volt személyesen intézni: például jelen kellett lennie, ha egy idegen lépett a fedélzetre.

Az iroda berendezése szerény volt: a közepén íróasztal állt, azon számítógép, előtte és mögötte pedig egy-egy forgószék. Oldalt, az egyik fal mellett pedig egy öreg, kopott kanapé volt – az egyetlen tárgy, amit Omar magával hozott, amikor Deukaliónba jött, miután kinevezték a város rendőrparancsnokává. A bútordarab régi családi örökség volt, még a szárazföldi időkből, amelyekről ő már csak fényképeket és videófelvételeket látott. Eredetileg a saját lakásába szánta, de mivel az a rendőrségi épület legfelső szintjén volt – az első emelet szolgált a robotok tárolására és feltöltésére –, végül úgy döntött, jobb helye lesz a kanapénak az irodában, mert így nem kell felmennie a második emeletre, ha napközben le akar dőlni egy kicsit. Most álmosnak ugyan nem érezte magát, de úgy döntött, inkább lepihen, amíg arra vár, hogy legyen valami fejlemény.

Kesztyűjét, sapkáját és az arcmaszkot az íróasztalra dobta, majd a kanapéhoz ment, és leheveredett rá. Kezét a feje alá téve bámulta a plafont, és közben azon gondolkodott, mi lehet az idegen sztorija. Az orvos azt mondta, az illető nem lehetett sokáig a napon, ami csak megerősítette Omarnak azt a sejtését, hogy a titokzatos nő nem valamelyik városból érkezett. Ugyanakkor azt a gyanúját, hogy hajótörött lenne, semmilyen rendelkezésre álló adat nem támasztotta alá. Ahogy a kanapén feküdt, a parancsnoknak az jutott eszébe, hogy a nő talán valóban nem egy süllyedő hajóról menekült, hanem egy közelben elhaladó járműről szökött meg. Persze az eltűnt személyekről is készül jelentés, viszont egy nagyobb hajón elég sokáig észrevétlen maradhat a legénység előtt, hogy egy utas hiányzik. Éppen ezért akár az is előfordulhat, hogy az elkövetkező órákban megjön a rendőrségi felhívás. Eddig jutott a gondolatmenetben Omar, amikor az okosszemüvege jelezte, hogy üzenetet kapott.

Az orvost elkísérő robot tájékoztatta, hogy az elsődleges vizsgálatok alapján a nőnek valóban nincsenek sérülései. Viszont kiderült, hogy mindkét karja hiányzik, és azokat élethű művégtagokkal helyettesítették. Omar örömmel nyugtázta, hogy a robot szerint a jövevény már kezd magához térni, és a doktornő szerint hamarosan ki is hallgathatják majd – úgy döntött, hogy amíg erre vár, megengedhet magának egy rövid pihenőt. A szemüvegét a kanapé széles háttámlájára tette, aztán lehunyta a szemét, és szinte azonnal el is aludt.

Valamivel később magától ébredt fel, és nagyon meglepődött, amikor a falon levő kijelzőn meglátta, hogy már egy óra is eltelt. Furcsállta, hogy nem egy újabb üzenet keltette fel. Feltette a szemüvegét, hogy megpróbálja elérni a rendfenntartó robotot vagy a doktornőt, ám ekkor újabb meglepetés érte: az eszköz nem tudott a hálózatra kapcsolódni. Ekkor már sejtette, hogy valami nincs rendben. Aggódva ment oda a számítógépéhez, hogy ellenőrizze, mit mutatnak a biztonsági kamerák – amelyek nem online közvetítették a képeket –, és amikor a monitorra nézett, elkerekedett a szája. A kikötőben egy hajó állt, amelyen fekete zászló lobogott, rajta olajágat tartó fehér galambbal.

– A halálmadarak… – suttogta a rendőrparancsnok.

Az elmúlt években rengeteg híradás szólt ezekről a vallási fanatikus terroristákról, akik hajókat, sőt egész városokat süllyesztettek el. Mivel azonban sose hagytak túlélőket, annyira kiszámíthatatlan volt a hajóik mozgása, hogy még egyet sem sikerült elfogni. Éppen ezért a „halálmadarakról” alig lehetett tudni valamit – a legtöbb dolog azokból a propaganda-videókból derült ki velük kapcsolatban, amelyeket ők maguk terjesztettek. Omar tisztában volt vele, hogy ezek az őrültek bárhol és bármikor megjelenhettek, de álmában sem gondolta volna, hogy egyszer majd az ő Deukaliónjánál is megjelenik ez a fekete lobogó.

A hálózat továbbra is elérhetetlen volt, üzenni tehát senkinek sem tudott. Mérgesen az asztalra csapott, aztán fogta a sapkáját, és az ajtóhoz sietett. Itt azonban megakadt, ugyanis a kilincs nem engedett. Omar dörömbölni kezdett, de kintről semmi reakció nem érkezett.

– Ilyenkor kivételesen jól jönne egy ablak – morogta.

Egyet hátralépett, és borostás állát simogatva gondolkodott néhány másodpercig, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy az egyik asztalfiókjában van egy csavarhúzó. Visszasietett az íróasztalhoz, és miután két fiókot is áttúrt, az egyikben megtalálta, amit keresett. Ekkor azonban zajt hallott odakintről: egy golfkocsi érkezését. Zsebre tette a csavarhúzót, és elkiáltotta magát:

– Maga az, doktornő? – hirtelenjében nem tudott másra gondolni, mert kevés embernek volt az övéhez hasonló járműve a városban, és közülük csak az idegent kezelő orvosnak lett volna oka idejönni.

Abban a pillanatban feltárult az ajtó, és Anna Petrák lépett be rajta, nyomában az őrzésére küldött robottal.

– Csak én vagyok az, parancsnok. Remélem, nem okoztam nagy csalódást! – mondta szélesen vigyorogva.

A nő már nem viselte a a pulóvert, csak egy rövid ujjú pólót, így Omar láthatta a műkarjait. A kinézetük alapján arra tippelt, hogy katonai modell lehet mindegyik, márpedig ilyet akárki nem engedhetett meg magának. Hirtelen összeállt a kép: a nő karjaiban lehetett valamilyen szerkezet, amivel megpiszkálta a rendszert, ezért nem jelezték az érzékelők a hajó közeledtét. S láthatóan a robotok felett is átvette az irányítást, hiszen azok csak úgy, maguktól nem követtek volna senkit.

– A vicces kedvű terrorista – Omar keresztbe fonta a karját. – És én még azt hittem, hogy maguk mind savanyú, karót nyelt idióták! Nincs valami parancsolat, amelyik tiltja a humort?

– Gúnyolódjon csak, mást már úgyse nagyon tehet – beszéd közben a nő megkerülte az íróasztalt, majd ott megállt, és felnézett a nála egy fejjel magasabb rendőrparancsnokra. – Innentől átveszem az irámnyítást.

Mielőtt végiggondolta volna, mit csinál, Omar keze ökölbe szorult, mire egy hirtelen taszítást érzett, aztán minden elsötétült előtte.

Amikor valamivel később magához tért, azt látta, hogy az íróasztalánál ülő Annával egy férfi beszélget. Omar annyi fényképet és videót látott már róla, hogy azonnal felismerte: Gennagyij Bolotyin volt az, a fanatikusok vezetője. Kopott haditengerészeti egyenruhát viselt, és a feje kopaszra volt borotválva, sötét szakálla ellenben a mellkasáig ért. Alacsonyabb volt annál, mint amilyennek a rendőrparancsnok gondolta a felvételek alapján. A robotot már nem látta az irodában, és hirtelen arra gondolt, hogy ha meg tudná lepni Bolotyint, akkor talán elkaphatná. Jobb keze megindult a zsebe felé, hogy elővegye a csavarhúzót, de hirtelen éles fájdalom nyilallt a mellkasába ott, ahol a nő a fémöklével megütötte. Felnyögött, mire Bolotyinék felé fordultak.

– Jó napot, parancsnok! – mondta a férfi összetéveszthetetlen, mély hangján.

– Az volt – Omar nagy nehezen feltápászkodott a padlóról. –, egészen addig, amíg ez a pszichopata tyúk meg nem jelent – Bolotyin szemébe nézett. – Magáról nem is beszélve.

– Sajnálom, hogy Anna kiütötte magát – a szektavezér a nőre nézett. – De őt ismerve csak azért tehette ezt, mert provokálták.

– Vagy úgy – morogta a rendőrparancsnok, közben próbálta olyan módon leengedni a kezét a zsebéhez, hogy ne úgy tűnjön, mintha lenyúlna valamiért. – Na és azt mivel tudnám kiprovokálni, hogy hagyjanak minket békén, és menjenek innen a pokolba?

– Nyugodjon meg, hamarosan távozunk! És ne aggódjon, senkit sem bántunk! – Bolotyin elmosolyodott. – Magán kívül senkinek a haja szála sem görbült.

– Akkor miért jöttek? – Omar a homlokát ráncolta. – A készleteink kellenek?

– Elviszünk valamennyit a készleteikből, de nem azért, mert nekünk kellenek. Illetve nem csak azért.

– Szóval a nagy vallási vezető nem több egy utolsó tolvajnál…

A nő mérgesen talpra ugrott, de Bolotyin leintette.

– Mondja parancsnok, maga ugye muszlim? Hisz az Istenben? – kérdezte. – Hisz abban, hogy létezik egy magasabb akarat, aminek célja van a világgal és az emberrel?

– Nem vagyok hívő ember, úgyhogy, ha lehet, kíméljen meg a képzelt barátjáról szóló kiselőadással!

Bolotyin arca meg se rebbent, semmilyen jelét nem adta annak, hogy felháborították volna Omar szavai.

– Rendben van – mondta a legnagyobb nyugalommal. – Nos, ahhoz viszont talán vallásosnak sem kell lennie, hogy higyjen a jóban és rosszban. Rendőrként különbséget kell tennie a rendes, tisztességes emberek és a gonosztevők között. Lényegében erről szólt az özönvíz története is. Isten azért küldte az áradást, hogy megtisztítsa a bolygót a gonosz emberektől. Szerintem a mostani özönvíz is ezért van.

– Ezzel a párhuzammal mindössze az a probléma, hogy amennyire én tudom, a történet szerint azt a bizonyos özönvizet csak Noé és családja élte túl. Ezt a mostanit meg egész sokan. Olyanok is, akik nem osztják a maga meggyőződését, erkölcsi értékeit.

– Valóban. Az emberiség tönkretette a bolygót, de hiába változott meg a klíma, hiába tűnt el a jég és emelkedett meg a tengerek szintje, túléltük. Mert az ember mindenhez alkalmazkodni tud, minden környezethez és éghajlathoz. Ami persze örvendetes. De az emberi faj megmaradásához nem kell mindenkinek túlélnie. Miért tűrjük meg maguk között azokat, akik még most sem tanultak semmit, továbbra is pazarolnak, szemetelnek, mértéktelenül fogyasztanak? Ha tudni akarja, mi a rossz ezzel a világgal, csak gondoljon arra, hogy az emberek inkább szemétszedő robotokat fejlesztettek ki, csak hogy ne kelljen elsétálni a kukáig!

– Szóval erről szól a maguk kis keresztes hadjárata? Úgy gondolták, ha már Isten nem tudta kiválasztani azokat, akik méltók arra, hogy ezen a bolygón éljenek, akkor majd megteszik helyette maguk.

– Szó sincs róla. Maguk „halálmadaraknak” hívnak minket, mi ellenben „galamblelkűekként” tekintünk magunkra.

– Ami elég ironikus, tekintve, hogy hány embert öltek már meg. Olvastam a jelentést a Kharübdiszről. Még a csecsemőket is…

– Ugyan már! – csattant fel Bolotyin! – Ne higgyen el mindent, amit olvas! Persze, a hatóságok terroristáknak állítanak be minket, de mi nem mészároltunk le senkit. Az, ami a Kharübdiszen történt, maguknak a lakóknak a műve. Mi pusztán annyit csináltunk, hogy egy kis időre elvágtuk őket a külvilágtól, elvettük a rendfenntartó robotjaikat és a készleteik egy részét, figyelve arra, hogy a maradék ügyesen beosztva még egy jó darabig elég legyen. Mint kiderült, ők inkább hamar feléltek mindent, utána egymásnak estek. Meglátjuk, a maguk városában jobb emberek élnek-e!

– Meg bizony! – mondta Omar, majd előkapta a csavarhúzót, és elrugaszkodott.

Az ugrás tökéletesen sikerült, de a szerszám nem talált húst. A rendőrfőnök egyszerűen átesett a szektavezéren, aki aztán hirtelen eltűnt, majd a következő másodpercben egy méterrel arrébb jelent meg.

– Ugyan már, parancsnok! Én vagyok az első számú közellenség a világon! Nem gondolhatja, hogy csak úgy átmegyek akármelyik hajó vagy város fedélzetére! Nem, uram, be kell érnie a hologramommal! És persze Annával. Ő hús-vér valójában van jelen, mint azt már megtapasztalhatta. Isten önnel. Imádkozni fogok Deukaliónért!

A hologram hirtelen eltűnt, Omarnak pedig felocsúdni sem volt ideje, ismét villant a fémököl, és jött a sötétség…