Juli, a vidám, csinos fiatal lány a szociális szférában dolgozott, egy kis város idősek otthonában. Szeretettel és odaadással végezte a munkáját. Igyekezett jól megismerni az otthonba bekerülő öregeket. Mindegyiknek megvolt a maga története. A mindennapi feladatok elvégzésén kívül Juli mélyen érdeklődött a bentlakók korábbi élete iránt, és sok érdekességnek lett így fültanúja. Az idős emberek örömmel beszélnek a múltról, már arról, amire emlékeznek. De a kitalált történeteknek is nagy mesterei, a demencia olyan dolgokat is mondat velük, amelyek talán soha nem is történtek meg. Eszti néni nem ilyen volt. Sok mindenre nagyon is jól emlékezett. Egy magányos kis öreg nénike volt, akit nem látogatott senki az otthonban.
– Miért olyan szomorú ma, kedves Eszti néni? – fordult hozzá mosolygós arcával Juli.
– Tudod, Julikám, a múlt éjjel álmomban megjelent életem nagy szerelme és hatalmába kerített a réges-régi fájdalom – törölgette a szemeit Eszti néni.
– Ha szeretne róla beszélni, én itt vagyok, szívesen meghallgatom.
– A kicsi faluban, ahol felnőttem, gyönyörűséges sziklás hegység és lezúduló vízesések között, egyszer találkoztam egy olyan szemrevaló fiatalemberrel, hogy azonnal beleszerettem. Addig nem hittem a szerelem első látásra érzésében, de most már bizton mondhatom, hogy ez az volt. Persze csak a részemről, mert a fiatal férfi olyan flegmán viselkedett velem, annyira összezavart a kevélységével, hogy alig tudtam egy-két szót kinyögni. Olyan jóvágású volt, hogy bizony a szememet rajta felejtettem…- Eszti néni tekintete ellágyult és ott találta magát hirtelen az erdei ösvényen, ahol találkoztak.
– Mit nézel? Talán nem láttál még férfit? – kérdezte kevélyen a szép dalia.
– Semmit, semmit… – válaszolta erre dadogva a fiatal lány.
A férfi nevetve ott hagyta az úton és elsietett. Sokáig nem látták egymást. A lány állandóan csak rá gondolt, igaz szerelemre lobbant iránta, de a fiatal férfi olyan volt, mintha Ámornak az a nyila találta volna el, ami menekít a szerelem elől. Merthogy Ámornak két nyila volt, az egyikkel szerelmet keltett, a másikkal pedig elűzte a szerelmi érzést. Nándor, mert így hívták a fiatalembert, nem tudott szerelmet érezni egy szép lány iránt sem. Még az a hír is elterjedt róla, hogy a férfiakat szereti bizonyára, mert a lányokkal elég csúfondárosan viselkedett. Nagyobb valószínűséggel egy másik mendemonda lehetett az igaz. Azt is beszélték ugyanis az emberek a faluban, hogy Nándor érzelmileg megsérült gyermekkorában, mert az édesanyja elhanyagolta, az apját pedig nem is ismerte. Hogyan tanulhatta volna meg, milyen a szeretet, ha anyja sosem ölelte meg őt, nem becézgette, nem olvasott neki esténként mesét. Ehelyett magára hagyta és Nándor már gyermekként megtanulta, hogy csak magára számíthat. Nem is számított neki semmi más az életben. Önmagán kívül nem szeretett senkit. Ahogy nőtt, növekedett, feltűnt neki, hogy a lányok utána fordulnak az utcán. Több ilyen alkalom után, amikor hazament, nézegetni kezdte magát a tükörben. Addig-addig nézegette magát, forgolódott a tükör előtt, amíg rájött önmaga szépségére. Egyre többet bámulta magát, amíg ez lett a legfontosabb elfoglaltsága. Kezdett úgy viselkedni, mint egy őrült. Néha az utcán sétálva motyogott magában, mintha azt kérdezte volna a járókelőktől, hogy láttak-e már ilyen szépséget, mint amilyen ő.
Eszti néni kezdett visszatérni a valóságba és ő maga sem értette, miért tárja fel most ezt a történetet egy ismeretlen, bár kedves fiatal lány előtt.
– És mi történt ezután Eszti néni? Találkozott még vele? – érdeklődött őszintén Juli.
– Igen, találkoztunk, de én olyanná váltam a jelenlétében, mintha átok ült volna rajtam. Nem tudtam kimondani a szavakat, csak ismételgettem azokat ostobán. Nem csoda, hogy nem tetszettem meg neki. Bár nem szeretett ő senkit. Tudod, Julikám, nem tudott a szíve szeretni.
– Eszti néni viszont továbbra is szerette?
– Igen. Ámor szerelemre gyújtó nyila eltalált alaposan – mosolygott az idős hölgy. – Azután férjhez mentem, lett saját családom, de ezt a fiatalembert soha nem tudtam elfelejteni.
– És mi lett Nándorral? Az ő élete hogyan alakult?
– Ó, ez nagyon szomorú történet – hullatta könnyeit Eszti néni, majd a könnyeken át ismét a múltba révedt a tekintete…
Nándoron annyira elhatalmasodott rajta az önimádat, hogy a végén már egy percre sem tudott megválni saját magától. Amikor autóban ült, akkor is állandóan nézte magát a visszapillantó tükörben, nem az utat figyelte. Ahogy így autózott az erdei úton, magában motyogva, nem vette észre maga előtt a gyors sodrású folyót és nem kanyarodott el ott, ahol kellett volna. Eszti éppen akkor indult a folyóparti kis házukból biciklivel be a faluba vásárolni és látta, amint Nándor száguld a folyó felé, a vesztébe.
– Nándor! – kiáltottam feléje, de ő nem hallhatta. – Szeretlek téged! Szeretlek! – kiabáltam, bár minden erőmet össze kellett szednem, hogy meg tudjak szólalni. Futottam, ahogy csak bírtam, de késve értem oda. Belehajtott a folyóba, ami elsodorta őt mindenestől. Egy-két perc múlva meghallottam, ahogyan a hegyek visszhangozzák a hangomat. Szeretlek téged! Szeretlek! Majd elcsendesedik minden, a folyó is szelídebbé válik és én ott ülök a parton és folyik a könnyem. Így talált rám az anyám, aki a visszhangot követve gyorsan a nyomomba eredt. Nándor autóját megtalálták, de a holtteste sosem került elő.
– Tudja Eszti néni, mit juttat eszembe ez a történet? – kérdezte izgatottan Juli.
– Nem tudom, kedvesem. Mit? – szipogott még mindig az idős hölgy.
– Nárcissus és Echo történetét a görög-római mitológiából! – Juli, aki élt-halt a mitológiai történetekért, elmesélte Eszti néninek a mondát. Narcissusnak megjósolták a születésekor, hogy addig fog élni, amíg meg nem látja önnön arcképét a folyó vizében, mert annyira beleszeret arcmásába, hogy nem tud tőle szabadulni. Ott sorvadt el a folyóparton, miközben nézte saját tükörképét. Csak egy virágot találtak a helyén, egy nárciszt. A narcisztikus ember önmagát helyezi előtérbe, egoista, önző, szeretetre képtelen.
– De miért pont ezt jósolták meg neki Julikám? Echo halála miatt, ugye?
– Igen. Echo nimfa beleszeretett Nárcissusba, viszont Héra megharagudott Echora, mert Zeuszt többször megmentette a félrelépései miatti lebukástól azzal, hogy beszédével feltartotta a féltékeny Hérát. Azt viszont Héra sem nem akarta, hogy Echo belehaljon a reménytelen szerelmébe, és amikor ez bekövetkezett, életre keltette ugyan, de beszélni nem tudott, csak visszhangozni mások szavait. És az istennő természetesen Nárcissust is megbüntette.
– Ez tényleg nagyon hasonlít a mi történetünkre. Annál is inkább, mert én előtte fecsegő lány voltam, aki mindig sokat beszélt és volt olyan eset is, amikor a falaztam egy férfi házasságtöréséhez. Talán ezért lett a büntetésem az, hogy később ne tudjak beszélni, csak dadogni és mások szavait ismételgetni. Így lettem én a visszhang. Még szerencse, hogy nem haltam bele a szenvedésembe. Anyám megmentett. Gondolod Julikám, hogy lehet valami köze a mi történetünknek a mítoszhoz?
– Nem tudom, Eszti néni. Ha igaz, hogy az istenek halhatatlanok, akkor még az is lehet, hogy újjászülettek a modern kor embereiben. És így élnek tovább.
– Hm… ez mindenképpen elgondolkodtató és megható. Ne legyünk önzők és ne beszéljünk túl sokat, főleg ne segítsünk másoknak bűneik elkövetésében!
– Milyen szépen megfogalmazta Eszti néni! – örvendezett Juli.
Másnap Juli odaadta a görög regéket tartalmazó könyvet Eszti néninek, aki ezerszer is elolvasta a mítoszt, miközben folytak a könnyei. A következő napon pedig az ágya melletti kis éjjeli szekrény vázájában egy szép nárcisz csokrot talált. A virágok szirmai befelé nőttek, önmaguk felé hajlottak. Eszti néni azt kívánta, bárcsak soha ne száradnának el! Az ő Nándora ott él bennük.
Author: Vizkeleti Erzsébet
Kedves olvasók! Vizkeleti Erzsébet vagyok, Karcagon élek. Középiskolai tanárként dolgoztam, idegen nyelveket tanítottam. Jelenleg a nyugdíjas éveimet élem. Szabad időmet szívesen töltöm két fiam, menyem és unokám társaságában. Éveken át foglalkoztam műfordítással. A műfordítástól jutottam el a saját írásig. Az Irodalmi Rádió köteteiben és a Holnap Magazin antológiáiban, valamint online oldalán jelennek meg novelláim, prózai műveim. Egy idézet Béres Judit Élet a sorok között című művéből: „Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.” Fontos célom, hogy egy ilyen valaki lehessek én is.
