Szerelem

Egy padon ülök a város közepén. Itt láttalak meg. Hamarabb a szememmel, majd a szívemmel. Nem zavar a tömeg. Akkor sem zavart, most sem. Zsibbadtan ülök, a fém korlátra könyökölve. Kissé görnyedten dőlök előre. Fáj a derekam. Fáj? Biztos? Régen nem fájt. A fellobbanó szerelemben nem fájhatott. Csak maga a szerelem.

A teret növények borítják be. Fényes, sötétzöld levelű bokrok, szikár törzsű, a nagy melegben hűs árnyékot adó lombok. Óriási cserepekben ember nagyságú leanderek.  Takarásban vagyok. Fáradt vagyok. Pár percig nem mozdulok. Kiürítem a fejem. Végre. Kellemes érzés. Mint a visszhangzó fürdőben, amikor körülbugyog a meleg víz. Ott megtisztulok. Mint most. A késő délutáni, narancsszínű nap sugarai még erőlködnek.

Átnyúlnak a faágak között, egyenesen a szemembe, hogy elvakítsanak. Mosolyogva, egy laza mozdulattal hajtom le a napszemüveget az orrnyergemre. Szembenézek a fénnyel. Az is olyan, mint régen. Sok év telt el. Nem tudom, hogy gyorsan, vagy lassan. Az aszfalt és fák ugyanazok voltak, előtte és most is. Menni, elhaladni, a lámpánál várakozni, ugyanolyan. De hogy lehet az, hogy a szívemben mégis minden más?

Ez már annyi idő, hogy az üvegpohár homályán keresztül, szemüveg nélkül, messziről is felismerem a másikat. Persze, sokat segít, ha nincs más a lakásban. Tudom, hol ráncolódik a ruhája, ismerem már a körvonalait, a léptei hangját, akkor is, ha nem csap zajt. Miközben átnyújtom a reggeli kávét, gyűrött arcából tudom, hogy elaludta a hátát, vagy éppen elrontotta a gyomrát. Meg azt is, ha nincs semmi baja.

Ha hamarabb kel fel, mint én, az az jelenti, elfelejtett valamit munkaügyben, amit előző estére ígért. Tudom, hogy melyik „jó” az, ami két hét múlva biztosan „nem, ez így nem lesz jó”-vá változik. Néha alig várom, hogy hazaérjen és rázúdítsam a lényegtelent, csak hogy beszéljünk. Tudom, hogy nem érdemes kérdezni, a válasz érkezik magától, csak egy napot kell rá várni. Közben figyelem a fényt, ahogyan táncol. Már megszelídítettük a szerelmet. De régen nyers volt és zabolátlan. Mert mi a szerelem? Nézem a fényt, az eget. Felhőtlen. Mint a szerelem.

Anakronisztikus érzés, melyet a szívemből kiszabaduló felhőtlen boldogságnak neveznék, ám semmiképp nem lehet az. Bizonytalan. A jövő, a másik érzései, gondolatai, a vége, hogy lesz-e vége. Mert néha, belém hasít, mintha csak késsel sebeznének meg, hogy vagy így, vagy úgy, de elmúlik. Elmúlhat. Én meg ott maradok ezzel az egésszel. Valahol mégis tudom, ez annyira igazi és biztos, hogy az már szinte kézzel fogható. Aztán meg attól, félek, mi van, ha így marad és belőlem vesz ki. Az is fájdalom. Mert ami most feldob, az nem lesz többé. Ettől felhőtlen. És mégsem az. Egyszerre.

Mindenkinek ugyanaz és mégis más a szerelem. Az az egyetlen, igazi szerelem. A fény, a napsütés, a meleg. Mind a szerelemre emlékeztet.  Az a délibábos, izzasztó, ám varázslatos nyár illatú meleg. Amit az ember olyankor érez, amikor az ebéd a hűs, de nyitott teraszon tojásos nokedli, ecetes friss salátával. Amelyiknek olyan üde zöldek a legbelső levelei, hogyha az ember ránéz, vagy csak rágondol, szinte belesajdul a szíve a boldogságba. Az enyém belesajdult. Akkor is, most is.

Sok év telt el. A pad is kopott, de még itt van. Az aszfalt is kiszürkült, de még itt van. Minden olyan, mint volt, és mégsem. Régen szerettelek téged. Most még jobban.

Gyenge-Rusz Anett
Author: Gyenge-Rusz Anett

Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Árvák

                                                                Árvák   A városnak ezen a részén mindig sokan járnak. Itt a buszmegálló, csillogó-villogó áruház, helyijárat-megálló; bank, iskola, pláza, szerkesztőség, ügyészség, illatozó látványpékség, börtön.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Scherzo

Rózsa Iván: Scherzo Kövérek és soványak A kövér emberek mind joviálisak! A soványak viszont gyomorbetegek… Valami hasonlót mondott tréfásan megboldogult Popper Péter tanár úr annak

Teljes bejegyzés »

Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »