A Mester Találkozások a Mesterrel

A Mester

Találkozások a Mesterrel

 

Soha nem szerettem azon a végtelen hosszúnak tűnő, poros, unalmas földúton biciklizni. Ha néha, valami érthetetlen önsanyargatástól vezérelve mégis nekivágtam, kizárólag a végcél lebegett a szemem előtt. A földút ugyanis egy keskeny műútba torkollott, ami egy csendes, hegyvidéki zsákfaluba vezetett. A falu tölgyesekkel borított, vadregényes hegyektől övezett, hosszú völgyben épült, de „a völgy”, ahogy az itt lakók öntudatosan, a beavatottak nyelvén egymás között nevezték, tulajdonképpen a falun túli hegyek között megbújó csodálatos hegyvidéki halastavakra, jéghideg, tiszta vizű forrásokra, vadász- és csónakházakra utalt. Az emberek, akik véletlenül idetévedtek, az első percekben többnyire lélegzetvisszafojtva, lábujjhegyen járkáltak a fák alatt, a tavak között kanyargó erdei úton, és kábán hallgatták azokat az üveges, fokozatosan tompuló, álomszerű visszhangokat, amelyeket a vízből felugráló halak csobbanása és a zsilipekbe lefolyó víz hangja adott.

A falu központjából rövid, meredek, orgonabokrokkal szegélyezett földút ugrott fel a kis dombra, ahol egy fa harangláb ágaskodott az ormon. A haranglábon túl, az emberi szem elől  elrejtve állt  az apró, román stílusú kápolna. Gyermekkoromban sosem a völgybe, hanem ide igyekeztem a poros földúton. Az út mentén, az egyik oldalon kiégett legelőkkel borított, teljesen üres domboldalak hajlottak egymásba, emlékszem, még a látványukat sem álltam, annyira kietlennek találtam őket. Hiányoltam róluk a fákat, az erdőt, vagy legalább egy-két bokrot, mert ezek a domboldalak – ellentétben a környék többi részével – teljesen kopaszok voltak. Az út másik oldalán iszapos patak folydogált, végig nád és magas vízinövények szegélyezték, amelyek hajladoztak és halkan zörögtek a szélben. A földút felénél, a dombok aljában egy fehér falú, magányos, tanyaszerű épület állt – soha nem értettem, mit keres azon a naptól kiégetett helyen. Sem erdészháznak, sem lakóháznak nem lehetett mondani, embert pedig soha nem láttam ott. A ház közelébe érve azonban mindig összezavarodtam, és erősebben nyomtam a pedált, attól tartva, hogy egyszer mégiscsak kilép valaki a kapun, és rám ripakodik, hogy tűnjek el onnan. Egyszerre volt nyomasztó és titokzatos számomra az a fehér falú ház. A legzavaróbb azonban mégis a poshadó iszap, a békanyálas víz és a vízinövények szagának jellegzetes keveréke volt, amelyet, ki tudja, milyen oknál fogva, egész kisgyermekkorom óta kerültem, és ha a véletlen mégis úgy hozta, csak meglehetős önfegyelemmel voltam képes elviselni. Ezt a viszolygást éreztem ezen a kerülő úton is, és szabályosan megkönnyebbültem, mikor végre beértem a faluba. Innen már pár perc alatt feljutottam a kápolnához.

A domb, ahol a kis épület állt, az egyik oldalon eléggé meredek, a másik oldalon azonban több kilométerre elnyúló lankás terület volt, csodálatos kilátással a középhegység teljes vonulatára és a folyóvölgyben fekvő településekre. A kápolnát lentről, a faluból, vagy a távoli országútról nem lehetett látni, teljesen elrejtették az előtte lévő temető fái, zuzmófoltos síremlékei, és a körülötte burjánzó orgona – , kökény –  és csipkebokrok. Maga az épület szürkésfehér, faragott kőből épült, amelyet az idők során a fogcsikorgatóan fagyos telek és a pusztító tűzvészek miatt itt – ott másféle kővel, esetenként vöröstéglával igyekeztek a régiek kijavítani. Vaslemezekkel borított tömörfa bejárata komoran hallgatott, jellegzetesen magas teteje eső után fénylett, apró, lőrésszerű ablakai pedig hunyorogtak a napfényben. Az északi oldalon csak az egykori csontház alapkövei maradtak meg majd fél méter magasan, négyzet alakban tapadva a templom falához. Ennek a négyzetnek a közepén egy furcsa, alacsony, leginkább magnóliához hasonló alakú, meghatározhatatlan fajtájú, zömök fa nőtt, amely ide – oda csavarodó ágaival, egzotikus alakjával és provance-i hangulatával pompásan illett a hétszáz éves kápolna és a kőfalak maradványai mellé.

Az út porától keserű szájjal, a fehér falú tanyától, a szomjúságtól és a meredek kaptatótól dobogó szívvel, elfáradva a biciklimet általában a haranglábnak támasztottam, majd beléptem a kápolnakertbe, ahol szinte soha nem volt senki. Az egész épületet körülvette a gótikus székesegyházakra jellemző, de attól sokkal alacsonyabb és kisebb rakottkő kerítés, amelyre akár le is lehetett ülni. A kőfalon belülre, a templom köré a falu lakói csodálatos, puritán parkot telepítettek ápolt gyeppel és foltokban ültetett, ide illő örökzöldekkel. Először mindig teljesen körüljártam a kápolnát, amelynek elhanyagolt, üres belsejébe gyermekkoromban bárki bemehetett, madarak fészkeltek a sarkokban, a gyerekek pedig céltáblának használták a korpusz nélküli feszületet és az ajtó vaslemezeit.

A külső falakat különösen szerettem. A kövek többsége teljesen egyszerű téglatest volt, de az eresz alatt, fölül minden kőbe jellegzetes, román kori, félkör alakú díszítőelemet faragott az egykori mester. Oldalra kerülve, minden alkalommal, mikor itt jártam, szinte szertartásszerűen elolvastam a tájékoztató táblát, és újra meg újra kiszámoltam, hogy a templom körülbelül hétszáz éves.  Felnéztem a félkörívekkel díszített kövekre, és arra gondoltam, hogy volt valaha egy ember, aki ezeket a mintákat kifaragta. De ki lehetett ő? Hogy nézett ki? Milyen volt a ruhája, a szeme, az arca? Mire gondolt, miközben 1200 és 1300 között a köveket Isten dicsőségére vagy parancsra kifaragta? És főként: hol lehet most? Ilyeneken gondolkoztam, amíg meg nem untam, aztán felültem a furcsa fa egyik ágára, és a templomot, a kerítés köveit, a parkot és a hegyeket figyeltem. S bár rajtam kívül soha egy lélek sem volt a kápolnakertben, mégis időről-időre elfogott valami megmagyarázhatatlan, bizsergető érzés, hogy nem vagyok egyedül.

Elképzeltem a mestert. Kevés beszédű, alacsony, zömök ember volt, arcát, kezét és karjait, amelyen kidagadtak az erek, barnára cserzette a nap és a szél. Fekete, vállig érő haja munka közben izzadt és poros csomókban tapadt a homlokára. Durva anyagból készült szürke ingje és nadrágja fölött ugyancsak szürke, otromba bőrköténnyel védte magát a lepattanó kőszilánkoktól. Kérges tenyerével és tömzsi, vörös ujjaival gyakran törölgette arcából és gyulladt, barna szeméből a port.

Később felnőttként is újra meg újra visszatértem ide. Egyszer a harangláb alatt, a földből kifordulva egy rozsdás patkószöget találtam. Kikapartam, hazavittem és elhatároztam, hogy ez a szög lesz az én életem szimbóluma, hogy én is így tartok majd ki minden helyzetben. Elhatároztam, hogy valahányszor ránézek, erőt merítek belőle, hogy rozsdásan, eltemetve is kitartott, de végül mégsem lett, és már soha nem is lesz az enyészeté.

 

*

 

Már majdnem alkonyodott, mikor a meredek földút alján leparkoltam, és elindultam fölfelé a harangláb irányába. A szívem gyorsabban vert az erőkifejtéstől, a kortól és az emlékektől. Elfogódva léptem be a kápolnakertbe. A vaslemezekkel fedett bejárati ajtóhoz menet a parkot néztem. Megnőttek a fák. Az ajtó zárva volt. Oldalra kerültem, és a táblát elolvasva önkéntelenül kiszámoltam, hogy a templom több mint hétszáz éves. Hátramentem a csontházhoz, de a különös fa már nem volt meg.  Felnéztem az új tetőre, a félköríves, faragott kövekre, a napfényben hunyorgó, apró ablakokra és hirtelen eszembe jutott a kéz, amely a mintákat kivéste. A mester, fekete, vállig érő hajával, zömök termetével, ormótlan kötényével, barna, cserzett arcával, vastag ujjaival. Tűnődve visszafordultam a templomkert bejárata felé. A lemenő nap sugarai beragyogták a kápolna falát, a piros tetőt, a kőkerítést, az egész parkot. Fényben fürdött a harangláb, a fák, a bokrok. Aranyló porszemek úsztak -táncoltak a levegőben. Résnyire húzott, vaksi szemekkel nézelődtem. Hirtelen nagyot dobbant a szívem. A kőkerítésen, a bejárat mellett, az épp lebukni készülő napnak háttal egy mozdulatlan, néma alak ült.

-Mester – suttogtam a meglepetéstől és az örömtől diadalmasan, miközben a szívem a torkomban dobogott. Mester! Hát itt vagy!

A nap ekkor lebukott a hegyek mögött, a fények kialudtak, a formák lomhán kirajzolódtak, és én ott maradtam egyedül a kápolnakertben, a bejárat mellé ültetett, szokatlan alakú ezüstfenyőre meredve.

 

 

*

 

A Mesterrel aztán többször is találkoztam, ám ezt csak később, sokkal később ismertem fel.  Mindig más alakot öltött: egyszer fiatal volt, másszor öreg; néha férfi, máskor meg nő, vagy éppen gyermek. Csupán az érzés volt ugyanaz: valami megrendítő ismerősség, egy réges-régi, évezredekkel ezelőtt elhangzott és beteljesített ígéret, hogy visszajön. Így szép lassan azt is megértettem, hogy már a legelső találkozásunk is sokkal hamarabb történt, mint gondoltam volna. Egy aprócska falu girbegurba utcájának legutolsó házában lakott akkor a Mester. Én huszonhat éves lehettem, ő majd’ kilencven. Egyedül élt, felesége akkor már rég a vadvirágos domboldalon lévő temetőben pihent. Volt ugyan családja: lánya, veje, unokái, tőle távol, s ahogy idejük engedte, látogatták. El akarnak vinni magukhoz – mondta a Mester-, de én nem akarok a terhükre lenni. Sokat dolgoznak. Még el tudom magamat látni.

Hosszú, tornácos házikójának ablakai keletre és délre néztek. A háza melletti tisztáson, akácfák gyűrűjében, kökény- és csipkebokrok ölelésében egy üres, rogyadozó tetejű, elhagyott istálló állt, előtte igazi gémeskúttal. A reggelente fényben fürdő ház egy völgykatlan meredek hegyoldalához ragasztva, egyszerű drótkerítés mögött dicsérte az Istent. A góréban a falhoz támasztva szép rendben sorakoztak az egykor naponta használt szerszámok: ásó, kapa, gereblye, kasza, cirokseprű, gallyseprű, gereben. De a füvet az udvaron már nem ő maga vágta. Mikor annak a régi nyári napnak a reggelén a sisere gyerekhad elárasztotta a völgykatlant, nem volt a földön boldogabb ember a Mesternél. Mindennél jobban szerette a gyerekeket. Tornácáról végignézte, amint hangos kacagások, sikoltozások közepette felépült a háza melletti tisztáson a nomád sátortábor, s bár nem tudta az okát, nem kérdezett semmit.

Először vizet kértünk tőle. Boldogan tárta ki kapuját az ismeretlen gézengúzoknak, kerekes kútja mélyén szomjasan csobbant a hőségtől kiszáradt vödör. A gyerekek egymást lökdösve akarták fölfelé tekerni a nyikorgó kereket, mígnem a Mester igazságot tett: mindenkinek három tekerés. Aztán lelkesen vacsorát vittek neki: egyszerű, bográcsban főtt paprikás krumplit. Hálás szívvel megköszönte az illatos, gőzölgő ételt, majd nyugovóra tért. Másnap reggel, amikor a gyerekhad ismét elárasztotta az udvart, a Mester először is patyolattisztára mosva visszaadta nekik a kis, műanyag tálkát. Ám akkor különös dolog történt. A gyerekcsapat elhallgatott, és körülvette a szelíd arcú, törékeny aggastyánt. Senki nem tágított mellőle, néhány pillanatig így álltak csendben, a Mesterrel középen. Ő pedig elővette az egykor naponta használt, de akkorra már opálos nyelű, kiszáradt szerszámokat. Mindenkinek jutott valami, és az udvar megtelt hajladozó, csicsergő, boldog munkásokkal. Egyedül a kaszát vette ki egyikük kezéből, elmagyarázva, hogy az nem nekik való, majd sietősen visszavitte a fészerbe. Nem is nyúlt hozzá azután senki.

A búcsú a Mestertől nehéz volt. Sokáig integettünk neki a sarokról, gyakran emlegettük. Később megtudtam, hogy akkor már harminc éve élt az erdő mellett egyedül. Elmondták, hogy harcolt a fronton, hogy megsebesült, s azt is, hogy valójában két lánya volt, de az első pár hónaposan meghalt bölcsőhalálban.

Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél láttam újra a Mestert. A földön ült, a rakpartra vezető lépcső legfelső fokán. S mint előzőleg, akkor sem ismertem fel, csak később, jóval később jöttem rá, hogy kivel találkoztam. Kendő volt rajta, a fejét lehajtotta, rongyos szoknyája szétterült mellette a piszkos aszfalton. Lábán szöszös, vastag harisnya, elnyűtt cipő. Az emberek undorral vegyes sietséggel fordultak el tőle. Némán a kezét nyújtotta, s én életemben először tudtam pénzt adni neki. Harmincéves lehettem, ő talán ötven. Többet nem tudtam meg róla.

Aztán sokasodtak a találkozások, s én mind gyakrabban felismertem őt. Egyszer egy rendelőintézet laboratóriumának folyosóján, reménytelen, görnyedt, félelemtől szűkölő, ítélethirdetésre várakozó emberek között haladt át. Az öblös, hideg, sorba ragasztott, kényelmetlen sárga műanyag székeken némán kucorgó erőtlenek egyszerre a távoli ablakszem felől behulló fénynyalábban kavargó, csillámló, gyémántos porszemek irányába bámultak, és szívükben remény támadt, és béke. Nem tudták, kivel találkoztak. Csak én láttam a római sarut, s a nyúlánk, fehér tógába öltözött, távolodó, elmosódó, éteri alakot. Szívembe remény költözött, és béke.

Másszor egy kórházi osztály sötét folyosóján ült a Mester. A portást kijátszva szöktem fel a kardiológiára egy gyors, titkos látogatásra, mikor lefelé osonva megéreztem, hogy ott van. Az italautomata mellett már nem állt senki, a lámpák lekapcsolva, sehol egy lélek. A kórtermek félig nyitott ajtaján itt-ott kiszűrődő fény alig hatolt el az auláig, ahol a félhomályban egyedül ült a Mester. Azonnal felismertem. Fehér hálóinget viselt, lábán műanyag papucsot. Haját zilált kontyba kötötte. Szíven ütött szenvedése, kimondhatatlanul mély szomorúsága, félelme és elhagyatottsága. Ki tudja, hányan haladtak el mellette, észre sem véve őt. Ki tudja, mióta ült már ott a sötétben. Csak ő virrasztott, mindenki aludt körülötte. Odaléptem hozzá, és szótlanul egy őt magát ábrázoló imádságot adtam a kezébe. Az arca felragyogott, szívében öröm támadt, és béke. Akkor már a tanítványa voltam.

Aztán a Margitszigeten is láttam a Mestert. A japánkert irányába csoszogott, kezében földi életének összes java két nejlonszatyorba gyömöszölve. Szinte tántorgott a vállait mélyre húzó súly alatt, attól féltem, hogy elesik. Okkerszín ballonkabátot viselt, régi öltönynadrágot. Futók suhantak el mellette, családok, babakocsit toló párok, kerékpárosok kerülgették. Senki felé nem nyújtotta a kezét. Nem nézett senkire, nem kért senkitől semmit. Én sem néztem rá, csak hátulról láttam. Mikor odaértem mellé, pénzt adtam neki, s ő hálásan megköszönte.

Egyszer épp húsvétkor láttam a Mestert. Otthonról kivert kisfiú volt, rémült, épphogy felöltözött, kishúgát kézen fogva menekítő gyermekfelnőtt. Céltalanul barangolt a szeles, üres utcákon, s engem ismét szíven ütött kimondhatatlanul mély szomorúsága, elhagyatottsága, rémült kiszolgáltatottsága. A házakból kijövő húsvéti vendégek, búcsúzó, nevető, integető, jól lakott idegenek között haladt a két gyermek fölfelé a hosszú utcán. A kislányon hatalmas, férfi melegítőfelső lógott, talán a pokol kapujából menekítve dobta vállára tőle alig idősebb bátyókája. A lányka görcsösen kapaszkodott a kezébe. A Mesterrel akkor csak pár szót beszéltem. Segítséget nem fogadott el, részleteket nem mondott, így hát gyorsan elváltunk. Nehéz szívvel hagytam ott, de akkor már oly régen a tanítványa voltam, hogy tudtam: ennek így kell lennie.

Egyszer, csupán egyetlen egyszer történt meg, hogy összekevertem valakivel a Mestert. Az alak a síneken haladt át, vontatott léptekkel, görnyedten, bár a kezeiben nem volt semmi. Okkerszín ballonkabátot viselt, elnyűtt öltönynadrágot. Először csak hátulról láttam. Az állomásra siető emberek szó nélkül kikerülték, ő sem nézett senkire, nem kért senkitől semmit. Mikor odaértem mellé, pénzt nyújtottam felé, ám ő gúnyosan felnevetett, s rekedtes hangján kioktatott. Vegye el! – mondtam neki szinte könyörögve, a megalázottságtól leforrázva, s ő végül kelletlenül, fanyalogva felém nyújtotta a jobb kezét. Jeges rémület futott át rajtam, mikor megpillantottam csontos ujjai végén a hosszú,  félkörívben hátrafelé hajló, hatalmas, vastag, sárga körmöket, és beleborzadtam, amint az egyik egy pillanatra a kezemhez ért. Szó nélkül otthagytam. Akkor már oly régen a Mester tanítványa voltam, hogy azonnal tudtam, kivel találkoztam.

 

A mű első változata A Mester címmel az Irodalmi Rádió Modern mítoszok antológiájában jelent meg 2024 májusában.

Gál Mária
Author: Gál Mária

Most elmondom, ki vagyok. Az első nap : Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem voltam senkinek, nem voltam senkinek. A második nap: Születtem. A harmadik nap: Elvegyültem. A negyedik nap: Kiváltam. Az ötödik nap: A Hortobágy poétája voltam. A tragédia. Hasadt kárpit mögé parancsolt névtelen faragó. Kárhozott, kacagott, aggastyán-hítta halott szám. 72. Eltemettem mélyen a nótát. Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Ostoba urak közt játszottam a bambát. A hatodik nap: Kacagó szél suhant el fölöttem. De hirtelen váratlan Átölelt az Isten. A világ lettem. Minden, ami volt, van. Üres sír. Szent Dalnok. Tolvaj allúzionista. Őrző. Újraalkotó. Földre szórt gyöngyszemek nyitója. Rónák fölött úszó, szabad, tiszta harangszó. Vad kertjét elhagyó orosz lány. Levelet olvasó Tatjána. Ősz bárd. A legbátrabb. Így formálódtam egykor. Ez mind én vagyok ma. A hetedik nap - az Ünnep: Te én leszel, S én Te leszek. Így leszünk Mi - a világ újra meg újra. Több nem leszek. Minden más titok. Nem könyörgök. Irgalmazzatok.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Rossz ébredés

Ma reggel úgy ébredtem, Hogy nem voltál mellettem, Pedig csak korábban keltél, Hogy anyósodnak segítsêl. Mégis eszembe jutottak A magányos éjjelek, Mikor nem voltál még

Teljes bejegyzés »

Tárgyalás

(Bíró=B, Vádlott=V) B: A vád szerint Ön kiverte a felesége fogait, letépte az alsóneműjét és megerőszakolta. V: Ez – úgy ahogy van – hazugság. B:

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

egyszer még…

*Jutkának egyszer még megfogom a kezed, egyszer még megcirógatom a hajad, egyszer még megcsókolom a szemed, egyszer még magamhoz ölelem magad, egyszer még megbocsátalak magadnak,

Teljes bejegyzés »

Gyöngyvirág

Hogy ha virág lehetnék, gyöngyvirág lennék, kicsi apró gyöngyből illatot lehelnék. Leveleim között észrevétlen élnék, tudom, más virággal soha sem cserélnék. A királynői rózsát sem

Teljes bejegyzés »