Mammográfia

Már késő este volt, amikor kiment a nő az udvarra, hogy kivegye a küldeményeket a postaládából. Aznap csak egy levelet talált, a feladót a félhomályban nem tudta kibetűzni. Maga se értette miért, de baljós érzései támadtak.

A konyhai lámpa fényénél, végre el tudta olvasni: ’Flór Ferenc Kórház’. Először azt hitte, téves küldemény. Pár pillanat múlva viszont beugrott neki, hogy járt ott egy hónapja. Rutinszerű emlő vizsgálatra hívták be, de már el is felejtette az egészet. Volt már ilyenen, de még soha nem kapott utólag értesítést, ami csak akkor szokás, ha valamit találnak. Reszkető kézzel bontotta fel a borítékot, amiben ott szerepelt a bizonyosság:

„Önnél szükséges lenne elvégezni egy ellenőrző vizsgálatot, aminek alapján egy helyi orvos csapat dönti el, hogy még további részletező eljárásokat is kell-e alkalmazni. Esetlegesen, szövetminta vételre is sor kerülhet. Készüljön fel rá, hogy mindez hosszabb időt vehet igénybe.”

A papír a nő kezében egyre jobban megremegett. Többször végigfuttatta rajta a szemét, és nem akarta elhinni.

– Mitől lenne rákom? – tette fel azonnal a hárító kérdést. – Úgy tudom, aki sokáig szoptat, az kisebb eséllyel kap mellrákot, s nekem mindkét gyermekem, majdnem egyéves koráig szopott.

Beszaladt a szobába, s lerántotta magáról a felsőjét, hogy megnézze a melleit a tükörben.

– Semmi rendellenes nincs rajta – állapította meg. Hevesen elkezdte nyomkodni, csomót keresve, de továbbra se talált semmi kórosat.

– Na, de állj! A hónom alatt már évtizedek óta ott van egy kisebb dudor. Már többször is mutattam orvosnak, de soha nem mondták, hogy gond lenne vele. Hogy is kell szakszerűen önvizsgálatot végezni?

Gyorsan megtalálta a neten, fenn van az útmutató, jó bő magyarázattal ellátva. A nőnek nem volt lelki ereje végig olvasni, csak a képek alapján kezdte el a melleit újranyomkodni. Most, hogy így hosszasabban csinálta, érezte, hogy bizony vannak ott csomók. Nem is kevés! Sőt, ahogy masszírozta őket, egyre jobban fájtak.

– Hát, sajnos minden lehet! Sőt még az is, hogy a hónom alatti bigyó vált rosszindulatúvá – szomorodott el.

Korábban már töprengett azon, vajon miben fog meghalni. Egyben biztos volt, hogy nem rákban. Hisz abban, hogy a betegségeknek lelki okai vannak. Rákot azok kapnak – képzelte –, akik hosszasan rágódnak magukban a problémáikon, és nem beszélik ki azokat. Ő nem ilyen. Sőt, talán túlságosan is hajlamos ráterhelni ezeket a környezetére, s ha nem megy szóban, akkor levél formájában mindig kiírja magából, ha valami bántja. Ilyen a probléma kezelési módszere. Nézeteltérés esetén sem fojtja magába véleményét, így előfordul, hogy a vita hevében megbánt valakit. Ezért, még akkor is, ha mindenki szerint ő érezhetné magát sértve, az a szokása, hogy utólag bocsánatot kér. Nem azért, mert meg akar alázkodni, hiszen ő ezt nem érzi annak. Hanem, mert úgy vélekedik, egy kapcsolat helyreállítása mindig magasztosabb cél annál, minthogy azon morfondírozzunk, ki kezdje a közeledést. Így nem vár, békül, s gyorsan túljut a konfliktusokon.

A mostani helyzet viszont komoly súlyként nehezedett rá.

– Nincs itthon senki, de valakivel meg kell osztanom – gondolta. A gyerekeimet megkímélem ettől, a barátomat se akarom felzaklatni, ő annyi mindenen átment, mikor meghalt a felesége. A húgom ilyenkor már alszik, na meg ő annyira tud aggódni és jajongani, még a végén nekem kéne vigasztalnom – latolgatta magában.

Egy valaki maradt, akivel minden búját-baját meghányja-veti, a volt férje. Együtt élni ugyan nem tudtak, mint házastársak, de a gyerekkori szerelem barátsággá nemesült, s rá kellett jönniük, hogy ebben a minőségben, ők egymásnak a legjobbak. Már tárcsázta is a számot, kattant, bagoly típus ő is, még nem aludt. Elmondta neki. Őt látszólag nem viselte meg. Szinte túl érzelemmentesen fogadta a hírt, de ezt az asszony nem érezte bántónak. Legalább kiadta magából. Valaki mégis tudja. Egy kicsit átadott neki a terhéből, s közben, valamelyest, ő is megkönnyebbült.

– Aludnom kéne, már nagyon késő van, holnap munkanap – eszmélt fel. – Na de, hogy fogok így aludni?

Aztán elrebegte gyerekkorában tanult, és azóta is – néha félálomban – elmormolt imáját, s ezen megnyugodva, elszenderült.

Másnap, miután felébredt, pár percig nem jutott eszébe a baljós sugallatú levél. Egyszer csak beléhasított a felismerés: „Lehet, mellrákom van?”

– Hosszú lesz ez a két hét a kontroll vizsgálatig! Hogyan fogom túlélni ezt a várakozást? – kúszott agyába, a keserves gondolat.

Teltek-múltak a napok, és észrevette magán, hogy azon töpreng, kiket bántott meg az utóbbi időben, vagy milyen mulasztásai voltak. Egyszer csak eszébe jutott, hogy amikor legutóbb Erdélyben járt, az egyik kis faluban lefotózott egy idős házaspárt a kapujuk előtt, és megígérte nekik, hogy elküldi majd a képeket. Hát ezt bizony elfelejtette, pedig majd egy félév is eltelt már azóta. Meg is találta a fényképeket a számítógépén, és miután kinagyíttatta, betette egy borítékba, s írt hozzá egy kedves levelet. Az aláírás mellett – minden különösebb szándék nélkül –, feltüntette telefonszámát is, majd postára adta.

Az első hét lassan haladt előre. Közeledett a hétvége, amikor több idő marad az aggódásra.

– Jó lenne egyet kirándulni, járni egyet az erdőben! – ötlött fel benne. – A természet mindig megnyugtat és kisimít.

Azon tűnődött, kivel menjen. Olyas valakit kéne elhívni, aki vele érez, akivel nem kell alakoskodnia, aki megérti útjuk lelki vonatkozásait is. Egy ilyen ember van, a volt férje, hiszen vele osztotta meg egyedül a félelmetes hírt.

A férfi örömmel fogadta az ötletet, és szívesen elkísérte. Találtak egy mindkettejük számára ismeretlen helyet a Mátrában, ahol nem a hegytetőn, hanem a völgy kellős közepén egy fenségesen egyszerű templom áll. Ezen a csodás zarándokhelyen, az elmondott imák, biztosan meghallgatásra találnak…

Feltöltődve a mátrai út minden szívet-lelket melengető élményével, a második hét  gyorsabban elszaladt, s már csak egyet kellett aludni, hogy kiderüljön az igazság. Közben rendületlenül szedett egy neten talált méregtelenítő készítményt, amitől azt remélte, visszafordítja a testében elindult rosszirányú folyamatokat. Annyira hitt benne, hogy észre se vette, egyre erősebb hasmenés kínozza.

Egészen elviselhetően telt a köztes idő, a riasztó hír olvasása és a kontroll vizsgálat időpontja között. A nő érezte, hogy nem lesz semmi baj, a belső hang, ami néha megszólal benne, már első pillanatban azt mondta neki: „Ne félj!”

De az ember nem mindig képes hallgatni a belső hangjára, a kétkedés lelkülete szereti felülírni a nyugalmat teremtő érzeteket. Félelmében kiment minden álom a szeméből, órákig forgolódott az ágyban, míg végre elaludt.

Ennek ellenére meglepően kipihenten ébredt. A délelőtt elrohant, s már indulhatott is a vizsgálatra. Csak az a fránya hasmenés ne kínozná, de a méregtelenítő tablettát még aznap reggel is bevette. A kórházba korábban érkezett, mégis, szinte azonnal behívták, nem kellett elszenvednie a hosszas, gyomorgörcsös várakozást. A terembe lépve egy nagyon barátságos doktornő üdvözölte, s azt kérdezte:

– Hogy van?

Erre ő jelentőségteljesen rávágta:

– Köszönöm, jól! – kicsit megnyomva a jól szócskát, ezzel is tudtára adva, hogy neki itt semmi keresnivalója nincs, nyilván valami félreértés történt.

A nő, kérdéssel felelt:

– És, mi van a hóna alatt?

– Az már évtizedek óta ott van – válaszolta a nő, de se megnyugodni, se megijedni nem volt ideje, mert a doktornő azonnal közölte:

– Én is úgy gondolom, hogy az nem kóros. Önt tévesen riasztottuk, mert az előző lelet alapján is látszik, hogy az egy zsírcsomó, amit ha nem bántunk, nem lesz vele gond. De ha már itt van, megnézem ultrahanggal is – tette hozzá.

Első hallásra nem hitt a fülének, vissza is kérdezett:

– Csak emiatt rendeltek be újra, tényleg?

– Igen – hangzott a válasz, ami akkor a legcsodálatosabb zene volt füleinek. Fel se merült benne, hogy haragudnia kéne, az elmúlt két hét felesleges izgalmai miatt.

Az ultrahang is megerősítette az orvos értékelését, így a nő pillanatok alatt kint találta magát a folyosón, kezében egy teljesen negatív lelettel.

Boldogsága, szárnyalása, szavakba nem volt önthető.

– Most aztán szabad vagyok, mint a madár! Kaptam még egy tiszta lapot – lelkendezett.

A kemoterápia és a sugárkezelés réme, amit épp akkortájt betegeskedő volt kollégája elmondásából jól ismert, egy pillanat alatt semmivé vált, óriási megkönnyebbülést hozva.

– Mit is kezdjek ezzel a rám szakadó, nagy boldogsággal? – tette fel magának a kérdést.

Először is felhívta volt férjét, az egyetlen embert, aki izgulhatott érte, hiszen csak ő tudott a történetről. Jó volt most valakivel az örömöt is megosztani, és érezni, hogy ő is vele örül.

Hirtelen, minden olyan vidám és élő lett körülötte. Újra telve volt energiával. Autójával hazafelé tartva, megállt egy útba eső templomnál, ami nyitott ajtóval várta. Bement, és arra vágyott, hogy letérdeljen. Így mondott köszönetet visszakapott szabadságáért. Hatalmas hála volt a szívében a Nagy Rendező iránt, aki ezzel a pár hetes közjátékkal – mellékesen –, felrázta korábbi fásultságából.

Hazafelé menet megcsörrent a telefonja. Gyanúsan hosszú és ismeretlen számról keresték. Izgatottan felkapta mobilját. Az erdélyi néni hívta, hogy megköszönje az elküldött fényképeket, amiket már nem is várt, de annál nagyobb örömmel fogadott. Azt is hozzátette, hogy a többi fotót odaadta, amiken a falu néhány más tagja látható, s ők is boldogok voltak ettől. Így tett derűssé egyszerre több embert is, a mammográfia tévedése…

Az asszony ezt a napot, ami éppen édesanyja névnapja volt, újjászületése dátumaként tartja számon. Egy héttel későbbi, valódi születésnapjára, volt hitvesétől, egy meglepetés ajándékot kapott. Elvitte őt egy igencsak drága boltba, s választania kellett magának egy szép ruhát. Ilyen nagy ajándékkal még soha nem kedveskedett neki. S bár a hasmenés nehezen múlt el, – csak mikor a nő végre rájött, hogy a méregtelenítő készítmény okozza –, és az emésztése is lassacskán állt helyre, mégis úgy emlékszik vissza erre a két hétre, mint egy érzelemdús, élményekkel teli időszakra, amikor az itt-ott elakadt szeretet hullámok is utat törtek maguknak.

És történt még valami. Azóta gyakrabban figyel a belső hangjára, ami most is megóvta a rettegéstől, élhetővé, sőt élvezhetővé téve a kínos várakozás napjait. Észrevette, hogy ezek az önkéntelenül, önmagában kimondott gondolatok, nagyon hasznos tanácsokat adnak, szinte vezetik őt. De vajon honnan jönnek a bölcs mondatok?  Olyanok ezek, mint a szavakba foglalt intuíció, csak meg kell őket hallani!