Legyen akármilyen idő is, Tom számára egy kávézó volt a legideálisabb hely, ha írni akart. Szerencséjére a városban az otthonához közel volt egy kávézó, ahova rendszeresen el szokott járni ebből a célból. Kissé bűntudata volt emiatt, de annak nagyon örült, hogy senki sem nézett rá rossz szemmel, amiért elfoglal egy asztalt és egy széket akár órákon keresztül és cserébe csak egy kávét vesz. Mikor belemerült a munkába, nem volt megállás.
Az idő kétségtelenül szép volt a mai napon. Nem volt se túl meleg, se túl hideg és csak egy gyenge szellő lengedezett. Tomnak eszébe jutott, hogy talán mást is csinálhatna a szabad idejében, mint például túrázhatna vagy hasonlók, de ő inkább a könyvén akart dolgozni. Bement a kávézóba és udvariasan köszönt az ott dolgozóknak, akik már ismerték. Megvette a szokásos kávéját, egy Espresso Macchiato–t, és leült papírra vetni a gondolatait. Szerette először egy füzetben megírni a vázlatot, lefirkálni a gondolatait és néha még rajzokat és készített, mielőtt belekezdett volna a tényleges írásba. Az utolsó rész hiányzott csak, de fejben már megvolt az is. Leírta és elégedetten végignézett a vázlatán. Volt benne minden, ami kellett. Szerelem, árulás, dráma, még frappáns bölcsességeket is elrejtett benne és persze végén a megoldás. Bekapcsolta a laptopot és el is kezdte írni.
– Tom, te vagy az? – szólította meg egy ismerős hang, bár először nem tudta kihez kötni. Felnézett és akkor látta, hogy egy régi gimis barátja köszönt rá.
– Liz! Nem is tudtam, hogy erre szoktál járni – ugyanaz a virágos hajcsat volt a hajában, mint amikor először találkoztak. Sőt, még a frizurája is ugyanolyan volt. Erről ismerte fel igazából.
– Az túlzás. Csak most vetődtem errefelé, gondoltam beugrok egy kávéra és akkor láttalak meg. Jól hallottam, hogy valami íróféle lettél? – kérdezte.
– Olyasmi – próbált szerény lenni, pedig nagyon büszke volt magára.
– Szóval? Mit írsz? – tekintett kíváncsian a laptopra, de azon csak pár sor szerepelt.
– Ez egy olyan könyv, amiben a főszereplő a világgal szembeszáll és végül a társadalmi igazságosság jegyében győz – mondta ezt úgy, mintha egy új szuperhős lenne megszületőben.
– Kicsit klisé így elsőre, de mi az igazi történet? – tudakolta kíváncsian.
– Lényegében a főszereplő először elveszíti a munkahelyét, majd a feleségét és a gyerekét is emiatt. Rossz környezetbe kerül és végül drogproblémákkal is küzd. Ezután jön a felismerés, hogy tenni kell azért, hogy visszakapja az életét és bár ez nem fog sikerülni, eléri, hogy újrakezdhesse a hibái után. A csavar az az egészben, hogy lesznek részek, amiket csak hallucinál a drog miatt és nem is történnek meg.
– Miért kell, hogy férfi legyen a főszereplője? – kérdezte váratlanul.
– Hát… – habozott. Először nem tudott mit válaszolni. – Tulajdonképpen ez egy jogos kérdés. Talán mert a könyvemben sok rossz dolog történik és én a női karaktereimet védeni akarom.
– Szerintem ez elég sztereotip hozzáállás. Sok író rákap arra a közéleti szokásra, hogy kell a férfi főszereplő, mert idealizálni akarják a karaktert. Hőst csinálnak belőle. A legyőzhetetlen harcost, aki szembeszáll a világgal és győz. Emiatt szeretik ugyancsak a férfiakat ábrázolni a bukáskor. Mert a hős nem bukhat el, de aztán mégis. Sokkal drámaibb. Szerinted a nők erre nem képesek? Amiket leírtál, azokra ugyanúgy képesek vagy még jobban. Egy gyerek elvesztése egy anya számára sokkal megrázóbb. mint az apa számára, mert ő a testében hordta azt a gyereket. Ez csak egy példa.
– Azért nem mindig férfi a főszereplő. Több film és könyv is van, amiben nem így van, megjegyzem nem mindig sikerültek jól. Ugyanakkor a cselekménytől függ, hogy melyik nemnek van nagyobb létjogosultsága.
– Ezt kifejtenéd? – nézett rá kérdőn.
– Persze. Egy szerelmi történetet mindkét fél szemszögéből meg lehet írni, de mondjuk, ha sokat kell verekedni egy más témájú könyvben akkor tanácsosabb a férfi karakter, mert akárhogy is nézzük, biológiailag alkalmasabb erre.
– Hé, a nők is tudnak harcolni! – szállt vitába, de látszódott, hogy részben ő is egyet ért.
– Ez igaz, nem is ezt állítottam. Csak azt, hogy nem lenne túl szerencsés választás. Gondolj bele mennyire irreális lenne olvasni, hogy például egy vonzó vékony lány tucatszámra győz le mindenkit, mert mellesleg még nagyon erős is. Én úgy gondolom, hogy ez nem a nők ellen van, hanem amellett, hogy egy könyvben azokat az értékeket kell kiemelni, amik ténylegesen ott vannak és nem a másik nemtől vesszük el hasonlítási alapként az egyenlőség nevében.
– Ebben van igazság. Gyakran van ez a „de hát a nők is tudják ezt így vagy még jobban” szöveg, pont, amit mondtam, de ez néha túl van tolva. Maradjunk a könyvednél. Gondolj bele, mi lenne, ha a főszereplő nő lenne? Elvenne vagy hozzáadna?
– Az állását ugyanúgy el tudja veszíteni, a férjét is, de a gyerekelhelyezési per hangsúlyosabb lenne és drogokkal való küzdelem is ugyanúgy meg tudna történni. Nem mondasz hülyeséget, valóban tudna működni – helyeselt. – Csak nem akarok sablonokat írni.
– Tudod, hogy milyen lehet egy női karakter?
– Akármilyen gondolom – felelte diplomatikusan.
– Jó, nézzük a kliséket. Tudtad, hogy te is klisé vagy?
– Micsoda? – értetlenkedett.
– Igen, a férfi, aki író vagy az akar lenni. Annyira klisé vagy, hogy egy novellába se tennélek bele – nevetett.
– Ez most fájt – mosolygott. – Azért nőknél is van bőven klisé karakter.
– Persze. Lenne egy női szereplőd, mi lenne a szakmája?
Tom nem válaszolt.
– Lefogadom, hogy pincérnő vagy hasonló lenne a válaszod.
– Elméleti atomfizikus? – viccelődött
– Nagyon humoros. Csak arra akarok rávilágítani, hogy egy írásban sokszor könnyű elővenni a már ezerszer megírt karaktereket, mert mindenhol ezt látta az ember. Ettől még működhet a dolog, de nem lesz egyedi. Te viszont többre vagy hivatott szerintem – mosolygott. Tomnak jól esettezek a szavak. Úgy érezte órákig tudna vele beszélgetni a könyvekről.
Válaszolni akart, de hirtelen egy hangot hallott. Valaki szólította.
– Thomas!
Nem tudta honnan jön, de őt szólította és a világ kezdett egyszerre elsötétülni. Nem értette mi történik.
– Thomas, ideje bevennie a gyógyszereket!
A kávézó eltűnt és vele együtt Liz is. Csak a sötétség maradt, amit ismét a valóság követett. Kinyitotta a szemét és egy nővért látott.
– Sajnálom, hogy megzavartam, de itt az idő. Megint a kávézós álom volt? – kérdezte kíváncsian egy nő.
– Igen – felelte szomorúan. Rájött, hogy megint álmodott és semmi sem volt valós. Ahogy már oly sokszor.
– Ezúttal ki volt a társasága?
– Liz. Egy nagyon régi barátom. Még gimis korunkban elhunyt szegény. Nagyon kedveltem. Bár beszélgettem volna vele így egy kávézóban – sóhajtott. – Lehet, hogy akkor tényleg író vált volna belőlem. Tudja 70 évvel a háta mögött az ember egyre több mindent sajnál. De majd, ha egyszer újra látom Liz-t, mert fogom, akkor elmesélem neki az összes könyvötletem.
Author: Vigh Róbert
1993. május 12-én születtem, és már gyermekkorom óta vonzódom a versírás szépségéhez. Gödöllőn alsós éveim során írtam meg első verseimet, amikkel nagyon szerettem foglalkozni. Habár az évek során az iskolában a reál tudományok is magukkal ragadtak, a szívem mélyén mindig az íráshoz való szeretet maradt meg. Gimnáziumi éveimben döntöttem el, hogy mérnök leszek, ugyanakkor, ha eszembe jutott egy jó történet, akkor azt mindig meg akartam írni. Egyetem alatt ez odáig jutott, hogy nem csak novellákon, de könyveken is elkezdtem dolgozni, amik végül nem jutottak kiadásig, de kezdetleges gyakorlásnak megfeleltek. Mikor már dolgoztam, akkor jött az első próbatétel, mert jelentkeztem egy pályázatra, ami sikeres is lett, mert a novellám bekerült egy antológiába. Ennek köszönhetően folyamatosan vettem részt pályázatokon és elindítottam a saját írói oldalamat is. A pályázatok során több antológiába is bekerültem és ezután döntöttem el, hogy itt nem állok meg és elkezdtem megírni az első önálló könyvemet, ami jelenleg is folyamatban van. A hétköznapokban egy novella vagy egy vers megalkotása számomra nem csupán hobbi, hanem szükséglet; egy olyan eszköz, amely segít megmozgatni a fantáziámat és egyben kikapcsolni a mindennapi rohanásból.