Rekviem a fákért

Vége van. Majd nyolcvan éven át gondoztam és vigyáztam rá, mégis tehetetlenül néztem végig, ahogy szeretett fenyőfám először csonkká törpült, majd lassan korhadásnak indult és feltűnést nem keltve lehelte ki mozdulatlan lelkét.

-Mit ér famanó mivoltom, ha még téged sem tudtalak megvédeni…? – tettem apró kezemet a holt tönk tetejére. Ujjaim átcsúsztak a megannyi évgyűrűn és visszaemlékeztem arra a sok-sok gyönyörű eseményre. 

Ekkor költöztek ide a cinegék, ekkor érte el a gyökér először a dús talajvíz nedvességét, ekkor termett meg az első toboz és ekkor másztak meg először az embergyerekek. A gondolatra összeszorult a szívem… az emberek… tőlük kellett volna a legjobban tartanom.

Egykor minden földön élő lény tudott rólunk, ismerte a munkánkat. Az emberek szeretettel viszonyultak a fáinkhoz és tisztelek minket, mint őreiket, de aztán hirtelen minden megváltozott. Megjelentek azok a furcsa eszközeik, amiket ők „technológiának” neveztek és elelvitte őket valami teljesen abszurdnak tetsző világba. Egy olyan világba ahol már csak ők, mint egyének voltak fontosak, ahol már nem néztek csillogó szemekkel az élővilág csodáira. Rólunk a fák manóiról megfeledkeztek és lassan elfelejtették, hogyan lássák gondoskodásunkat és hogyan hallják tanácsainkat, újabban segélykiáltásainkat.

A természetet betonnal vonták be, az erdők apróra zsugorodtak, amit ők „parknak” neveztek el. A madárdal alábbhagyott és az állatok eltűntek. Mindenhol csakis az ember dévaj vigyora nézett vissza a mi kis közösségünkre.

Az ember sokáig szerette az én kis fenyőfámat. A maguk módján próbáltak odaadóan gondoskodni róla, de egy fának többre van szüksége, mind néhány kanna vízre a melegebb napokon. Azonban hiába próbálkoztam, igyekezetem mit sem ért! Az ember sosem hallotta meg a hangomat, és sosem tudta mi kell az én kis fámnak. Ám ennek ellenére hatalmas és gyönyörű fenyővé nőtte ki magát, és az ember szerette, de olyan nagyon szerette! A gyerekeik megmászták és a tobozait gyűjtögették azon versengve, hogy ki leli meg a legnagyobb termést, télen pedig fura díszekkel öltöztették fel. Egyik fának sem szenteltek ekkora figyelmet és én olyan büszke voltam a fenyőmre. Azonban rá kellett jönnöm, hogy ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az bizonyosan nem is igaz.

Egyik nap egy emberhorda vett körül minket és fejszékkel, fűrészekkel estek neki az én fámnak. Kiáltoztam, könyörögtem, hogy ne tegyék, de minden igyekezetem hasztalannak bizonyult és kétségbeesett sikolyaim süket fülekre leltek. Aztán fenyőmmel, mintegy álnok természetük kinyilvánításaként a legszörnyűbb módon jártak el. Hátrahagyták a tönkjét.

Szegény megcsonkított fám komolyan küzdött az életben maradásért, mindhiába. Tűlevelei nélkül a gyökérzet mit sem ér. Én pedig kénytelen voltam végignézni lélekőrlő haláltusáját. Hiszen a famanó nem hagyhatja el a fáját, amíg a gyökere a talajban élt, de persze ezt az emberek nem tudták!

Milyen furcsa, hogy a kedvességre van egy szinonimájuk, amit konkrétan saját magukról neveztek el, pedig az emberségben nincs semmi jóindulat. Máskülönben nem csonkítanának fákat, nem ölnének állatokat és nem feledkeztek volna meg rólunk.

 

Hullajtottam pár könnycseppet halott fenyőmre és eltávolodtam tőle. Itt életem egy szakasza lezárult. Új fát kell keresnem, akinek gondját viselhetem.

Végigsétáltam a parknak nevezett téren. A többi famanó néma gyászba burkolódzva figyelte lépteimet, és valószínűleg rettegtek attól, hogy esetleg az ő fáikra is ilyen sors vár. Az utolsó fűszál vonalában megtorpantam. Minden olyan szürke, olyan zajos olyan büdös olyan… emberes!

Elborzadva néztem végig a betonrengetegen. Sehol egy zöldellő folt, mindenhol csak az aszfalt, különböző mértékű porréteggel. Rajtuk visítozó szerkezetek kerekeken gurulva. Mi baja lehet az embernek, hogy ebben él az erdő helyett? Mély levegőt vettem és megtettem az első lépést azon a nagyon piszkos mesterséges talajon. Forró volt. Szinte égette csupasz talpamat. Véleményem szerint az emberek csakis azért hordanak cipőt, hogy védjék a lábukat az efféle fájdalmaktól.

Az izzó betonnál már csak az ember tömeg volt rosszabb. Tolongtak, lökdösődtek majdhogy nem morajlottak, mint a tenger. Egy rakáson, mégis egymástól olyan távol. Ezt az ellentmondást is csak az ember képes létrehozni.

Mivel az emberek nem láttak, nekem kellett őket kerülgetni, de így is volt olyan, aki nekem jött és felbukott bennem. Esése után értetlenül kémlelte a sík utat, aztán káromkodva tápászkodott fel és ment tovább.

Nem is tudom mennyi ideig haladtam az árnyéktól mentes forróságban, amikor észrevettem valamit. Egy fát! Apró lyuk tátongott az aszfalton, onnan nőtt ki. Ha ilyen környezetben életben tudott maradni az csak egyet jelenthet.

-Ne közelíts! – állt utamba egy testvérem – Ennek a fának már van gazdája!

-Szép fa. Ügyes vagy. – jegyeztem meg.

-Nem könnyű az élet a nagyvárosban. – felelte ő szomorúan – Szegyényke nagyon nehezen bírja. – érintette meg fája csenevész törzsét.

-Az enyém nemrég halt meg. – mondtam.

-Jaj, úgy sajnálom! – lépett hozzám a fácska manója és megfogta a kezemet – Rémes lehetett, hogy elvesztetted.

Együttérzése jól esett, de szívembe is markolt.

-Nem vesztettem el. Az ember vette el tőlem.

-Ó! Rémes! – kiáltotta. Majd részvétet nyilvánítva megölelt – Az embereknél nincs is rosszabb! De mondok neked valamit! – távolodott el tőlem és megérintette a vállamat – Menj olyan távol a várostól, amilyen távolra csak tudsz! Itt nekünk már nem terem se fa, se bokor, se babér.

Másodjára mondta ki azt a szót, de most sem értettem.

-Város? – kérdeztem rá.

-Az emberek szeretik így hívni a betonnal bevont lakhelyeiket.  – vont vállat – Állítólag van egy olyan hely, ahol még léteznek fák, és létezik fű. Vidék néven hivatkoznak rá és oda szoktak járni, amikor pihenni akarnak.

-De miért élnek itt, ha nekik is fárasztó? – tártam szét apró karjaimat. Manó társam vállat rántott.

– Nap, mint nap hallom a beszédüket, de nem értem mit miért csinálnak. Mármint… egyfolytában a hőség és az árnyék hiánya miatt panaszkodnak, de meg se fordul a fejükben, hogy fákat ültessenek. Az emberek a legfurcsább szerzetek a világon.

Egy kis ideig némán álltunk, az előbb hallottakon tanakodva.

-Én, akkor megkeresem ezt a „Vidék”-et. Ott bizonyosan sok gazdátlan fa van. – határoztam el.

-Az nagyon nagy út lesz. – figyelmeztetett manó társam – lehet nem is létezik.

-Még a végtelen vándorlás is jobb, mint ez a természetellenes, fakó, beton tenger.

Bólintott, de szerintem nem értett egyet velem. Ő inkább azt a tenyérnyi igazit akarta, mint a nagyot, ami talán nem is létezik. A félelem bennem is elevenen élt, de nem akartam ennyi ember között észrevehetetlenül élni. Minél távolabb, annál jobb.

Testvérem óva intése nem volt alaptalan. Hatalmas utat tettem meg és a város még mindig tartott, mintha végtelen volna. Közben pedig olyan dolgokat láttam, amik örök életemre az elmémbe ivódtak.

Piszkos emberek, akik a betonon aludtak, anyátlan gyermekek, akinek sírására senki sem figyelt, és borzalmas erőszak. Annyi, annyi erőszak, amennyivel még sosem találkoztam. Nem csak növényeket és állatokat bántottak, hanem még egymást is. Nem fért a fejembe, hogyan lehetséges ez? Én kezet emelni se tudnék egy testvéremre. Hol van ilyenkor az a nagy „emberség”?

Kezdtem elveszíteni minden életbe vetett hitemet, de a remény apró szikrája arra ösztönzött, hogy menjek tovább és tovább, aztán még tovább.

A borzalmas környezet enyhülni látszott. Kisebbek lettek az épületek, keskenyebb a betonréteg és jóságos ég! Igazi föld is húzódott mellette!

Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt. Jó felé haladok, ebben biztos voltam.

Ahogy megjelent a föld, megjelent a fű és lassan fákkal is találkoztam. De mindnek volt már manója. Igazából nem sajnáltam. Nem akartam ember mellett élni.

Az egyre kisebb épületek mögött megláttam azt, amit kerestem: egy erdő, telis-tele fákkal. Eldöntöttem, hogy az egyik udvaron átvágok, hogy minél előbb odajussak. Ott biztosan akad számomra egy gazdátlan növényke.

De még ezen a kis távon sem tudtam elkerülni az embereket. Egy idős néni és egy kicsi lány állta utamat, de persze nem vettek észre. Nagyon elfoglaltnak tűntek, és ahogy kikerültem őket, rá is jöttem ennek az okára: éppen egy fát ültettek. Meglepettségemben meg is tántorodtam egy kicsikét. Hát létezik még ilyen? Hogy az emberek fát ültetnek? Önszántukból?

Hamar sikerült felocsúdnom döbbenetemből és lassan tovább lépdeltem a célom felé.

-Ugye erős és nagy fa lesz belőle? – kérdezte a kislány.

-Csak akkor, ha egy famanó rátalál és vigyáz rá. – megtorpantam. Jól hallottam?

-Famanó? – méltatlankodott a fiatal.

-Egy fa csak akkor lehet erős és hozhat sok-sok termést, ha egy famanó ápolgatja. Tudod, náluk jobban senki sem ért a fákhoz.

-De hát, akkor miért nem láttam még egyet sem?

-Mert az emberek már nem látják őket. Sajnos eltávolodtunk a természettől és tőlük is, de biztos lehetsz benne, hogy minden egészséges fa mögött egy manócska szorgos munkája áll. Nincs is náluk tevékenyebb őrzője a facsemetéknek.

Könnyek szöktek a szemembe a néni szavai hallatán és szinte önkéntelenül fordultam vissza. A kislány csillogó szemekkel figyelte a kis ágacskát, amin csupán három darab levélke üzente, hogy életben van. Micsoda imádat! Micsoda szeretet! Hát ilyenek is lehetnek az emberek? Ilyen volna az „emberség”?

A néni kézen fogta a lánykát és visszamentek a házba. Én azonban meg sem bírtam moccanni, csak néztem az imént ültetett fát. Ez egy cseresznyefa, egy igazán bizakodó cseresznyefa! El kellett mosolyodnom. Milyen manónak kell az erdő, amikor egy derülátó palánta csakis őrá vár?

-Hát igazán szerencsés vagyok, hogy ide vetődtem! – jegyeztem meg, miközben közelebb lépdeltem – Nem mindennap látni ilyen formás kis fát, mint te. – éreztem és tudtam, hogy ez a fiatal cseresznyefa is érzi. Letérdeltem hát elé és átszellemülve tettem fel a nagy kérdést: – Megtisztelnél azzal, hogy a manóddá fogadsz?

 

Bognár Barbara
Author: Bognár Barbara

Mióta hét évesen megtanultam a betűvetés művészetét, attól fogva szakadatlanul foglalkozom történeteim leírásával. Akkoriban a cicáimról írtam tanulságos történeteket, azóta viszont komolyabb témák felé húz a szívem. Az ihlet és a szorgalom azóta is kitart és mint az szekrényeim, úgy az elmém is történetekkel van tele.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »

Rossz ébredés

Ma reggel úgy ébredtem, Hogy nem voltál mellettem, Pedig csak korábban keltél, Hogy anyósodnak segítsêl. Mégis eszembe jutottak A magányos éjjelek, Mikor nem voltál még

Teljes bejegyzés »