Egyezség

A parkban hűvös volt a reggel, de a madárcsicsergés, a virágillat, no meg a levegőben köröző méhecskeraj már a közelgő májust idézte. Ifjabb Tóth Lajos kényelembe helyezkedett megszokott padján. Szerette ezt a padot, bár lepattogzott róla a festék, és csálén állt az egyik lába, de valahogy mégis a szívéhez nőtt. Arra gondolt, csak pár nap, egy hét, és elég melegek lesznek az éjszakák ahhoz, hogy arra az időre se kelljen elhagynia kedvenc helyét, amíg behúzódik a városi hajléktalanszállóra. Mielőtt megágyazna a padon a két koszlott pokróccal meg a szakadozott huzatú kispárnával, megszámolja majd a napközben összekéregetett aprópénzt, és a sarki italkimérésben feltölti aranyozott, cirádás laposüvegét, amelyet mindig a paplan alá rejtett a szállón, nehogy véletlenül lenyúlja valaki. Ez volt az egyetlen értékes dolog, a nagyapjától maradt örökség, amit a magáénak mondhatott.

Lajos aznap korán, napfelkelte előtt elhagyta a szállót. Nyugtalanul töltötte az éjszakát, nem bízott ágyszomszédjában, akiről mindenki tudta, hogy többször volt büntetve lopásért. Lajos egy-egy félórára szundított csak el, mikor aztán megelégelte a meddő forgolódást és személyes tárgyai őrizgetését, csendben összepakolta a cókmókját, és kiment a parkba. A padon ülve fogyasztotta el a szikkadt szalámis zsemlét, amit egy jószívű konyhásnő csúsztatott a zsebébe előző este a szállón.

A kialvatlanság félig lehunyt szemhéjára nehezedett, de ahogy a park közepén elhelyezkedő köralakú, szépen gondozott virágágyásra nézett, az árvácskák szelíd lilája és a nárcisz üde sárgája közé ékelődő büszke tulipánok rózsaszín szirmaitól rögtön felderült a hangulata. Hagyta, hogy testén-lelkén átfolyjon a virágillat és a madárdal, miközben harapott még egyet a szendvicsből. Szárnysuhogás ütötte meg a fülét, előrebbent egy galamb valahonnan a semmiből. Szürke tollait borzolva totyogott a lába előtt, sóvár, éhes szemekkel pillantott fel a szendvicsre.

Lajos jó messzire elhajította a zsemle maradékát, nem akarta, hogy a galamb egész pereputtya odagyűljön a padhoz. Ismerte a dörgést, tudta, hogy egy pillanat alatt képesek összeszaladni a fák lombjai közül, a házak balkonjairól, mint akik több kilométerről is megérzik a morzsaszagot.

A szemfüles madársereg ellepte a füves részt, egymást lökdösték és taposták ott, ahol sejteni vélték a zsemledarabot. Egy kövér tojó csőrével koppintott a zsákmányát egyedül elfogyasztani akaró hím fejére, mire az fájdalmasan felbúgott. Lajos visszafordult a virágágyás felé, áhította az üde színkavalkád látványát, ám megrökönyödve vette észre, hogy hiba csúszott a mátrixba. Az árvácskák, tulipánok és nárciszok helyén friss tavaszi pázsittal benőtt lankás hegyoldal emelkedett, felfelé vezető, kitaposott ösvény nyílt az élénk zöld növényzet szövetében. Az ösvényen nagydarab fickó igyekezett felfelé, méretes szikladarabot görgetve maga előtt.

Lajos megdörzsölte a szemét, a lába elé nézett, majd újra előre emelte a tekintetét. A figura tovább görgette a sziklát, centiméterenként haladt előre, kínosan nyögdécselve a teher alatt. Nagyjából a hegyoldal felénél tarthatott, a csúcs a messzeség ködébe burkolózott. A férfi meztelen felsőtestén végigcsorgó izzadságcseppek tükörként verték vissza az egyre magasabbra emelkedő délelőtti nap sugarait.

Ifjabb Tóth Lajos kivette a laposüveget viseltes dzsekije belső zsebéből, és kortyolt egyet-kettőt a jóféle pálinkából. Az ital kellemesen elbódította, de a hegyoldal és a sziklás fickó csak nem akart eltűnni a szeme elől. Nézte még egy darabig, magában drukkolt neki, amikor amaz már majdnem a csúcsra ért, maga előtt tolva a sziklát, ám a lába egyszer csak megcsúszott, és a kődarab recsegve-ropogva gördült visszafelé a hegyi úton. A férfi átkozódása elhallatszott a padig, sőt, még azon is túl, az utolsó morzsákon marakodó galambokig, akik ijedt szárnyalással rebbentek széjjel. Lajos rémülten ugrott fel, amikor a szikla lefékezett mellette, alig pár centin múlt, hogy el nem sodorta a paddal együtt.

– Ez rosszabb, mint a Tartarosz! – hallotta meg most egész közelről a férfi hangját, aki lefutott a hegyoldalról és tanácstalanul állt meg a szikla mellett. Maró izzadságszag áradt belőle, mint aki időtlen idők óta nem mosakodott. Lajos elfintorította az orrát, pedig ő maga sem volt éppen rózsaillatú. Hiába zuhanyozott le a szállón, az otthontalanság szaga beleivódott a pórusaiba.

– Tartarosz? Az meg mi a manó? – Lajosnak két korty ital is elég volt hozzá, hogy nehezebben forogjon a nyelve.

– Maga a pokol, nekem elhiheted! – dermedt kínba az ismeretlen arca. Egészen berekedt a fizikai erőfeszítéstől és a szomjúságtól. Megragadta a feléje nyújtott laposüveget, és jó nagyot húzott belőle. – Az istenek fizessék meg! – adta vissza hálás mosollyal Lajosnak. – A nevem Sziszüphosz.

– Ifjabb Tóth Lajos. – A hajléktalan maga mellé invitálta a padra a férfit, akire rongyosan feszült a nadrág, tele izzadság- és még ki tudja, milyen eredetű foltokkal. – Mi az ördögért görgeted ezt a sziklát? – szakadt ki belőle a kérdés.

– Ez a munkám, mondjuk úgy – felelte Sziszüphosz. – A főnökeim rendelték el, hogy fel kell gördítenem a csúcsra, aztán a hegy másik oldalán majd szépen legurul magától – emelte tekintetét a tiszta kéken ragyogó mennybolt felé.

Szellő sem rezdült, a nap egyre magasabbról tűzött le rájuk. Lajosnak hirtelen melege lett a dzsekijében, de egyelőre nem akarta levetni. Tartott ettől az alaktól, már bánta, hogy szóba elegyedett vele. Amióta az utcán élt, mindenkiben ellenséget látott, aki azt a keveset is el akarja venni tőle, amije megmaradt.

– De hát ez teljesen hiábavaló! – sandított a sziklára. – Mióta csinálod?

– Magam sem tudom. Egybefolynak a napok, hetek, hónapok, évek…

– Szabadságra sem mehetsz? – kerekedett el Lajos szeme.

– Szabadság? Az meg mi fán terem? – most Sziszüphoszon volt a hitetlenkedés sora.

– Legalább jól megfizetnek?

– Ők? – nézett megint az égre Sziszüphosz. – Ugyan, dehogy! – legyintett. – Én vagyok az, akinek meg kell fizetnie egy régi botlás miatt – sóhajtotta fájdalmasan. – Át akartam verni az isteneket… a főnökeimet, de rajtavesztettem.

– Sok főnök valóban istennek képzeli magát – veregette meg a vállát vigasztalóan ifjabb Tóth Lajos.

– Te már csak tudod, igaz? – Sziszüphosz ökölbe szorította mindkét kezét, majd szétnyitotta az ujjait, többször egymás után ismételve a mozdulatot. Lajos látta, mennyire kérges a tenyere, és a körmei alatt valósággal feketéllik a piszok.

– Mondok én neked valamit, öregem – kacsintott rá a férfi –, van itt a zsebemben néhány arany. – Hátranyúlt a farzsebéhez, és apró bőrzacskót vett elő. Megrázogatta párszor, valóban csilingelt benne valami. – Mindet neked adom, ha átveszed tőlem a sziklagörgetést arra az időre, amíg megpihenek. Csak egy félórácskát hadd üldögéljek itt melletted a padon! – kulcsolta össze könyörögve az ujjait.

Lajos körbemustrálta a sziklát, majd megcsóválta a fejét.

– Kösz, de nem kell a pénzed – húzódott ki egészen a pad széléig –, jó nekem így, ahogy vagyok. Felőlem ülhetsz itt, ameddig akarsz, azért nem kell fizetned.

– Pedig jóféle érmék – tukmálta tovább kincseit az idegen –, mai árfolyam szerint akár tízezer eurót is érhet darabjuk.

– Tízezer eurót? – Ifjabb Tóth Lajos sóvár tekintettel méregette a bőrzacskót.

– Zeuszra mondom. – Sziszüphosz kinyitotta a zacskó száját, és kivett belőle egy érmét. A napsugarak játékosan verődtek vissza a tömör színarany felületről. Női fej volt látható az érmén, szabályos, antik vonású szépség. – Mind a tiéd – húzta el a zacskót Lajos szeme előtt a férfi –, fél óra munkáért.

– De hát akkora ez a szikla, hogy meg sem bírom mozdítani! – rándult meg idegesen Lajos szája széle.

– Eleinte én is ezt gondoltam, de aztán hamar belejöttem. Ne mondd, hogy ennyire gyenge legény vagy! – vigyorodott el Sziszüphosz.

– Egye fene! – bólintott rövid gondolkodás után ifjabb Tóth Lajos. – Ha ideadod az arany felét előlegbe, akkor megteszem, amit kérsz.

– Áll az alku – lengette meg újra a bőrzacskót az idegen. Kivett pár érmét és koszlott nadrágja zsebébe rejtette, a többit pedig a zacskóval együtt Lajos kezébe adta. – Szerintem jobban teszed, ha leveted a kabátod – javasolta. – Elég melegen süt a nap, izzasztó lesz fent a hegyen.

Lajos ledobta a dzsekijét és a pólóját, egy szál szakadt farmerben állt neki a munkának, a nadrág farzsebébe csúsztatva a bőrzacskót. A hegy lábához gurította a sziklát, nekiveselkedett és meglódította felfelé a hegyi úton, de a szikla visszagördült, majdnem rácsúszott a félig levált talpú cipőbe bújtatott lábára.

– Érzéssel, hékás! – szólt rá Sziszüphosz a padon terpeszkedve. – Lassan told előre, centiméterenként!

Lajos visszafojtotta a kitörni készülő káromkodást, és úgy tett, ahogy a férfi mondta. Hófehér, naptól rég nem csókolt vállain táncot járt a fény. Félúton visszanézve kezdett fellélegezni, ám a hegycsúcs közelébe érve egy óvatlan mozdulattól megcsúszott a lába, és a szikla visszazuhant a kiindulási pontra. Lajos dühödten kapálózott, átkozta magát, amiért belement ebbe az ostoba egyezségbe. Lerohant a szikla után, amely újfent a pad mellett kötött ki.

– Hé, te, Sziszi, vagy hogy az ördögbe hívnak! – szólította volna meg az idegent, de csupán hűlt helyét lelte a padon, az otthagyott dzsekije és pólója, meg a pokrócai is eltűntek. A ruhaneműket kevésbé sajnálta, mint a cirádás laposüveget. Az sem vigasztalta, hogy a fizetség felét rejtő bőrzacskó a farzsebében maradt. Előkapta, tenyerébe szórta a csalfán csillogó aranypénzt. Gondosan megszámolta, fogaival meg is harapdálta az egyik érmét, majd visszatette mindet a zacskóba. Lerogyott a padra, hogy végre megpihenjen, de a szikla a lábai elé gördült, sürgetőn, mintha követelné, hogy folytassa a munkát. Ifjabb Tóth Lajos vett egy nagy levegőt, nekigyürkőzött, és görgetett tovább.

 

Bora Ildikó
Author: Bora Ildikó

Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Az Óperenciás tengeren túl

Az Óperenciás tengeren is túl Az Óperenciás tengeren is túl Ahol a kurta farkú malac túr Tüntizők és alkohol abúzusban élők A társadalom peremén szendergők

Teljes bejegyzés »

Még hiszek benned

Még hiszek benned   Még hiszek benned, Hiába ül szívemen fájdalom; Te vagy nékem a boldogság, Te vagy minden bánatom.   Hallottam felőled jót, S,

Teljes bejegyzés »

A kopottas és viseltes utas

Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit

Teljes bejegyzés »

Elgurult évek

Mint a gyöngyök, amikor leperegnek, szakadt láncról, úgy gurultak éveim szerteszét. Lám, talán el is enyésznek, és nem lesznek maradásra érveim. Szerettem őket, egyenként mindahányt,

Teljes bejegyzés »

Rossz ébredés

Ma reggel úgy ébredtem, Hogy nem voltál mellettem, Pedig csak korábban keltél, Hogy anyósodnak segítsêl. Mégis eszembe jutottak A magányos éjjelek, Mikor nem voltál még

Teljes bejegyzés »