Árnyék terve

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Mátra kapujában, egy csendes kis falucskában egy kert. Ez a kert más volt, mint a többi. Nem olyan volt, mint a pedáns Pista bácsi tökéletesen átlátható pompás kertje, ahol egyetlen gaz sem termett soha sem. Pista bácsi idős volt már, egész nap a kertjével bíbelődött. A hajnali kakasszóra ébredt és fürdőköpenyét magára öltve már haladt is végig a kerti mustrán, történt-e bármi az éj leple alatt. Kinőtt egy árva fűszál a hagyma mellett? Már hajolt is le gyorsan- amilyen gyorsan sajgó dereka engedte- és gyökerestül tépte ki. Ugyanez a szemle volt a napot záró programja is. A bíbor naplementében hajlott háttal, árgus szemekkel vizslatta a betolakodó gazokat, hogy kiirthassa azokat.

Ám a mese, nem Pedáns Pista bácsi katonás rendbe szedett kertjéről szól, hanem egy másikról. Amelyik cseppet sem ilyen rendezett. Első ránézésre is minimum rendetlen, de mondhatnánk azt is, ha mi is Pista bácsik volnánk, hogy rút, ronda, gazos förtelem. Ha végig néztek a kerten, láthatjátok, hogy nagy a fű. A kert közepén egy almafa, jobb sarkában egy cseresznye-, bal sarkában egy szilvafa álldogál. A kert jobb oldalán vannak még kisebb-nagyobb bokrok: ribizli, szeder, áfonya és néhány szépreményű ifjú facsemete: egy apró bodzafa és feketeeperfa, kettő is. Az egyik szomorú, a másik vidám. Persze vicceltem. A szomorú eperfa sem bánatos, csak ez a neve, mert ágai lefelé konyulnak. A szilvafás oldalon található a veteményes. Ha Pista bácsi látná, minden nap megborzongna a látványtól és meg is borzong, mert a kertje szomszédos ezzel a kerttel. Itt a veteményes bizony nem bizalomgerjesztő. Nem látszik az éltető fekete föld minden porcikája, helyette tyúkhúr terül rajta szerteszét, meg aprószulák, pitypang és hasonlók. A gazdasszony csak akkor nyúl a veteményeshez, amikor elülteti, meglocsolja, leszüreteli. Vagy, ha nagyon, de nagyon elmérgesedett a helyzet és már gondolkoznia kell, vajon hová és mit vetett? Persze Pedáns Pista bácsi rosszallóan tekintget át ilyenkor, megjegyzéseket is odavet egyet-egyet:

– Gazoljon aranyom, minek vetett? Nem lesz termése, ha elnyomja a gaz!

– Egyet se féljen Pista bá’, lesz termés! – hangzott mindig a válasz, és ha hiszitek, ha nem, mindig volt termés. Éppen elegendő.

Nos, ebben a gazos, már-már vadvirágos kertben nem csak növények éltek ám és nem csak a gazdasszony gyerekei szaladgáltak fel s alá. Élt ebben a kertben egy fekete fadongó család. Egy tönkrement, kivágott barackfa oldalára nőtt nagy taplógomba volt az otthonuk. Oda fúrták be magukat télire, s mihelyst jobb idő lett már boldogan kukucskáltak ki onnan, hogy mély zümmögésükkel birtokba vegyék a kertet. De ide járt jóllakni néhány poszméh is és katicák hada pusztította a levéltetveket az almafáról. A veteményes otthont adott néhány tücsöknek és póknak, valamint egy kis kavicsdomb alatt lakott Gyula úr a gyík. Gyula úr igen kedvelte a veteményesben élő tücsköket. No, nem jó barátságot ápolt velük, hanem felvette őket a mindennapi menübe.

Ezen a reggelen is éppen vadászni indult a borsó közé, amikor elé röppent Árnyék a feketerigó.

– Jó reggelt Gyula úr! Vadászni indulsz?

– Jó reggelt! Oda. Ha nem tartanál fel. –felelte a gyík.

– Mehetek veled?

–  Gyere. –sóhajtott.

– Képzeld, ahogy szálltam a faluban, láttam, hogy az alsó utcában már megérkezett Frici és Franci. Tudod, a fecskék. Hát nem csodálatos? Most már nagyon tavasz van, ha ők is itt vannak! Tatarozzák a fészküket. Ja, és képzeld, a főúton, az iskola mellé is költözik két fecske! Ugye milyen jó? –lelkendezett Árnyék. Gyula úr bólintott. Esze ágában sem volt hosszas csevegést folytatni a rigóval, de az csak öntötte magából a szót. Hogy a fecskék milyen elegánsak, hogy a fecskéknek milyen érdekes a fészkük, hogy milyen cikázva szállnak és hogy milyen kitüntetés, hogy a falunak már két fecske családja is van!

– A fecske nem terem ám meg minden bokorban, de a mi falunkban két család is van! Ez ám büszkeség! – húzta ki magát vigyorogva, aztán gyors mozdulattal elkapott egy földből előbújó gilisztát.

– Nem terem, nem terem… Fiatal vagy te még Árnyék! Az ember tehet róla, hogy nem lepi el fecskék hada az eget. Emlékszem ifjú éveimre. Nyaranként a ház előtt napoztam a lépcsőn, fecskéktől zengett az ég. A házak ereszei roskadoztak a fecskék fészkeitől. Ősszel pedig, mikor a hosszú útjukra készültek, a villanyoszlopok közötti kábelekre ülve sorakoztak fel. Annyian voltak, egy talpalatnyi kábel nem maradt.

– Gyula úr, ez igaz? Elég hihetetlennek tűnik nekem…. –csodálkozott a kis rigó és sehogy sem tűnt fel neki, hogy Gyula úr már igazán unja a beszélgetést. Vadászni indult, vadászni szeretne végre.

– Ha nem hiszed, járj utána! – vetette oda félvállról az öreg, jelezvén, hogy végre egy kis nyugtot akar.

– Elhiszem. Elhiszem, ha te mondod. –mentegetőzött Árnyék. – De mi történt, hogy már alig vannak?

– Az emberek. Leverték a fészkeket, nem csak ősszel, hanem az éltető nyár költési idejében is. Ezért nem keltek ki kis fecskék. No, meg a vegyszerek. A rovarölők. Azok ölték a bogarat dögivel, nekik –és nekünk- vajmi kevés maradt…. Most pedig hess, fiam, hess, éhes vagyok már! –morgódott a gyík. Árnyék kitárta a szárnyát indulásra kész, de meggondolta magát.

– Akkor tegyünk valamit! –kiáltott fel tettre készen.

– Mégis mit tehetnénk mi, apró teremtmények?

– Sokan vagyunk! –győzködte a gyíkot.

– De nem elegen. –legyintett Gyula úr.

Végül abban maradtak, hogy a rigó összehívja a kert lakóit, hogy összeszedjék a megvalósításra váró ötleteket és kidolgozzák ezek tervét. Árnyék elhívta a gyűlésre a kivágott barackfára nőtt taplóban élő fadongókat, a poszméheket, Elemért, az eprek között élő éti csigát és a két szomszéddal messzebb lakó Tihamért, a sünt. Sőt! Az esővízgyűjtő hordó mellett tanyázó szúnyog rajt is. Nem telt el sok idő, hamarosan mindenki a nagy almafa alá gyűlt és izgatottan várták, hogy kiderüljön, Árnyék miért csődítette össze őket.

– Kedves egybegyűltek! Azért hívtalak össze benneteket, mert egy jó barátomtól, az itt jelen lévő Gyula úrtól megtudtam, hogy a felettünk köröző fecskék nem mindig voltak olyan ritkák, mint a fehér holló…akarom mondani fekete-fehér fecske. Szeretném, ha újra sokan lennének! Ki ért velem egyet?

Majdnem mindenki éljenzett, leszámítva egy aprócska, ám annál több fővel rendelkező csoportot: a szúnyogokat. „Az kéne még! Hogy meggyérüljünk?”, „Szép kis halálos ítélet!” Sutyorogták egymás között.

– Vannak-e esetleg más célok, amiket ezen kívül szeretnétek megvalósítani? – kérdezte hátulról mély hangján Gyula úr.

Néhány pillanat csend terült szét a tömegen, amit a poszméhek törtek meg:

–  Még több méhlegelőt! Mondjuk az utcafrontra.

– Remek, ez jó ötlet. –nyugtázta a gyík.

– A gazdasszonyék hagyják meg az összes gyümölcsöt nekünk, darazsaknak! – kiabált egy arra tévedt nagyra termett darázs. Mindenki rá szegezte a tekintetét, aztán Gyula úr legyintett:

– Nem kivitelezhető. Butaság. A gyümölcsfákat nem azért ültették, hogy ti az összes gyümölcsöt összeszurkáljátok!

– Na, igen, nekem sincs gusztusom azokhoz a cseresznyékhez, amikbe ti már belenyámmogtatok! –fintorodott el Árnyék.

– Bírjuk rá a gazdasszonyt, hogy szüljön még több ember porontyot! Legyen lehetőségünk több vér közül válogatni! – zümmögte elképesztő lelkesen Halvány Heni, a fiatal szúnyoglány. Az állatok hangos nevetésben törtek ki, Gyula úr szúrós tekintete pedig elég volt, s máris abbahagyta az ostoba zümmögést.

– Talán lehetne a kertben madáritatót is kihelyezni. –vetette fel Árnyék.

– Az jó! –vágta rá a darázs. – Nyáron folyton kitikkadok a nagy melegben és mindig csak abban a felfújható babamedencében van víz. De nem ihatok, ó, dehogy! Mert amint odareppenek, már hessegetnek is el sikongatva, hogy „A gyerek közelébe ne gyere, mert agyoncsaplak!”. Az életemmel játszok, ha inni megyek. Borzalmas.

Miután összeszedték az ötleteket, nekiálltak kidolgozni a terveket. Szorosan körbeálltak, úgy tanácskoztak, egymás szavába vágva. Óriási ricsaj volt. Végül abban állapodtak meg, hogy először a fecskékre összpontosítanak. A tervek elkészültével munkához is láttak: két –a kertben élő- ganajtúró bogár a komposzt aljából szedett össze sárgalacsinokat, amiket az összegömbölyödött Tihamér hátára lapítgattak, hogy szép, félgömb alakúak legyenek. Olyanok, mint a molnár fecske fészkek. Ebből csináltak három darabot és kitették a napra megszáradni. Ez után arra vártak, hogy megjelenjenek a házban élők. Ők csak délután négy körül értek haza. A felnőttek dolgoztak, a gyerekek iskolában és óvodában voltak.

– Végre itthon! – sóhajtott fel a gazdasszony.

– De jó, hogy nincs házi feladat! Gyere, játszunk a kertben! – szólt a nagyobbik gyerek a kisebbnek.

– Nincs is jobb, mint munka után a kertben pihenni, gyere drágám, pihenjünk az almafa alatt. – szólt a gazda, aztán leültek a fűbe és nekidőltek az almafának. Így nézték a gyerekeket.

– Most! – kiáltotta el magát Árnyék.

– Ó, de aranyos kis rigó! – mosolygott a gazdasszony, ám ebben a pillanatban egy nagy szúnyogfelhő ért feléjük, akiknek Árnyék adta ki az utasítást. Fülükbe zümmögtek, olyan bosszantóan, amilyen bosszantóan csak lehet, aztán csípték őket, ahol csak érték és megkörnyékezték a gyerekeket is.

– Hogy az a!…- morgolódott a gazda. – Ennyi szúnyogot… még csak május van!

– Ha lennének fecskék…. de nincsenek. Évek óta alig kering pár a környéken…

Ekkor szaladtak a gyerekek vissza a fához, kezükben óvatosan tartva két barna, földszerű valamit.

– Nézd apa! –szólt a kisebb. – A komposzt mellett találtuk! Mi ez? – nyújtotta apja felé. Az apa megfogta, alaposan szemügyre vette:

– Olyan, mint egy fecskefészek. De hogy került ez a kertbe?!

– Megesznek a szúnyogok! Ideje bemenni! – mérgelődött az anyuka. Odabent, ahol végre megszabadultak az apró vérszívóktól egy fantasztikus ötlete támadt! Vacsora közben el is mesélte a családjának:

– A két fecskefészek adta az ötletet! Meg az nagy szúnyograj! Csináljunk mi magunk fészkeket! Ha eleget csinálunk, felfigyelnek rá majd, és beleköltöznek! Aztán egyre több és több fog jönni, mi pedig örülhetünk, hogy olyan fecskés nyaraink lesznek, mint annak idején! Milyen ötlet? – csapta össze a tenyerét boldogan, s a család egyetértett vele. Az apa hosszasan bújta a laptopján, hogy mi a legegyszerűbb, leggyorsabb és legköltséghatékonyabb módja a műfészkek készítésének, a gyerekek meg kimentek az udvarra, körbejárták a házat és lelkesen tervezték, hová lenne a legjobb felhelyezni azokat.

Néhány nappal később már el is készültek és fel is helyezték őket. Boldogan gyönyörködtek a munkájukban, amikor hirtelen eléjük zuhant Árnyék. Csak feküdt a földön és tátogott. Szárnyát erőtlenül emelgette.

– Anya! Anya! Ez a rigó rosszul van! – futott a nagyobbik gyerek anyjához kezében Árnyékkal.

– Jaj, szegénykém. – simogatta meg a gazdasszony a fekete kis madarat. – Úgy tátog, mintha szomjas lenne… Tegyünk ki neki itatót. Ne szomjazzon. Mi lesz vele nyáron? – keresett egy közepes méretű cserépalátétet, megtöltötte vízzel és kitette a tönkrement, kivágott barackfa tönkjére. – Így ni! Most már van mit innod! Gyógyulj meg kismadár! Ezentúl mindig figyelünk, hogy a barátaiddal legyen friss vizetek!

Árnyék teátrálisan kortyolt néhány csepp vizet, farkát billegetve köszönetet mondott és tovább reppent. Meg sem állt egészen a gyík kavicsdombjáig!

– Gyula úr! Gyula úr! – kiabálta boldogan. – Sikerült! Elhitték, hogy kiszáradtam! Megcsinálták! Végre van itatónk is!

– Szép munka, Árnyék! – veregette meg a vállát az öreg gyík.

– Már csak a méhlegelő van hátra!

– A gazdasszony szereti a virágokat, a gazda nem szeret füvet vágni, azt hiszem ez a probléma hamarosan magától is megoldódik majd. Addig is itt a kert, a gizes-gazos, nem fognak éhen halni a méhek. –mondta bölcs előrelátásával Gyula úr.

– Úgy gondolod? – aggódott a kis rigó, Gyula úr pedig bólintott.

Igaza lett. A következő tavasszal a gazdasszony és a gazda eldöntötték, hogy méhlegelőt hoznak létre a ház előtti füves placcon. Szép is, mutatós is, hasznos is és kevés vele a gond. A falu két fecske családjának a gyerekei mind beköltöztek a házra kihelyezett fészkekbe, azok gyerekei pedig egyre többet építettek. Nem csak a gazdasszonyék házának eresze alá, de Pedáns Pista bácsi házának eresze alá is. Pista bácsi le akarta verni őket, mert aggódott a fecskepiszok miatt, de a gazdáék lebeszélték róla. Elmagyarázták, hogy a fecskéknek miért lehet örülni és, hogy a fecskepiszokra jó megoldás például a fészkek alá rögzített vékony lemez, vagy deszka. S, ugyan még mindig árgus szemekkel figyeli a kertjében kibújó gazokat, de ha hiszitek, ha nem, ő is rakott ki kerti itatót az arra járó állatoknak.

A nyarak megváltoztak. Mind több és több fecske jelent meg az égen, s egyre több ház eresze alatt lehetett látni otthonaikat. Mert egy kis rigó, Árnyék, és a barátai nem ismertek lehetetlent.

Gulyás Klaudia
Author: Gulyás Klaudia

Azt hiszem, senki sem fog jobban megismerni attól, hogy leírom 1990-ben születtem. Attól sem, hogy elárulom: írni, olvasni a Cserhát ölében megbúvó, népviseletéről méltán híres szülőfalumban, Bujákon tanultam. Aztán Egerben folytattam ötödik osztálytól a tanulmányaimat egy nyolc osztályos gimnáziumban: az Angolkisasszonyoknál. Utána pedig az Egri Hittudományi Főiskolán tanultam teológiát, de abbahagytam. Szétszórt feledékenységemben nem tudom pontosan milyen újságokban, de tudom, hogy gyerekkoromban jelentek meg verseim. Van anyám, apám, vannak testvéreim, férjem és gyerekeim, sőt háziállataim is. Ebből ugyan nem sokat tud meg rólam senki, de ez olyan felnőttes dolog. Sok száraz információ, ami mérhetetlenül unalmas, de lehet hasonlítgatni másokhoz, bólogatni, meg rosszallóan fejet csóválni olvasása közben. Viszont amit szívesen elmesélek magamról az az, hogy pirinyó, csöpp lányka koromban mikulás akartam lenni. Hajthatatlan voltam. Nem érdekelt, hogy lány vagyok, hogy nincs szakállam, én akartam lenni az ablakokba boldogságot csempésző Pirosruhás. Valamint író. Még írni sem tudtam, óvodás voltam, de anyunak diktáltam gyermeteg meséimet. Aztán megtanultam írni, így megoldottam magam. Fene tudja miért, de az írás iránt szívembe oltott vággyal élek, mióta az eszemet tudom. Azért szeretek írni, mert új világokat teremthetek, amik bennem élnek. A kis világomat, gondolataimat csak át kell konvertálni írott formába és valóságos lesz. Olvasható, maradandó, nem száll...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

5 + 1 =

Uncategorized
Halászné Magyar Márta

Gyümölcsöt érlel a nyár

Nyár ízletes gyümölcsöt érlel, aszal, fény a víz tükrében fürgén táncol, nem állíthatja meg más, csak zivatar, lepke libbenve virágokat számol. Falevél alig mozdul, szellő

Teljes bejegyzés »

Hidegrázás

Amióta megismertelek (még csak neten, nem személyesen), Nem tudlak kiverni a fejemből S máris ráz engem a hideg ettől. Eszembe jutnak emlékek, Rossz tettek, de

Teljes bejegyzés »
Versek
Tarrósi Éva

csak hagyom

csak hagyom fájjon a szívembe marjon a porba taszítson   csak hagyom fáradjon ereje elfogyjon a fájdalom meghaljon   csak hagyom felrázzon egészen elnyeljen új

Teljes bejegyzés »

Szerelmes akrosztichon

Gyermeki kacajod tölti meg szívbéli Űrömet. Lehet, hogy ez a versem csak kósza Ötletek sorhalmaza. Lehet, hogy ez a versem üres, Ötlettelen. Mit ér ez

Teljes bejegyzés »

A tavasz illata

Ölel a csönded, simogat, Míg a szívedben keresed önmagad, Öröklétem e pillanat. Tavasz illatban fürdőzik a hajad. Szemeid tüzét szívembe elrejtem, Akár napfényt a rengeteg,

Teljes bejegyzés »